A nosztalgia által ,,legitimált” kommunista rendszerek jó és rossz oldalai

Fontos része a nosztalgiának, hogy idősebb körökben még mindig vannak olyan személyek, akik anno hittek a szocializmusban. Ők akkor is visszavágynak, ha sok dologgal esetleg nem értettek egyet. Hangzatos a mondásuk, hogy ,,a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus.“

Hittek a szocializmus építésében, még ha egyes részeit – például a Rákosi-korszakot – túlkapásnak vagy ferdülésnek tartották. Anno volt egy olyan réteg, amelyik hitt abban, hogy lennie kell szocializmusnak, vágytak rá. Többségében ők már nem élnek. De még él az a réteg, aki beleszületett a szocializmusba és az iskolában azt tanulta, hogy a létező legjobb rendszer. Sok esetben a szülők is – hitből, vagy akár pragmatikus okokból kifolyólag – ezt nevelték a gyermekeikbe. Különösen, ha a többségi társadalomhoz tartoztak (pl. az oroszok a Szovjetunióban, szerbek Jugoszláviában, stb.)

Az igazságoz hozzátartozik, hogy a szocialista rendszereknek is megvoltak a pozitív oldalai. Különösen a második világháború után a mélyszegénységben

– amikor a legtöbb embernek eleve lehetetlen volt úgymond önerőből gyarapodni –, ez megfontolandó alternatívát jelentett.

A szocialista rendszer rengeteg olcsón megépíthető panellakást húzott fel, mely rövid idő alatt megoldotta a lakhatási problémákat. Nem luxuslakások készültek nagy udvarral, de élhetőek voltak, komfortos, igénytelen, sok esetben még szép kilátóval is. A mélyszegénységben élő paraszti réteg rövid idő alatt megtapasztalhatta, milyen az áram-, és a melegvíz-ellátás (még ha akadozott is), beköszöntött a rádió-, és később a tv-korszak. Természetesen mindez Nyugaton is megtörtént sokkal igényesebb és erőteljesebb mértékben, de aki a szocializmusban élte át, számára a nosztalgia tárgyát az a rendszer képezi.

A szocializmusban ingyenes volt az oktatás és az egészségügy. Természetesen annak rendje és módja szerint le is rohadt vagy csak kevésbé fejlődött, de az orvosok akkor is végezték a dolgukat. Sokak szerint még mindig jobb volt, mint a mai várólisták, miközben az átlagember számára megfizethetetlen a magánegészségügyi szféra.

A szocializmusban kötelező volt dolgozni. Mindenkinek volt munkája és fizetése, ezt az állam garantálta. Sokan azt érezték, hogy nem kell sokat bajlódniuk az egzisztencia kialakításáért,

a rendszer ebben segített. Cserébe az állam nem engedte, hogy bizonyos szint fölé juss, hellyel-közzel egyenlőek voltak a fizetések. A mai világban egyesek alig kapnak munkát, bajlódnak az elhelyezkedéssel, illetve egyre erőteljesebb különbség mutatkozik az emberek vagyoni helyzetében. Mondhatni, hogy ez természetes jelenség, mégis sokak szerint jobb volt, amikor nem igazán volt szegény és gazdag. Részben a szocialista intézkedéseknek köszönhetően, részben az eleve változó világ miatt sok országban a szocializmus utolsó éveiben jobb életszínvonal volt, mint például előtte. Ezt érezték az ukránok, az oroszok, a bolgárok, de még a románok jó része is.

A szocialista államok többségében ateizmust és internacionalizmust hirdettek, így akik nem vallásosak, de kozmopolita beállítottságúak voltak, azok számára ez vonzó jelenségnek számított.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szocialista rendszerben komoly előnyt élveztek a párttagok. A párton belül is privilegizált helyzettel rendelkeztek a rendfenntartó erők, a politikusok és természetesen a besúgóhálózat. Ők már akkor nyugati életszínvonalon éltek a legszegényebb Enver Hodzsa- vagy Rákosi-érában, de Sztálin vagy Mao alatt is. Természetes, hogy ők másként emlékeznek arra az időszakra.

Szintén fontos fejlemény, hogy az egykori Szovjetunió lakosai a szovjet korszakban váltak egy világhatalom állampolgáraivá. Ezt az oroszok visszasírják, a többi utódállam pedig azóta nem él egy nagyhatalom részeseként. A diktatúra másik velejárója, hogy erőteljesebb hatalmat adott a rendvédelmi szerveknek. Ennek tudható be, hogy bizonyos bűnözési formák ritkábban fordultak elő.

Fontos megjegyezni, hogy a szocialista nosztalgia nem terjed ki egyenletesen a teljes rendszerre. Márpedig a sztálinizmus éppúgy a rendszer része volt, mint mondjuk a gorbacsovi éra, vagy akár a Kádár-rendszer. Természetesen sok orosz büszke a sztálini korszakra is: a komoly iparosításra, a nácik elleni győzelemre, és az atomkorszak kezdetére. Ugyanakkor

közmegegyezés van arról, hogy Sztálin, Enver Hodzsa, Rákosi Mátyás, Kun Béla és egyéb véres diktátorok időszaka vagy nem nosztalgia tárgya, vagy sokak szemében mint szükséges rosszként jelenik meg.

Sokak szerint kellett a kezdeti nehézség, hogy később enyhüljön a rendszer, illetve szükség volt egy Sztálinra, aki megállította Hitlert.

Ha az ilyen korszakokra büszkék is egyesek, többnyire nem akarna senki abba visszatérni. Ennek generációs oka is van, hiszen már nem igazán élnek azok, akik felnőtt fejjel megélték a sztálini rendszert, vagy csak elenyésző számban maradtak. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy brutális Rákosi vagy sztálini rendszer után sok ember fellélegzésként élte meg a brezsnyevi vagy a Kádár-rendszert, ez szolgál alapot a nosztalgiához.

A nosztalgiának sok esetben rendszeren kívüli okai vannak. Ez a változó világra, és a fejlődő technológiára vezethető vissza, nem pedig a rendszerre. Mivel azonban az adott változások az adott rendszerben történtek, az emberek azzal asszociálják, vagy azonosítják.

Íme, néhány példa. A második világháború a maga szörnyűségeivel együtt komoly technológiai fejlődést valósított meg, és a háború után sok helyen a közemberek szintjén is éreztette hatását, értelemszerűen először azokban az országokban, melyet kevésbé sújtott a pusztítás. A 60-as években sok háztartásban megjelent az áramellátás, a televízió, hűtőszekrény, a központi fűtés és egyebek. Sok szocialista államban az emberek ezt hatalmas fejlődésként élték meg. Nem volt ennyi „kütyü”, mint manapság, az emberek nem voltak annyira függői a technológiának.

Ma már rendszeres megújításra szoruló okostelefonok, modern autók, plazmatv-ék, és nagyon sok más technikai cikk vált életünk részévé. Ezzel szemben, ha a 60-as években a Szovjetuniójában egy családnak működött a fűtése, és a vízellátása a panelben, volt egy televíziója, Lada személygépkocsija, és egy vezetékes telefon, illetve hűtőszekrény a lakásban,

a család jogosan és méltán érezhette úgy, hogy a kor követelményeinek megfelelően mindene megvan, semmiben nem szenved hiányt.

A mai kapitalista világban, ahol a család tele van elektronikai eszközökkel, de látja a celebeket a tv-ben, azt érezheti, hogy amiért ő nem tud elmenni egy 5 csillagos Bora borai szállóba, bizony nagyon le van szegényedve. Holott nem erről van szó, de mégis ezt érzi, ami erősítheti a szocialista nosztalgiát, azt a rendszert, ahol hellyel-közzel azonos szinten éltek az emberek és jobban érezték azt, hogy úgymond mindenük megvan. Ez a tendencia a Nyugatra is érvényes, tehát nem szocialista specifikum.

Az emberi kapcsolatok tekintetében is komoly változás történt. Az internet előretörése következtében ezek a kapcsolatok átalakultak, ami főleg az online térben érhető tetten, szignifikánsan a fiatalok körében. Ennél fogva elszemélytelenedik a társadalom, kevésbé vannak összeköttetések, kapcsolati tőke, kevesebb személyes inger éri a társadalom tagjait. A régi időkben ez elképzelhetetlen volt, az emberek gyakrabban jártak egymáshoz, gyakrabban találkoztak személyesen, erősebb kötelékként élt a barátság.

A helyzet az, hogy a nyugati világban is hasonlóan történik, akárcsak nálunk, Keleten. Akik eziránt Keleten nosztalgiát éreznek, azt tévesen a szocializmussal azonosítják, az internet előretörése azonban csak a rendszerváltás után kezdődött el.

A közvélemény-kutatások során sok olyan személy akad, akiknek a véleménye kevésbé releváns. Vagy nem élték meg a rendszert – ezáltal egy fals nosztalgiát táplálnak –, vagy nagyon kicsik voltak, ezért nem tapasztalhatták meg mélyen az adott rendszer negatív oldalát. Másrészt sokan vannak, akik saját hibájukból kifolyólag élnek rosszul, de ezt mégis a mai rendszerre kenik. Nem állítjuk azt, hogy ilyen egyének tennék ki a felmérések alanyainak többségét, de tény, hogy a jelenség nem elhanyagolható tényező.

Az is sokszor elfeledett tény, hogy a nosztalgia leginkább az időseket érinti, akik fiatalságukat mindig jobb színben látják. Van is erről egy vicc. Egy idős jakut bácsit kérdez az amerikai újságíró a rendszerváltás után, hogy mikor volt a legjobb az élet Oroszországban: Sztálin, Brezsnyev, vagy most, Putyin alatt? A jakut bácsi ennyit mondott: Sztálin alatt, mert akkor még fiatal voltam és szerettek a lányok. Bizony, így szépül meg egy emlékezet. Fiatalon az ember erősebb, pozitívabb, ellenállóbb. Ez kikerülhetetlen tényező és sokszor ferdíti a nosztalgia valóságtartalmát.

A kiszámíthatóság szintén egy hatalmas faktor. A rendszer egyfajta látszatstabilitást jelentet. Bár a felső vezetést rengeteg ellentmondás, ingatagság és belső harc jellemezte, alapvetően sehol nem változott, de a törvények sem nagyon.

Mindenkinek volt munkája, olcsó lakhatása, és kiszámítható élete. Aki hamar megszokta, az könnyen tudott lavírozni: nem volt a szabadsággal járó választási lehetőség, és az azzal járó stressz, hogy vajon mi lesz az emberrel. Nagyjából lehetett tudni, hogy mi lesz. A kiszámíthatóság nem túl izgalmas dolog, de cserébe sok esetben nyugodt és kényelmes.

Az is fontos szempont, hogy a szocialista rendszer soha nem jutott hatalomra békés körülmények között. Csakis háborúk után és erőszakkal. A legtöbb országban 1945 után lett szocializmus. Ekkorra a társadalom el volt már fáradva. Két világháborút éltek meg, és az azzal járó folyamatos félelmet, stresszt, nem beszélve a holokausztról, a gulágrendszerről, vagy a polgárháborúkról. Európában az 1914 és 1945 közötti időszak minden idők egyik legválságosabb korszaka volt. 1945 után is borzalmas körülmények uralkodtak, de legalább nem volt háború, 1960 után már kényszermunka-táborok sem a legtöbb helyen.

1945-re elfáradtak az emberek, nem volt olyan család, ahol tömegével ne lettek volna halottak, a túlélők pedig olyan borzalmakon mentek keresztül, amit aligha lehetett feldolgozni. Ilyen lelkiállapotban már minden jó volt, csak háború ne legyen.

Fennállása idején a szocialista rendszer sehol sem örvendett népszerűségnek. Tény, hogy volt egy támogató tömeg, de többséget sehol sem értek el, ami nem is csoda. A kommunisták elvették a parasztoktól a földet, megfojtották a sajtószabadságot, üldözték a vallásokat és a másként gondolkodókat, besúgóhálózatot tartottak fent, ellenezték a nemzeti érzelmű hazafiságot, lehetetlenné tették az átlagember anyagi előrehaladását és kiteljesedését, korlátozták a külföldi utazásokat. A kommunizmus agresszívebb időszakaiban kényszermunkatáborokat tartottak fent, és milliókat küldtek a halálba.

Az emberek nem szerették ezt az életet, ennek köszönhető, hogy valamennyi szocialista országban a 80-as években rendszerváltás történt. Ahol nem, ott is enyhülés következett be. Talán egyedül Észak-Korea tartja a frontot.

Akkor mégis minek tudható be, hogy valamennyi kommunista utódállamban óriási méreteket ölt a kommunista nosztalgia? Ennek okait próbáltuk cikkünkben kifejteni. Ha röviden kéne összefoglalni, akkor a végkövetkeztetés az volna, hogy

nincs minden szocialista korszak iránt nosztalgia, sok esetben pedig egy adott időszakot szükséges rossznak tartottak, ám a nosztalgiázók nagy része idős ember vagy legalábbis középkorú, akik a szocializmusban voltak fiatalok.

Márpedig az ember legszebb időszaka a fiatalság, az idő pedig eleve mindent megszépít.

Szintén óriási faktor az elrontott rendszerváltás, a privatizáció utáni kilátástalanság, illetve a Nyugat Kelet irányába történő kizsákmányolási törekvései. A piacgazdaságra való átmenet súlyos gazdasági nehézséget szült, egyik keleti posztszocialista országban sem lett nyugati életszínvonal, amit tévesen a rendszerváltás bukásának tulajdonítottak. Emiatt sokan a mai rendszer dehonesztálását is láttatják abban, hogy nosztalgiáznak a régi iránt. A fiatalok, akik eleve lázadnak minden fennálló rendszer ellen, egyszerűen tudatlanok is.

A szocialista rendszerek a maguk ellentmondásaival együtt végtelenül egyszerűek és kiszámíthatóak voltak, ez egyfajta látszatstabilitást jelentett: volt biztos munkahely, a törvények nem sűrűn változtak, mint ahogy a vezetőség sem. Ha egyszer „beletanult” az ember, hogy miként kell a rendszerben élni, hatalmas meglepetések nem érhették. Mindezek mellé hozzájött az is, hogy 1945 után valamennyi szocialista országban el volt fáradva a társadalom.

Ugyanakkor tény, hogy sok ember számára a régi rendszer jó életet hozott, örültek az akkori társadalmi berendezkedésnek, melynek voltak pozitív vívmányai is. Emellett

a mai Nyugat teljesen elment egy olyan irányba, ahol nem védik a határokat, erőteljesen propagálják az LMBTQ-propagandát, föderalista és fokozatosan kiéleződő vagyoni különbségeket teremt.

A szocialista nosztalgia talán legfontosabb faktora az, hogy a keleti emberek csalódtak a Nyugatban, a Nyugat pedig csalódást okozott és önmaga vesztébe rohan. Talán megállíthatatlanul. Ezzel párhuzamban Kína erősödik: gazdaságilag, technológiailag, és katonailag is kezdi beérni az USA-t, miközben Kína elméletileg sosem szakított a kommunista tanokkal. A Nyugat hanyatlása és Kína előretörése szintén erősíti a szocialista nosztalgiát vagy inkább legitimálja azt.

A valóság azonban csak akkor derülne ki, hogy mennyire erős a nosztalgia, ha a mai társadalomnak felkínálnák, hogy bizonyos ideig élhessen Sztálin vagy akár Kádár alatt. Valószínűleg kevesen választanák.

Kommunista nosztalgia a posztszocialista országokban

,,Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete” – ki ne ismerné ezt a mondatot, mely a kommunista kiáltványban szerepelt. Bár 1989-ben a kommunizmust hirdető államok jelentős része zátonyra futott, Marx és Engels eszméi nem tűntek el.

Országonként eltérő kommunista nosztalgia

Bár 1989-ben a kommunizmust hirdető államok jelentős része zátonyra futott, a megmaradt kommunista államok pedig jelentős reformokon mentek át, Marx és Engels, Lenin, sőt Sztálin és Mao eszméi nem tűntek el. Cikkünk második részében ennek okait keressük.

Czégényi Raymond