HIRDETÉS
A Halál-völgyében (Death Valley), Kaliforniában (USA) létezik egy nagyon száraz sivatagos síkság, a Racetrack Playa (Versenypálya síkság), ami különös természeti jelenség. A terület a Death Valley attrakciója – egy időszakosan nedves, de általában kiszáradt tómeder – a Panamint-hegység északi részén. A tófenék a rejtélyesen mozgó, ,,vándorló”, vagy ,,vitorlázó” köveiről híres.
A síkság egy óriási asztallaphoz hasonlít, szinte teljesen vízszintes, és a 4 km-re levő két szélső vége között mindössze 44 cm a szintkülönbség, a lejtőszög sokkal kisebb mint 1 fok. Az év legnagyobb részében száraz, centiméteres darabokra töredezett agyagréteg borítja (eső után iszapos), növényzete nincs, ezért sivatagnak tekintik. Itt találhatóak az akár 3-4 mázsás tömegű (vagy kisebb) ,,mozgó”, ,,vándorló”, vagy ,,vitorlázó” kövek, amelyek akár 600-700 méteres csíkokat húzva mozognak, vándorolnak, változtatják a helyüket a síkságon.
A hatalmas dolomitköveket 2014-ig senki sem látta mozgás közben a kaliforniai Halál-völgyi Nemzeti Parkban, amely Amerika legszárazabb és legperzselőbb sivataga a Versenypálya-síkságon.
Nyáron az 50 fokos hőségben az agyagtalaj repedezett és marsbeli tájnak tűnik, míg télen időnként vékony jégtakaró, illetve porhó borítja. Az éves csapadékmennyiség itt kevesebb mint 50 mm.
A kutatók már évtizedek óta – 60 éve fedezték fel – próbálnak rájönni, mi okozza a mozgó kövek vándorlását.1948-ban 2 geológus – Jim McAllister és Allen Agnew –, az időszakos (nagyon ritka) áradással próbálta magyarázni a mozgó kövek vándorlását. Egy másik geológus elárasztotta a síkság egy részét és repülőgép propellerével próbált szelet gerjeszteni, így akarta eltolni az óriásköveket, de sikertelenül.
Ezután a jég vetődött fel, mint a mozgó köveket vándorlásra bíró erő okozója. Az 1970-es években két geológus – Robert Sharp és Dwight Carey – a jég és a szél együttes erejének köszönhetően próbálta megvizsgálni a mozgás okát, de újból sikertelenül.
A mozgó kövek vándorlását csak 2014-ben sikerült először megfigyelnie, lefilmeznie és a mozgást dokumentálnia Richard Norris paleobiológusnak és munkatársainak.
A kutatók a távolsági megfigyelés mellett döntöttek. Felállítottak egy nagy pontosságú, időjárási automatizált megfigyelésű és regisztráló állomást, amely másodpercenként tudta mérni a széllökéseket és a csapadék mennyiségét. Tizenöt darab követ egyedi építésű, mozgásra aktiválódó GPS-egységekkel szereltek fel. 2013 decemberében Richard Norris és unokatestvére, Jim Norris arra érkeztek a Death Valleybe, hogy a Versenypályát 7-10 cm víz borítja. Nem sokkal ezután a mozgó kövek kis sebességgel vándorolni kezdtek. Ezt a kis sebességű mozgást sikerült lefilmezniük.
Richard Norris kijelentette: ,,A tudományban időnként megjelenik a szerencsefaktor.” A kutatók megfigyelései alapján kiderült, hogy az események ritka kombinációja kell ahhoz, hogy a kövek megmozduljanak. Először is a síkság megtelt vízzel, amelynek elég mélynek kellett lennie ahhoz, hogy úszó jég alakuljon a hideg téli éjszakákon, de ne legyen túl mély a víz, nehogy teljesen ellepje a köveket. Télen esténként lehűl az idő és a tavacska befagy. Vékony ablaküvegszerű jégtáblák alakulnak ki a vízen. Ezeknek elég vékonynak kell lenniük ahhoz, hogy szabadon mozoghassanak, de elég vastagnak, hogy minél nagyobb tömegük legyen ahhoz, hogy kellő erőt tudjanak kifejteni a mozgó kövek vándorlására.
Napsütéses napokon a jég elkezd olvadni, és nagy úszó jégtáblákra töredezik, amelyeket az enyhébb vagy erősebb szelek képesek meghajtani. A jégtáblák maguk előtt tolják a köveket, és így megindul a mozgó kövek vándorlása. A ,,vándorló” kövek nyomokat hagynak maguk mögött a puha iszapban. A kövek már az óránkénti 15-20 km/órás sebességű, enyhe szél hatására is elindulnak. Ehhez azonban a jégnek legalább 5-8 mm vastagságúnak kell lennie. A mozgó kövek elindulnak az alig látható 4-6 méteres percenkénti kis sebességgel. Látható tehát, hogy sok feltétel kell egyszerre teljesüljön ahhoz, hogy a ,,vitorlázó” kövek meginduljanak.
Kiderült, hogy a kövek mozgását egy ritka, de természetes folyamat idézi elő. A kövek húzzák maguk után a hosszú csíkokat, mint valami óriás csigák.
Dr. Richard Norris és kutatói összefűzték nevüket a mozgó kövek vándorlásával, megoldották a rejtélyt, mivel ők voltak az elsők 2014-ben, akik a folyamatot dokumentálták, bizonyították és lefilmezték. A tudományos kutatómunka meghozta gyümölcsét, mert megértettük a mozgó kövek rejtélyes viselkedését a Halál-völgyében.
Sok néven ismeretes a ,,gravitációs domb” (Gravity Hill). Egyesek ,,mágneses dombnak” (Magnetic Hill) nevezik, mások rejtélyes dombnak, megint mások rejtélyes pontnak, gravitációs útnak. Vannak olyanok is, akik ,,antigravitációs dombnak” hívják. Jómagam a ,,gravitációs domb” (Gravity Hill) elnevezést tartom a legpontosabb megfogalmazásnak.
Számtalan jelenség csoportosul köréje. Lényegében egy nagy hegy, vagy hegykoszorú lábánál lévő domb, amelyre egy 3-6 fokos határszögnél nagyobb lejtőszögű emelkedő út vezet fel a domb tetejére. Mindenki, aki arra jár azt várná, hogy a különböző tárgyak – személygépkocsi, gumiabroncs, labda, félig telt, folyadékot tartalmazó zárt flakon, stb. – a lejtőn magára hagyva, lefelé kell guruljon, de külső vagy belső erő hatása nélkül fordított irányú mozgás történik: a személygépkocsi a lejtő alján szabadon, motor vagy fék nélkül, semleges üzemmódban elindul a lejtőn felfelé, és szinte 15-20 km/h sebességgel kapaszkodik felfelé a dombon.
A furcsa jelenségek felsorolásának ezzel nincs vége, mert a közelben levő folyó fordított irányban, visszafelé folyik. Ezeket a jelenségeket ősidők óta ismerik a helybéliek, de a nagy közönség csak az 1800-as évek óta. Országos szinten azóta tudnak róla az emberek, amióta az első írásos feljegyzések és az első fényképes riportok megjelentek. Az egyik legkorábbi dokumentált eset – amelyet sok forrás megemlít –, az 1930-as években történt az USA-ban Ligonier Pennsylvania közelében. Azóta több mint 200 esetről tudósítottak a világon. Csak a leghíresebbeket említem meg:
1. Magnetic Hill, India. A hely az indiai Leh-Ladakh közelében található, úgy hivatkoznak rá, mint ,,nulla gravitációs dombra”.
2. Magnetic Hill, Kanada. Itt a felfelé guruló autók jelentik a szenzációt.
3.Hoover-gát, Nevada USA. A víz nem zúdul le a gát szélén, hanem visszafolyik.
Érdekes, hogy Magyarországnak nincs ,,gravitációs dombja”, Romániában ellenben elég sok ilyen létezik. Több száz méteres hosszú lejtős útszakaszokról van szó, amelyek felkeltették a helyiek és az arra járó turisták érdeklődését a furcsa jelenségek miatt. Ilyen rejtélyes helyszínek Máramaros, Bihar, Iași, Szeben, Hunyad, Bákó, Gorj és Kovászna megyében ismertek.
Kiemelném Máramaros megyében a Kapnikbánya-Budfalva (Cavnic-Budești) helységek közötti hegyes-völgyes aszfaltos utat, ahol akár három ,,gravitációs domb” is tanulmányozható.
A helyeket és a jelenséget az 1980-as évek óta ismerik. Kapnikbányától lefelé haladva, Aknasugatag irányába, mielőtt a turista beérne Budfalvára, 1100 m hosszan 3 útszakasz található, ahol ,,gravitációs domb” létezik.
Az antigravitációs jelenség tesztelhető autóval, vagy kisebb tárgyakkal (labda, útra öntött víz, folyadékot tartalmazó, hengeres palack, stb.) Az út minden szakaszában látszólag Kapnikbánya felé van a dőlés, de az említett tárgyak a ,,gravitációs domb” jelensége szerint Budfalva felé mozognak. Bár felfelé tart az út, az emberek mégis az ellenkezőjét észlelik.
A ,,gravitációs domb” jelensége különös tréfát űz az emberi szemmel. A Kapnikbánya-Budfalva jelenség tulajdonképpen optikai csalódás, viszont a ,,gravitációs dombokat” rendkívüli érdekes jelenségnek tartják, ezért egyben turistaattrakció is.
A ,,gravitációs domb” jelenségének okait rég keresik. Sok magyarázat született már, kezdve a jelenség misztifikálásával, a természetfeletti erők beavatkozásával, folytatva a gravitációs és mágneses anomáliákkal, el egészen az optikai illúziókig, az optikai csalódásokig.
Nézzük meg közelebbről ezeket a magyarázatokat, amelyeket három kategóriába soroltam: paranormális erő, fizikai erő, és optikai illúzió.
A parapszichológia és a paranormális szféra rajongói szerint természetfeletti erők avatkoznak be a jelenség kialakításába. Ezt az elképzelést azonban nyugodtan elvethetjük.
A fizikai erők létezésének hipotetikus előterjesztését fizikusok és mérnökök tették meg. Érvelésük szerint a tárgyak lejtő irányával szembeni mozgását a gravitációs vonzás vagy a mágneses vonzás generálja. Normál helyzetben a tömegvonzás vektora a Föld középpontja felé orientálódik, a geológiai, a talaj alatti tényezők ellenben anomáliát okozhatnak, ami a gravitációs vonzás eltérő orientációját eredményezi. A kutatás tehát geológiai térképek elemzését és geofizikai méréseket igényelne.
A nehézségi gyorsulás a Föld különböző helyein más és más. A helyi eltérések mérésére gravimétereket alkalmaznak. Gravitációs anomália a Föld felszínének egy adott pontján mért és a pont földrajzi helyzete alapján számított nehézségi gyorsulás különbsége. A Föld mágneses tere egyszerű mágnesrúdéhoz hasonlóan viselkedik: kétpólusú, a tájolótűje pedig az északi és déli mágneses pólusokat összekötő erővonalak mentén áll be. A Föld mágneses erőtere – amely a fémes földmagból ered, és amelyet úgy lehet tekinteni, mint a geomágneses É-i és D-i sarkok felé mutató dipólus mágnest – fontos a geofizikusoknak. A mágneses tér helyi változásait vagy anomáliáit a földkéregben levő kőzetek eltérő anyagi minősége és szerkezete okozza, és ezt a jelenséget a kőolaj- és ásványlelőhelyek felderítésére használják.
1998-ban egy fizikusokból, mérnökökből és építészekből álló német kutatócsoport felkereste a Rómától 60 km-re délre fekvő Albán-tó melletti ,,gravitációs dombot”, ahol sok mérést végeztek. Az útra helyezett vízmérték az emelkedő irányában 5%-os lejtőt mutatott. A gravitáció 3,2%-kal mutatkozott gyengébbnek, tehát volt helyi anomália, lehetett volna Eötvös-ingát használni.
A kutatók GPS-műszerrel indultak az anomália nyomába. A GPS alapú mérések szerint viszont a néhány száz méteres útszakaszon a vélt emelkedő irányában valójában 6 métert lejtett az út. Tehát a mérések bebizonyították, hogy az emelkedő a startnál – a lejtőszögnél – magasabb, mint a végénél: az út valójában lejt.
A bizonyos szögben álló lejtők látványa tehát olyan hatást kelt a megfigyelőben, mintha a tárgyak felfelé mennének a dombon, pedig valójában lefelé haladnak.
Csupán az agy kelti azt a virtuális benyomást, hogy a megfigyelt tárgyak a valós iránytól eltérően nem lefelé, hanem felfelé haladnak. Téves tehát a fizikai erők hipotézise is.
Az optikai illúzió szempontjából is sokan tanulmányozták a jelenséget, elsősorban olasz kutatók. Kiemelkedőek: Paolo Bressan, Luigi Garlaschelli és Monica Barracano, akik eredményeiket 2003-ban publikálták a Psychological Science című tudományos folyóirat 14. számában. Elsősorban az optikai illúziók és a térérzékelés szempontjából világították meg a jelenséget.
Kimutatták, hogy az optikai illúzióért az emberi látás, a táj elemei és a horizont vizuális torzításai felelnek.
Az olasz kutatók részletes térérzékelési modelleket is készítettek, amelyek segítségével bemutatták, hogyan téveszti meg az emberi agyat a domborzat és a környezet együttes hatása.
Kutatásaik során több helyszíni vizsgálatot végeztek. Alaposan tanulmányozták a ,,gravitációs domb” jelenséget, főként pszichológiai és perceptuális szempontokból. Ezek a kutatások együttesen bizonyítják, hogy a ,,gravitációs domb” jelensége kizárólag optikai illúzió és az agy által feldolgozott vizuális érzet torzításain alapul. A ,,gravitációs domb” jelenség tudományos magyarázata tehát az, hogy optikai csalódásról van szó.
Pálfi János
A szerző nyugalmazott aradi fizikus
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
