HIRDETÉS
Bár Erdély-szerte kihalófélben van e hagyományos népi mívesség, napjainkban egyre többen szeretnék újraéleszteni a magyar népi kultúra közkincsét. Régen a parasztháztartásokban nélkülözhetetlen terméknek számított a cserépedény, amelyet leginkább folyadék tárolására, főzésre használtak. A parasztházak alapvető kellékének számító edényeket agyagból készítették, ami készítőik megélhetési forrása volt. A cserép törékenysége pedig az áru kelendőségét és a kereslet folyamatosságát biztosította.
A Szilágyságban és a vele határos vidékeken az edény- és más cseréptárgyszükséglet kielégítését több fazekasközpont biztosította. Ezek közül a legnevezetesebb a Szilágy patak mentén fekvő Désháza,
ahol ötven évvel ezelőtt még 36 magyar fazekast tartottak számon. Mintegy tucat fazekas azonban Zilahon is akadt, ahol az agyagműves mesterségnek szintén évszázadokra visszamenő hagyománya és becsülete volt.
A fazekasközpontok sajátos készítményekkel álltak elő. Zilah fehér alapon díszített kék-zöld-barna festésű és duplán öntött fényes mázú edényekkel tűnt ki. A zilahi fazekasok 1738-ban kapták céhlevelüket, de a feljegyzések szerint már 1640-ben is sok fazekas gyúrta itt az agyagot. Történelmi feljegyzések szerint Zilahon mintegy 600 különféle kézműves, köztük 500 céhes mester dolgozott. A zilahi fazekasoké volt az egyik legnépesebb céh.
A város fazekasainak készítményeit, ezek minőségét a település polgári lakosságának magasabb és sajátos igénye határozta meg oly mértékben, hogy a fazekasok még a falusi nép számára is díszesebb kivitelű, drágább edényeket készítettek.
Az Erdélyi Magyar Adatbankban szerepel többek között az is, hogy a zilahi edények legfőbb árusítási helyei a környékbeli városok voltak: 1862-ben Hadadot, Krasznát, Nagyfalut, Zsibót, Hìdalmást és Drágot említi az egyik jegyzőkönyv. Tehát arra következtethetünk, hogy a zilahi fazekaskészítmények széles körben elterjedtek, sok település vásárában árusították őket.
A fejlődő, tökélesedő zilahi fazekasság a század második felére érte el a mesterségi tudás, formagazdagság és művészi kivitelezés legnagyobb fokát.
A céhek 1872. évi megszüntetésével a magukra maradt fazekasok is megtorpantak: a rohamosan fejlődő gyáriparral való versenyben alulmaradtak.
A 19. század utolsó évtizedeiben a fazekasok száma egyre csökkent, készítményeik iránt visszaesett a kereslet. Hosszú évtizedek óta többnyire csak dísztárgyakként tekintenek az igényesen készült agyagkorsókra, szilkékre, tányérokra, így ami egykoron sok családnak megélhetést biztosított, ma már csak kedvtelés. Legalábbis a mai fazekasok többsége szenvedélye mellett főállásban máshol keresi a kenyerét.
Ilyen gazdag fazekasmúlttal rendelkező vidéken próbálják újraéleszteni a hagyományt Szilágy megye és Zilah városának kulturális intézményei. A hétvégi találkozón nemcsak az agyag formázói, de az autentikus formák és mintázatok tudorai is jelen voltak – számolt be lapunknak az eseményről Szabó Attila főszervező (portrénkon), aki a helyi történelmi és művészeti múzeum képzőművésze és néprajzosa is egyben. Mint fogalmazott, évek óta tanulmányozza a híres szilágysági fazekasság múltját. A rangos találkozót immár negyedik alkalommal szervezték meg a Szilágyság megyeszékhelyén, Zilahon.
„Az esemény előzménye, hogy a vidék egyik közismert fazekasmesterével, Csibi Csabával összedugtuk a fejünket, és elhatároztuk, újraélesztjük e régi iparágnak a hagyományát. Nyilván az ösztönzött, hogy Közép- vagy Belső-Erdély mellett a Szilágyságban is van olyan nagy múltja a fazekasságnak, hogy a tájegység egyik fontos jelképévé fejlődjön. A fő irányvonalat elsősorban a 19. századbeli désházai fazekaskultúrában határoztuk meg” – fogalmazott az Erdélyi Naplónak Szabó Attila.
Azóta
minden esztendőben három napon át színes felhozataltól tarkállik Zilah főtere. Az esemény nemcsak a vásárra korlátozódik, hanem a mesterségre vonatkozó néprajzi előadásokat is tartanak meghívottak,
és a szakmához kapcsolódó kiállításokat szerveznek.
Idén Hódmezővásárhely, Békéscsaba, Tata, Szilágyballa és a Bihar megyei Albist képviselve Forró István, Farkas Gábor, Molnár Anetta, Csibi Csaba és Sárkány Szabolcs kiállított termékei jelentették a szakma mai mércéjét. „Les Gábor, aki minden esztendőben a rendezvény kiváló szakembere volt, idén sajnos már nem lehetett jelen, hiszen szeptember 6-án tragikus hirtelenséggel elhunyt” – emlékezett kollégájára a főszervező.
Szabó Attila arról is szót ejtett, hogy bár idén is nagy volt a kereslet a fazekasok munkáira, megélni nem lehet belőle. Egy-egy vásárral egybekötött találkozó nem elég egy család megélhetéséhez, így Erdély-szerte az agyag megmunkálása többnyire csak hobbiszintű foglalatosság. Az albisi Sárkány Szabolcs is ezt tartja mesterségéről, aki a Berettyó-menti (margittai) stílusvonalat műveli és próbálja továbbadni munkáiban, hogy megmaradjon, ne vesszen el az utókor számára.
Erdélyben Nagyszebenben, Kolozsváron és Zilahon vannak leginkább olyan találkozók, ahol néprajzi előadásokkal, szakmai bemutatókkal tűzdelik meg a vásárokat. Ezek az expók nemcsak a kerámiák piacára épül, hanem a szakmaiságra is. Szatmárnémetiben is léteznek éves találkozók – fűzte hozzá Szabó Attila –, de annak inkább piacjellege van.
Sárkány Szabolcs a szebeni találkozókról beszélt, ahonnan mindig értékes oklevelekkel tért haza szülőfalujába, Albisra. Mint mondta, eddig csak az albisi agyagedény állta ki a „tűzpróbát”, azaz főtt meg benne nyílt tűzön az étel anélkül, hogy elrepedjen. Ennek titkát jól ismerhették a régi mesterek is, hiszen a jó magyaros töltött káposzták is az agyagedényekben voltak a legízletesebbek.
A zilahi találkozónak is volt szakmai tétje, amit szakmabeli mesterek zsűriztek. A versenyre négyen neveztek be: Csibi Csaba, Forró István, Sárkány Szabolcs és Molnár Anetta. A versenytárgyak között szerepelt a boros korsó, az ételes szilke és a tányér, ezeket az ítészek a forma, a díszítés és az arányosság hitelessége alapján bírálták el. A zsűri mind a négy mestert díjra érdemesnek tartotta.
A szabadtéri rakuműhelyben bárki kidíszíthetett egy saját maga által mázazott cserépedényt,
amit a művelődési központ udvarán lehetett kiégetni gyorségetéssel (a raku egy divatos japán technológia). Farkas Gábornak köszönhetően ennek a kuriózumnak is nagy volt a népszerűsége.
Az agyag valódi megművelői egybehangzóan állítják, az igazi fazekasság egy tiszta vonalat jelent, ami egy vidék népművészeti, néprajzi sajátosságát adja vissza. A megélhetési fazekasságtól lélekben minden mester irtózik, de a mai körülmények között nem lehet a szakmát igazi alkotói szinten űzni. Vannak, akiknek csodaszép munkák kerülnek ki a kezei közül, de mellette nagy százalékban giccset gyártanak, ami természetesen a népművészet rovására megy. Viszont a filléres értékű tárgyak nélkül az agyag igazi lelke sem születhet meg.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
