Pozsgay Imre, a nemzetpolitikus

Borbély Zsolt Attila 2016. április 04., 10:21
galéria

Elhunyt Pozsgay Imre, a nemzetben gondolkodó szocialista politikus, akinek pályáját egy agresszív kisebbség, az SZDSZ törte derékba 1989-ben, de aki ennek dacára egyetemi tanárként és közéleti személyiségként élete végéig szolgálta a nemzet ügyét. Alig egy héttel azelőtt halt meg, hogy Temesváron lett volna fellépése: ez is jelzi, hogy utolsó leheletéig aktív volt, s hirdette politikai krédóját. Azt a politikai krédót, amely szöges ellentéte a nemzetellenes, urbánus, kozmopolita liberalizmusnak mind gazdasági, mind eszmei síkon.

Nem véletlen, hogy az SZDSZ-es kurzusírók a szociálisan érzékeny nemzeti politikát – ha úgy tetszik, a népi írók gondolkodására visszavezethető „harmadik utat” – támadták a legkeményebben mindenkor. Ez az a politikai program, amit sajnos a Nemzeti Demokrata Szövetség színeiben Pozsgay Imrének nem sikerült győzelemre vinni, de amely minden hiteles nemzeti politikának sine qua non-ja. Nem lehet hitelesen nemzeti az, aki nem gondolkodik egész nemzetben, aki nem kívánja megteremteni annak lehetőségét, hogy a nemzet bármely tagja – szülessen bármilyen társadalmi osztálykörnyezetbe – szorgalommal felemelkedhessen akár az országot irányítók közé is.

Pozsgay Imre életútja ott van két kattintásnyira a világhálón, a Wikipédia is ténygazdag cikkben ismerteti életének legfőbb állomásait. Jómagam ezért csak három mozzanatot szeretnék kiemelni belőle. Az első az, amit sokan szeretnek lekicsinyelni. Részben azért, mert képtelenek belegondolni az akkor adott körülményekbe, részben azért, mert nem is akarnak a dolgok mögé látni, így Pozsgay Imrét mind a balliberálisok, mind a purifikátori hévvel fellépő nemzeti jakobinusok kényelmesen elintézik azzal, hogy „bolsevik politikus, nem érdemes rá szót vesztegetni”.

A pillanat, amiről szólni szeretnék, 1989. január 28., amikor Pozsgay Imre az MSZMP politikai bizottságának tagjaként és államminiszterként ki merte mondani a nyilvánosság előtt, hogy 1956 népfelkelés volt. Ma már ez evidenciának tűnik. De akkor kimondani ezt az evidenciát, az említett tisztségek betöltőjeként – nem tudva, hogy egy éven belül az egész kommunista rezsim bukik – történelmi tett volt, amely kockázatvállalást jelentett. Pár évvel később Lengyel László röhécselve mesélte politológus hallgatóinak – jómagam is ott ültem a sorok között – hogy Pozsgay számított arra, hogy retorzió éri, tartott a keményvonalasok bosszújától, el odáig, hogy életét is veszélyben érezte. Hát hogyne számított volna akár a legrosszabbra is? 1933-ban született, megélte felnőtt fejjel a rákosizmust, 1956-ot, majd a Kádár-rendszert, pontosan tudhatta, hogy párttársai mire képesek, ha megvan a moszkvai hátszél. Ki láthatta előre, hogy az 1991-es szovjet puccskísérlet nem történik meg előbb és nem jár sikerrel? Pozsgay Imre ezzel akijelentéssel a Kádár-rendszer legfőbb ideológiai pillérét mozdította ki a helyéből.

A második mozzanat az 1989. november 26-i népszavazás, amit az SZDSZ kezdeményezett, és sikerült maga mellé állítania a Petrasovics-féle Szociáldemokrata Pártot, a Független Kisgazdapártot, valamint aFideszt. A négy igenes népszavazás valójában egy kérdésről szólt, a köztársasági elnökválasztás módjáról és implicit arról, hogy lesz-e köztársasági elnök Pozsgay Imréből. (Akkor közvetlen elnökválasztás esetén ő lett volna a legesélyesebb jelölt.) A további három kérdésből kettő – a pártszervezeteknek a munkahelyekről való kivonulása, valamint a munkásőrség feloszlatása – már megtörtént, népszavazás ide vagy oda, a harmadik, az MSZ(M)P elszámoltatása mindmáig nem történt meg. A néppel azt kellett elfogadtatni, hogy lemondjon arról a jogáról, hogy maga válassza az ország elnökét és átengedje azt a parlamentnek. A kérdést kellő körmönfontsággal tették fel, éspedig úgy, hogy mikor kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására: 1989 decemberében – ahogy azt a Nemzeti Kerekasztal tervezte – vagy a parlamenti választások után. Azt sajnos sokan nem tudták, hogy ha a parlamenti választások után választanak elnököt, akkor azt a parlament teszi majd meg. A manipuláció tehát sikerrel járt.

Hogy szükség volt-e csalásra vagy sem, azt ma már nehéz megállapítani, de hiteles forrásokból is hallani azt, hogy rásegítettek egy kicsit a számolásnál az első kérdés esetében az igenekre. Tény, hogy az MDF, amely bojkottot hirdetett, mintsem hogy az MSZP-vel kerüljön egy platformra, behozhatott volna a győzelemhez kellő mennyiségű szavazatot, ha az „egy nem, három igen” mellé áll. (Tehát, hogy az elnökválasztás legyen az előzetes terveknek megfelelően decemberben, vonuljanak ki a pártszervezetek a munkahelyekről, oszlassák fel a munkásőrséget, és az állampárt számoljon el a vagyonával). De nem így történt. Az elnökválasztás elmaradt, arra végül az 1990. áprilisi választások után került sor, amikor is az MDF–SZDSZ paktumnak megfelelően Göncz Árpádot választották meg e tisztségbe. Pozsgay Imre 1990 novemberében kilépett az MSZP-ből, majd Bíró Zoltánnal, az MDF első elnökével megalapította a már említett Nemzeti Demokrata Szövetséget, egy kifejezetten harmadik utas pártot, amely azonban nem érte el a parlamenti küszöböt és az 1994-es választások után két esztendővel feloszlatta magát.

1989 őszén egy hozzám közel álló ember azt mondta a négy igenes népszavazás hajrájában – amikor a legintenzívebben ment az SZDSZ-es propaganda, miszerint azért kell a népszavazás, hogy az MSZP át ne mentse a hatalmát a szabad választásokon –, hogy az a baja a szabad demokratáknak Pozsgayval, hogy magyarul gondolkodik. Megmondom őszintén, nem hittem neki, én is bevettem a maszlagot, legalábbis azt, hogy az SZDSZ-nek az a problémája Pozsgayval, hogy az állampárthoz kötődik és elhittem nekik, attól tartanak, hogy elnökként az MSZP-t fogja segíteni a választásokon.

Időközben megtudtuk, hogy az MSZP-ben az SZDSZ-es szárny volt az erősebb, az SZDSZ-nek pedig semmi baja nem volt a kozmopolita, internacionalista MSZP-ésekkel, olyannyira, hogy a Demokratikus Chartával – amit a fasiszta veszélyre való hivatkozással hívtak életre – kiengedte apártot a politikai gettóból. 1994-ben, amikor az MSZP 54 százalékos parlamenti többséget nyert a választásokon, az SZDSZ sutba dobva az elvszerűséget és a hitelességének a látszatát, kormányra ment velük. Ma már bizonyos: 1989 végén SZDSZ azért vetette bele magát minden erővel a retorikai harcba, mert semmiképpen nem akarta, hogy Magyarországnak nemzeti gondolkodású elnöke legyen.

A harmadik mozzanat végül Pozsgay Imre politikai hazatérése. 2005-ben Orbán Viktor őt is felkérte a Nemzeti Konzultációs Testület tagjának, amit az egyetemi professzorként dolgozó egykori politikus el is fogadott. Bátorság kellett a felkéréshez és bátorság kellett az elfogadáshoz. A politikai hitelvek módosulása eredhet több forrásból. Lehet mögötte őszinte meggyőződés, de lehet számítás is.

Pozsgay Imre esetében a nemzeti eszmerendszerhez való egyre markánsabb közeledés minden bizonnyal szemléleti érés eredménye és belső meggyőződésből fakadt. Erre utal az is, hogy Magyarországon abban az időszakban, amikor Pozsgay Imre 1987 után egyre inkább közeledett az akkor még a nemzeti erők zászlóshajójának számító MDF-hez, a nemzeti retorikától sokat nem lehetett remélni, mint ahogy ma sem. Pénz, paripa, fegyver annak jár a szép új, „demokratikus” világban, aki elárulja saját nemzetét, aki partner a globalista háttérhatalom „kéz kezet mos” játékában, aki nemhogy vissza nem akar nyerni semmit az elvesztett szuverenitásból, hanem azt még jobban leépítené. A magát baloldalnak mondó bűnszövetség, melyet Pozsgay Imre 1990 őszén otthagyott, már rég eltűnt volna a történelem süllyesztőjében, ha nem működne úgy, mint a Közép és Kelet-Európát is gyarmatosító világhatalom helyi komprádor elitje.

Pozsgay Imre a nyolcvanas évek második felétől egyértelműen a nemzeti értékrend és a nemzeti érdekek szerint szólt és cselekedett. Bárki bármit mondjon, ő a nemzeti tábor halottja. Ezt csak azok vitathatják, akik nem tudnak eleget, vagy azért kapják zsoldjukat, hogy evidenciákat vonjanak kétségbe.

Pozsgay Imre
Életének nyolcvanharmadik évében múlt pénteken elhunyt Pozsgay Imre volt államminiszter, egyetemi tanár. Pozsgay Imre 1933. november 26-án született Kónyban. Diplomáját 1957-ben szerezte a budapesti Lenin Intézet történelem-marxizmus-leninizmus tanári szakán. 1969-ben megkapta a filozófiai-szociológiai tudományok kandidátusa címet. Egy évig az MSZMP KB agitációs és propaganda osztályán sajtóalosztály-vezető, majd 1971–75 között a Társadalmi Szemle főszerkesztő-helyettese volt. 1976–80-ig kulturális, 1980–82-ig művelődési miniszterként dolgozott. 1982 júniusától 1988 júliusáig volt a Hazafias Népfront főtitkára. 1988. júniusban államminiszterként ismét a kormány tagja lett, ahol 1990. májusig dolgozott. 1991 óta a Kossuth Lajos Tudományegyetem egyetemi tanára volt. Országgyűlési képviselő 1983-ban lett. 1950–56-ig az MDP, 1956–89 között az MSZMP, 1989 októberétől 1990 novemberéig az MSZP tagja. 1987. szeptemberben részt vett a lakiteleki találkozón. 1989 januárjában, a pártvezetők közül elsőként, az 1956-os forradalmatnépfelkelésnek nevezte. 1989 augusztusában ott volt a Sopron melletti páneurópai pikniken, amelynek keretében több száz keletnémet jutott ki Nyugatra. A páneurópai pikniknek Habsburg Ottó mellett Pozsgay Imre volt a fővédnöke. 2006-ban megkapta a Magyar Szabadság Napja Díjat, 2010-ben az emberi jogokért való erőszakmentes kiállást elismerő kitüntetést, a Hildebrandt-érmet, 2015-ben a Petőfi-emléklap a helytállásért kitüntetést vehette át. Ugyancsak 2015-ben Szent István-díjat kapott a Szent István Alapítványtól, az összmagyarság érdekében végzett kiemelkedő jelentőségű tevékenységéért.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.