HIRDETÉS

Macron és a francia-európai jövő

2017. május 19., 20:56

A francia elnökválasztás első fordulójában 11 jelölt mérkőzött meg. A második fordulóban a nagytőke és a bankszektor saját gyereke, a bukott gazdasági miniszter és exbankár, Emmanuel Macron nyert, aki aligha fogja kivezetni Franciaországot a súlyos válságból.

A nemrég még a Rotschild-bankházat vezető technokrata tíz hónap alatt hódította meg Franciaországot

Franciaország ma forrongó terület, amelyet különféle csapatok dúlnak, hasonlóan a 30 éves háború Európájához. A status quo védelmezői és támadói közt mély szakadék húzódik, keskeny híd íveli át. Az ellenség el akarja foglalni és le akarja rombolni, ezért a védők nehéz ágyúkat vontattak a hídra, hogy szétlőjék őket. Néhány lövés és a híd az ágyúk súlya alatt beomlik, a rémült védők egy sérült pillérből kimeredő gerendára kúsznak fel. Most körülbelül itt tartunk. A következő fejtegetés a csatatéren a hídomlás után átutazó politikus írása is lehetne.

A francia választások eredményétől érezhető a talaj remegése, amit az európai vezetők lelkéről legördülő mázsás kövek keltettek.

HIRDETÉS

Az EU magállamai, de különösen Németország vezetői fellélegeztek: minden mehet tovább, ahogy eddig, csak néhány névjegyet kell kicserélni. Aggódtunk egy kicsit – mondhatták –, de semmi baj, a sötétség erői nem törtek át, itt is idejében megállítottuk őket. 

Ez az év – amit Orbán Viktor a lázadás évének nevezett, ha minden jól megy – csak adrenalinfokozó kofalármának bizonyul, és haladhat tovább a földrész liberális átformálása.

Budapesten is hiába olvassuk a sajtót, komoly elemzést alig találni. Pedig a magyar szem tágult pupillával figyeli a francia híreket, mert Berzsenyi óta nem győzzük vigyázó szemünket Párizsra vetni, hiszen onnan azóta sem jött hozzánk semmi jó. Talán nem is jöhet.

François Fillont feláldozták

Az elnökválasztás első fordulója nagyon érdekes volt. Az európai politika szinte minden irányzata képviseltette magát. A köztársasági (jobbközép) irányzat François Fillon mögé állt, az egykor jobb napokat látott kommunisták sírján felnőtt újbaloldal Jean-Luc Mélanchon mögé sorakozott fel, a Manuel Vallst az előválasztáson legyőző Benoît Hamon szocialistái szinte elolvadtak, míg a Nemzeti Front Marine Le Pen vezetésével készült a megmérettetésre. Az EU vezetői elborzadva látták, hogy majd’ 50 éve nem volt nemzeti erőnek ekkora támogatottsága. Kedvezőtlennek tűnt, hogy ha a tapasztalt François Fillon megnyeri a választást, akkor ugyan a fennálló rend nem roppan meg látványosan, de megpróbál középutat keresni és növelni az ország versenyképességét.

A történelem urai mintha tanácstalanok lettek volna: hogyan vágják át ezt a gordiuszi csomót? Le Pen vagy Fillon? Mind a kettő hátráltatja terveiket. A politikai életben eddig csak ex-bankárként és bukott gazdasági miniszterként ismert, politikailag súlytalan Emmanuel Macronban találták meg a megoldást.

Fillont néhány jelentéktelen, de jól megfogalmazott korrupciós váddal és főleg annak erős médiaterítésével azonnal feláldozták. (Gyanús, hogy ilyen gyorsan csak nagy pénzzel, erővel, esetleg titkosszolgálati segítséggel lehet megfordítani a közvéleményt.) Az első forduló lényegében kiegyenlített küzdelmet hozott, szinte mindenki a 20 százalékos támogatottság közelébe jutott. Az erősorrendben azonban – meglepetésre – Macron megelőzte Le Pent.

A franciák nem megbuktatni, hanem vezetni akarják az EU-t

Macron legfőbb erénye, hogy szembeállítható volt Le Pennel. Programja, pártja ugyan nincs (vagyis nem volt), egy alig tíz hónapos mozgalom élén szállt versenybe és a franciák csak azt látták, hogy a nagy pártok nincsenek mellette, mégis minden újság az ő képével jelent meg. Kampánya többnyire csak populista, mindenkinek rokonszenves, de semmitmondó jelszavakból állt. Sikerét az a felhajtóerő adta, amely meg akarta gátolni a nemzeti radikális párt uralomra jutását. Pedig Le Pen jól felépített stratégiáját a terrortámadá­sok miatti félelem és elégedetlenség is segítette, de vereségét (nem bukását!) néhány súlyos stratégiai és taktikai hiba is okozta.

A franciák úgy szidják az EU-t, mint mi a kedvenc futballcsapatunkat. Benne élnek, a sikerét kívánják, és átkozódnak, ha sérelem éri őket. Vagyis nem az EU vesztét kívánják, hanem leginkább azt, hogy ők vezethessék. A Nemzeti Frontról az a kép vésődött be, hogy Európa-ellenes. Hasonló tévedésnek bizonyult Le Pen kritikája az euróval szemben is. A franciák ugyan visszasírják a frankot, de inkább csak mimikriből. (A nagyon öregek talán a régi frankot, a kicsit kevésbé idősek az új frankot; mindenkinek vannak szép emlékei, de az euró igen praktikus, amitől eszük ágában sincs megválni.) Le Pen ügyesen vezette fel programját az ipari vidékeken és a mezőgazdasági területeken, de a nagyvárosokban szavai inkább félelmet váltottak ki a fiatalokból és a szavazati joggal rendelkező bevándorlókból. Moszkvai látogatása pedig öngyilkos lépésnek tűnt. (Még akkor is, ha a kampányához szükséges kölcsönök érdekében történt – mint hírlik.) A második forduló eredménye borítékolható volt.

Macron, a nagytőke saját gyereke

Macron igyekezett mindenkinek megfelelni. Fillon konzervatívjai szerint beszélt, kivívva a gyáriparos szervezet ünneplését, nyíltan ajánlatokat tett a szocialistáknak, akiknek korábban a minisztere is volt. A nagytőke és a bankszektor a saját gyermekét látja a korábban a Rotschild-bankházat vezető technokratában. Az egymást egész pályán letámadó és kivéreztető politikai ellenfelek között úgy jelent meg Emmanuel Macron, mint az első világháború végén a kimerült harcoló felek között az amerikai hadsereg, amely szinte puszta jelenlétével eldöntötte a küzdelmet. A nagy többséggel elnökké választott Macron azonban néhány óvatlan nyilatkozatot is tett. Még csak remélte, hogy elnök lehet, de máris rendszabályokkal fenyegette Magyarországot és Lengyelországot. Formálódó pártja aligha kerülheti el a bankár-érdekcsoport jelzőt, miközben a francia versenyképesség és a társadalmi béke szemlátomást egymást kizáró megoldásokért kiált. A legsúlyosabb azonban annak tudatosulása, amelyet néhány brit újságcikk és Le Pen is kidomborított. Arról van szó, hogy

Macronnal Franciaország már nemcsak gazdaságilag, hanem politikailag is alárendelődik Németországnak. A Brexit után az egyre egységesebbé váló Európát követelő erők természetes vezetője a nehézségein lassan felülkerekedő Angela Merkel.

Noha szinte minden EU-tagállamban komoly politikai erők ellenzik az egységesülési és globalizációs folyamatot, a német gazdasági erő a brit akadékoskodástól megszabadulva képes megadni az államszövetség alapirányát. Geopolitikai értelemben pedig az 1960-as évek helyzete állt elő, hiszen a kontinens integrációs törekvései a britek nélkül folytatódnak.

Csakhogy ez a Franciaország már nem De Gaulle Franciaországa! De Gaulle előre látta, hogy az USA-val szorosan együttműködő britek beengedése – az akkor még csak Közös Piacba – csökkenti Franciaország befolyását, rontja geostratégiai helyzetét. Amíg tehette, meg is vétózta a brit belépést. Németország akkoriban izmosodó gazdaság volt ugyan, de a háború után politikai törpének minősült, amelynek politikai befolyásával De Gaulle-nak még középtávon sem kellett számolnia. A francia erő, amelyet az atomfegyverzet is kidomborított, megmutatta becsvágyát, amikor globális szereplőként elszenvedett kudarcai (a szuezi válság, az indokínai és az algériai kapituláció) után is volt elég ereje kivonni hadseregét a NATO katonai irányítása alól, a Szovjetunióval különleges kapcsolatokat ápolni és a dollár világpénz jellegét olykor megkérdőjelezni. De Gaulle a haláláig globális hatalomnak tartotta Franciaországot és úgy is politizált. Az 1968-as diáklázadások után Franciaország már nem volt irányítható a korábbi módon, és utódai alatt folyamatosan növekedtek a társadalmi problémák. Ha történelmi párhuzamot keresünk, akkor Macron várható elnöksége a háborút követő miniszterelnökök korát idézheti. Georges Bidault, Léon Blum, Vincent Auriol, René Coty koncepciótlan és a válságot csak növelő politikája ágyazott meg De Gaulle alkotmányreformjának és az azt követő impozáns fejlődésnek. Az akkor felhalmozott energiák mára elenyésztek, az ötödik köztársaság csak árnyéka korábbi önmagának.

Nyomasztó állami szektor

Nemsokára nemzetgyűlési választások lesznek, amelyek kimenetele nem olyan békés cohabitationt (különböző politikai erők együttes kormányzását) vetít előre, mint amilyet ismer az ország Mitterand vagy Chirac elnökségéből. Az EU lopakodó központosítása kikezdi a francia érdekvédelmi gátakat is. A többségi szavazás elve pedig egyre kevésbé lesz megkerülhető. (De Gaulle ezt még ellenezte, bizonyos létfontosságú területeken kizárta.) De Gaulle egy győztes, minden szempontból független országot akart konszolidálni úgy, hogy megoldja a gyarmati kérdéseket, leszámol a hatékonyságot fékező balos mozgalmakkal és létrehozza országából a volt gyarmatok gazdasági-politikai gondnokát, amely hosszú távon biztosítja befolyását és hasznát volt gyarmatai területén.

Ma Franciaország ettől már eltávolodott.

Az állami szektor nyomasztó súlya kilátástalanná teszi a versenyképesség növelését. Az idegenek tömeges megjelenése és integrációjuk megtorpanása az európai együttműködésben a francia befolyás állandó csökkenését vonta maga után, amelyet a német gazdasági erő növekedése mellett a német politikai önállóság és kezdeményezőkészség visszanyerése is kísér, mindez pedig frusztrált és küszködő Franciaországot szült.

Az EU új országai kezdik komolyan venni, hogy ők az EU teljes jogú tagjai, így a francia gazdaság gyakran ott is teret veszít.

Macron most rohamtempóban igyekszik létrehozni saját pártját, átcsábítva korábbi szocialista társait és konzervatív ellenfeleit. Nem látszik, hogy milyen társadalmi vagy történelmi, esetleg gazdasági erőre támaszkodva lehet képes megoldani az ország problémáit. Könnyen lehet, hogy igaza lesz Marine le Pennek, aki egy vitában azt mondta neki: „akár én nyerem az elnökválasztást, akár ön, Franciaországot mindenképpen egy nő fogja vezetni.” (Ezzel utalva a választás tétjére, miszerint vagy ő, vagy Angela Merkel német kancellár vezeti majd Franciaországot.)

Macron elnöksége jól jelzi Európa gyengeségét és kiszámíthatatlanságát is. A növekvő német túlsúly, a francia belső problémák, a britek távozása és Oroszország felemelkedése felveti Európa alapvető geopolitikai problémáját, a szűkösséget, a teljes belső integrációra képtelenséget és végül az angolszász világ és az orosz birodalom közé szorulás kockázatait. Macron sikerére még az eldugott balkáni fogadóirodák is csak alacsony téteket kínálnának.

 Benyhe István

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS