HIRDETÉS
„Vége. Még ez a korosztály kimegy, aztán már nem jön senki” – vetíti előre az aknasugatagi magyarság szomorú jövőjét Kolozsvári Károly. A nyugdíjas asztalos nem filozofál; az egyszerű ember logikájával a demográfiai adatokkal érvel. A hosszú asztalt mintegy nyolc-tízen ülik körül, mindannyian túl az első fiatalságukon. Nem is csoda, hogy
az RMDSZ-székházként, bálteremként, magyarházként működő épület bejárata fölött a Barátság Idősek Klubja felirat díszeleg.
Igaz, látogatásunk során találkoztunk néhány fiatallal is – méghozzá a vasárnap délelőtti szentmisén –, de a szertartásról kilépő és a főtéri római katolikus templom előtti téren elidőző harmincas-negyvenes nemzedék tagjai egymás közt román nyelven csevegtek. Pedig a történelmi Máramaros észak-nyugati szegletében aki magyarul tud, az szépen beszéli anyanyelvét. Csak hát az elvándorlás, az elöregedés, a beolvadás a lélektani határnak számító tízszázalékos küszöb alá nyomta a valamikor többségi magyarságot. Azon az Aknasugatagon, ahová az öregek emlékezete szerint az első román család jóval a második világháború után, 1950-ben telepedett le.
„Az etnikai egyensúly 1952 óta kezdett megbomlani. Ekkor végérvényesen bezárták a sóbányákat, a szakmunkások pedig más vidéken kerestek állást. A sófejtők megüresedett házait olcsó pénzen a környék román falvaiból betelepülő parasztok kezdték felvásárolni” – mesél a vég kezdetéről Szakács Gábor, a helyi – csak papíron létező – RMDSZ elnöke. A jobbára állattenyésztésből élő románok örömmel jöttek, mert akkoriban számukra Aknasugatag maga a civilizáció központját jelentette. Ráadásul a sóhivataltól ingyen jutottak földhöz, ami a kollektivizálástól dühöngő időkben nagy fegyverténynek számított. Szakács Gábor nagyapját a szinte egynapi távolságra lévő Slănic Prahova-i sóbányába helyezték át.
Vizauer Ferenc katolikus pap, a svájci magyar misszió volt vezetője, három évtizedes távollét után tért vissza Sugatagra. „Itt születtem, ide van eltemetve anyám, apám, itt érzem jól magam” – indokolja a néhány évvel ezelőtt hozott döntését a német, svájci és magyar állampolgársággal rendelkező lelkész, aki Európa egyik legszebb városát, Zürichet hagyta ott szülőföldjéért. Egyetlen fecskeként azonban képtelen elhozni a tavaszt.
Ahhoz képest, hogy száz évvel ezelőtt a település 1800 lakójából szinte mindenki magyarnak vallotta magát, és az 1977-es népszámláláson is még többségben volt a magyar közösség, az RMDSZ nyilvántartásai szerint napjainkban mindössze 150-re rúg a magyarok száma.
„Azaz lennének többen is, de egyesek megfeledkeztek gyökereikről” – neheztel a renegátokra az idősek klubját vezető Ekkert Mihály.
A 490 m tengerszint fölötti magasságban található Gábor-tó hiába számít Románia legnagyobb aknatavának, idegenforgalmi kihasználtsága elenyésző. Akárcsak a település határában található további nyolc bányatóé. És hiába fekszik a Mára és a Kaszó folyása között egy csodálatos fennsíkon Aknasugatag, komolyabb beruházások hiányában természeti adottságai csak a nyári hónapokban vonzzák a látogatókat. Pedig vizének gyógyhatása alapján bármikor felvehetné a versenyt a szovátai, parajdi, vízaknai vagy tordai sósfürdőkkel. Az is sokat számíthatna, hogy az aknasugatagi tavaknak lényegesen nagyobb a sótartalmuk, mint például a Belső-Erdélyben találhatóknak. Ezt próbálja kiaknázni egy helyi vállalkozó, aki tartálykocsit vásárolt, és ciszternaszámra szállítja a sugatagi vizet Szatmár és Máramaros megyei panziótulajdonosoknak. A községközpontban már 2019-ben szemmel láthatóan csökkent az idegenforgalom. Nemcsak a vendégfogadók veszítettek, hanem az önkormányzat is. A környéken mindenki tudja, hogy az illető az állami szervek hallgatólagos beleegyezésével termeli ki a sós vizet, majd értékesíti saját zsebére. Miközben mindenki hallgat, az újabb beomlás veszélye mintegy damoklészi kardként lebeg a település feje fölött. „Bányavidéken mindenki tudja, hogy az esztelen kitermelés aggodalomra ad okot. A kiszivattyúzott sós víz helyébe esővíz kerül a mélybe, amely lassan, de biztosan kimossa a sóoszlopokat” – mondja Szakács Gábor.
Aknasugatagon azonban „hagyománya” van az önpusztításnak. A helybéliek jól emlékeznek arra az időszakra, amikor 1989 előtt Roth Mihály igazgatósága alatt a turizmus szépen virágzott. Csakhogy a rendszerváltást és vagyonelosztást – vagy inkább fosztást – követően sok minden az enyészetnek indult. A fejetlenség és hozzá nem értés legpontosabb fokmérője a víz felhasználási módja volt. A takarékoskodás jelszava alatt bizonyos „szakik” javaslatára bevezették a fűtési rendszerbe. A sónak alig pár esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy szétmarja a vezetékeket és szétrágja a vendéglátóipar még működőképes részét is. Egy másik gondot a betörések, lopások jelentik. A népfurfang ennek kapcsán egy mondást is szült:
az a beteg, aki görbe bottal érkezik a fürdőre, két hét múlva anélkül távozik – lehet, hogy nem gyógyul meg, de a támaszát ellopták.
Turisztikai vonzerővel rendelkezne a keskeny nyomtávú vasút, amely valamikor ingázó munkásokat, vásárba igyekvő gazdákat és a városi iskolába járó gyerekeket fuvarozott a 18 km-re fekvő Máramarosszigetre. A monarchia idejében lefektetett sínpárok nem érték meg a százéves kort. A kisvonat 1886-ban sípolt először, és 1970-ben utoljára. Aknasugatagot még így sem szabad leírnunk: a településen a szakszervezeti szállodán, kezelési bázison és strandokon kívül csaknem 36 panziót tartanak számon.
Mivel a helyi általános iskola mindkét tagozatáról évtizedek óta „kiiratkozott”, a katolikus templomon kívül a szomszédságában lévő Barátság Idősek Klubja az a hely, ahol a magyar szó aránylag biztonságos menhelyre talál. Az épületnek azonban ingatag a jogi helyzete. Valamikor a magyar csendőrség tulajdonát képezte, majd a helyi árvaházét, jó ideje a polgármesteri hivatal rendelkezik fölötte. A kommunizmus évtizedei alatt egyre elhanyagoltabbá vált, váltakozó gazdái éppen csak a legszükségesebb javításokat végezték el. Tizennyolc évvel ezelőtt a község akkori román polgármestere, Vasile Sas felmérte, hogy az épület kolonc az önkormányzat nyakán, ezért az ügykezelését nyugodt szívvel átadta a magyar közösségnek.
A helyi férfiak nem sokáig tétlenkedtek: önerőből tették rendbe. Egyikük a tetőszerkezet megjavítását vállalta, a másik az asztalos munkának látott neki, a harmadik padlócsempét rakott le. Az asszonyok közben finomakat sütöttek-főztek.
„Eddig hét alkalommal kértük az önkormányzatot, hogy adja el nekünk. A szomszéd épület is eladó volt, megvettük volna mindkettőt, és egy csodálatos kulturális központot, egy igazi magyarházat alakítottunk volna ki” – mondja Szakács Gábor, aki szerint a nemrég leköszönt polgármester, Ivaszuk Mihály igazán tehetett volna egy gesztust a közösség felé, és ezzel a törvénysértés gyanújába sem keveredett volna. Egy 2003-as törvény értelmében a politikai alakulatoknak, így az RMDSZ-nek is jogában áll az önkormányzattól megvásárolni azt az ingatlant, amelyben székel. Az elöljáró azt is figyelembe vehette volna, hogy a helyi magyarság képviselői nem ingatlanügyben utaznak, hanem tényleg karbantartják, és mindegyre csinosítják az épületet. A közösség itt gyűlésezik, bálozik, ünnepel, előadásokat rendez, adventi kézműves díszeket készít.
Valamikor havonta ünnepelték a soros születésnaposokat, ám ez a szokás a magyarság fokozatos gyérülésével negyedévi programmá zsugorodott.
A vasárnap délelőtti szentmisét követő kávé melletti kiadós beszélgetés azonban még a világjárvány idején is elmaradhatatlan rituálénak számít.
Miután a kalákázó magyarság pontra tette az épületet, az ott működő klubra a település román nyugdíjasai is szemet vetettek. Úgy érezték, a testvériség és a méltányosság jegyében nekik is lenne helyük ott. „Mi miért nem mehetünk oda? – kérdezték. Én visszakérdeztem: miért nem szerveztek ti is magatoknak? A régi óvoda épülete üresen áll. Ha kell, akár be is segítünk” – idézi fel a többször is ismétlődő párbeszédet Kruk Gerő. A nyugdíjas villamosmérnök tudja, mit beszél, amikor az egy csárdában lévő két dudás példáját emlegeti. „Ezt az épületet mi rendeztük be. Az utolsó kiskanálig. Egyszer, amikor egy halotti torra kölcsönkértek hatvan evőeszközt, másnap holmi alumíniumvillákat és -kanalakat adtak vissza. Nos, ezért nem közösködünk” – szögezi le Kruk. Arra is jól emlékszik, hogy mielőtt a románok 1979-ben felépítették volna az első fatemplomukat, egy ideig a katolikusokhoz kérezkedtek be. Gendele Tibor atya nagylelkűnek bizonyult, azonban egy kikötést is megfogalmazott: úgy adják vissza, ahogyan kapták. Ehhez képest minden hétfőn a katolikusoknak kellett takarítaniuk a résztvevők után. „Eldöntöttük: inkább pénzt gyűjtünk, csakhogy tudják mielőbb megépíteni az ortodox templomot” – meséli a mérnök. Négy évtized elteltével a sugatagi magyarok ismét a zsebükbe nyúlnak: ezúttal a görög katolikusoknak próbálnak segíteni.
Azért is ragaszkodnak az általuk létrehozott és fenntartott intézményhez, mert itt magyar könyvtárat alapítottak, és ide rendeztek be egy kisebb falumúzeummal felérő szobát, ahol a helytörténeti fényképek és relikviák Aknasugatag egyszínű múltjáról tanúskodnak.
Sajnálatos módon a gyerekeknek szánt anyanyelvű olvasnivaló inkább a porfogó szerepében sorakozik a polcokon. A legutóbbi érdeklődő, aki hónapokkal ezelőtt tért be, a Harry Pottert szerette volna kikölcsönözni, azonban a könyvtár működtetőinek nem volt honnan elővarázsolniuk J.K. Rowling kis hősét. Változnak az idők, és ezzel együtt az olvasói szokások; az Aranyember, Toldi vagy a Pál utcai fiúk együttvéve sem képesek felvenni a versenyt Roxfort csodagyerekével. És ha az adományba kapott könyvek ritkán tesznek eleget rendeltetésüknek, a múzeumba felgyűjtött tárgyak inkább vonzzák az érdeklődőket. A sócsákánytól a fejlámpáig, a hivatali kurblis telefontól az egyházi ostyakészítőig, a máléhántótól a házi fúrógépig számos érdekes tárgy megtekinthető itt. A falról a néhai tárnák, munkások, a bányai kápolna, a helyi labdarúgócsapat 1932-ben készült képe köszön a látogatóra. Ugyanitt régi magyar nyelvű táblák, többek közt a település nevét jelző felirat lóg. „Utoljára a régi román polgármester tette ki a kétnyelvű helységnévtáblát, aztán a magyar utódja idejében lefestették, majd levették. Most az új elöljáró szavát adta, hogy visszaszerelteti” – hivatkozik Ioan Oanea ígéretére az RMDSZ-elnök.
Szakács Gábor szerint egyetlen módja van annak, hogy jogos követelményeiknek az aknasugatagi magyarok érvényt szerezzenek: a pontos nyomon követés, ismételgetés, számonkérés. A volt önkormányzati képviselő tudja, mit beszél: két tanácsosi mandátuma alatt, 2008 és 2016 között, bármilyen magyar vonatkozású tervezetet sikerült elfogadtatnia a román többségű önkormányzati testülettel, az a polgármester gyávasággal spékelt konokságába ütközött. Az Ivaszukban csalódott közösség képviselői, bár nem ringatják magukat hiú ábrándokba, fikarcnyival többet remélnek az új, román elöljárótól. Ugyanakkor azzal is tisztában vannak, hogy magyar képviselet nélkül nehéz lesz a maroknyi közösség hangját hallatni a közgyűlésben. Az egybegyűltek azon bánkódnak, hogy tavaly ősszel Szakács nem próbálkozott ismét, de az RMDSZ-elnöknek elég volt a 2016-os kellemetlen tapasztalat, amikor mindössze két hiányzó szavazat miatt bukta el a választásokat.
„Kár, mert Szakács Gábort a románok is jól ismerik és tisztelik, és az ő szavazataikra is számíthatott volna” – sajnálkoznak a helybéli magyar közösség tagjai. Csakhogy az is köztudott, minden egyes választási kampányban jelentkezik egy-egy másik magyar jelölt is, aki valamelyik román párt listáján meghúzódva próbál szerencsét. A lista aljáról családja és baráti köre támogatásával ugyan semmire nem jut, de amikor két voks is sorsdöntőnek számít, éppen elég szavazatot szippant el az RMDSZ-től. És ez által még egy löketet ad az amúgy gyors ütemű közösségi önfelszámolódásnak.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
