HIRDETÉS
(folytatás a 19. lapszámunkból)
Az Indus-völgyi kultúra nyomai a Kr. előtti harmadik évezredből valók. A világ első egyetemeként tartják számon a Kr. e. több száz évvel alapított taxilai egyetemet, fejlett volt az orvoslás. A sebészet atyjaként ismert Sushruta, a Π értékét négy tizedesjegyig kiszámító Aryahhatta is itt dolgozott. Az általunk arab számoknak nevezett jelek kiindulópontja is India. Kiemelkedő volt a miniatúrafestészet.
Bár az iszlám tiltja az emberábrázolást, Indiában szétfeszítették a merev vallási kereteket, s művészi alakábrázolások születtek. Külön iskolát képvisel a radzsasztáni stílus élénk sárga, vörös, kék, zöld színeivel. Az iparművészet mesteri alkotásait csodálhatjuk meg a szőttesekben, hímzésekben. A hitbéli és a fényűző élettér megteremtésére létrehozott épületek építészeti remekművek, díszítésük a több ezer év alatt kifinomult, nemzedékeken át hagyományozódott technikai tudás és szépségigény kifejezője.
A 19–20. század fordulóján élt polihisztor, Rabindranáth Tagóre a modern hindu irodalom kiváló, Európában ismertté vált Nobel-díjas írója, költője a keleti életszemléletet, bölcsességet népszerűsítette. Bengálban, Szantiniketánban egyetemet létesített, ahol az apja által alapított új, erőszakmentes vallásban éltek. Magyar kapcsolata is volt: járt Magyarországon, Balatonfüreden gyógykezelték, ott sétány és szobor őrzi emlékét. Távol-keleti egyetemén Germanus Gyula orientalistánk is tanított. Szantiniketánban több magyar is megfordult.
Budapesti szülőházán emléktábla őrzi az 1913-ban – szikh apától, magyar anyától – született, rövid életű Amrita Sher-Gil festőművésznő nevét, aki Baktay Ervin híres orientalistánknak volt az unokahúga. A róla szóló megemlékezések több nyelvet beszélő, rendkívül művelt, az akkori világ szabályait felrúgó nőt örökítenek meg. Magyar tájat, embereket ábrázoló festményei is ismertek. Igazi öröksége Új-Delhiben, a Modern Nemzeti Művészeti Galériában látható, ahol festményeinek kiállításán a modern indiai művészet női úttörőjeként nevesítik. India budapesti kulturális központja 2014-ben felvette a művésznő nevét.
Az indiai filmgyártás egyik központja, Bollywood, ontja a filmeket. A részletes, szerelmi jelenetekben visszafogott stílusú, hosszú történetek a nyugatiak számára furcsák. De nemcsak ilyenek a bollywoodi filmek. Hármat is láttam, ami kimondottan élvezhető volt.
Budapesten is belemerülhetünk kissé az indiai kultúrába. Az Indiai Kulturális Központ eseményei mellett javasolom meglátogatni a Hopp Ferenc Ázsiai Művészeti Múzeumot. A névadó műgyűjtő a 19. század végén járt Indiában, tárgyait, Andrássy úti villáját a közre hagyta. A múzeum kertjében Gándhí mellszobra fogadja a látogatót. A 150 éves születési évfordulóra ötletesen színes fonalakkal szőtték be a szobor hátlapját, amelyre a látogatók fehér fonalat kötözhettek. A jelképes gesztus arra utalt, hogy Gándhí rokkájával szőve, közösséget alapítva akarta rávenni népét a saját termékek, termények előállítására. Ezáltal nagy lökést adott az angol gyarmatosítóktól való függetlenség erőszak nélküli kivívásához. Az oktatásban is lelhetünk kapcsolódási pontokat Indiával. 1969 óta Delhiben egyetemi szintű magyar nyelvoktatás, az ELTE-n indológia, míg a Debreceni Egyetem Orvosi Karán – az ősi indiai – ájurvédaoktatás folyik.
Dzsódhpur az egykori Merwar állam fővárosa volt, sivatagi területen fekszik. Kék jelzővel illetik, s való igaz, erődjének mellvédjéről letekintve kék színű házak sora tűnt szemünkbe. Lélegzetelállító a sziklán magasodó várfalakat megtörő, homokkőből faragott, áttört csipkeablakok, kőrácsok látványa. A hatalmas kapukon átkelve, felfelé haladva ismerős dallam kúszott felénk: egy hölgy s egy fiú a „Bruder Jakob” -ot zenélte. Az egyik kapu belső falán kéznyomok vöröslenek, szati során meghalt feleségek emlékére.
A hagyomány megkövetelte, hogy a meghalt férjeket a feleségek kövessék a halotti máglyára. A szatinak mély rituális gyökerei voltak.
Az özvegyelégetés gyakorlatát már a 19. század elején tiltották, Viktória királynő 1857-ben törvényt hozott ellene, mivel az önkéntesség sokszor megkérdőjelezhető volt. Ha azt gondolnánk, ez régi történet, akkor tévednénk, még 1987-ben is megesett. Unokáim kezdenek Verne-könyveket olvasni, így én is néha kézbe veszem azokat, egy kis múltidéző olvasásra. Így tudatosult bennem, hogy az író a Nyolcvan nap alatt a Föld körül című regényében írt a feleség tűzhaláláról. A főhős, Phileas Fogg Indiát Bombaytől Kalkuttáig vasúton és elefántháton szelte át, miközben találkozott Auda hercegnővel, akit inasa megment a máglyahaláltól. Mielőtt mélységesen elítélnék az indiaiakat, gondoljanak arra, hogy Magyarországon 1762-ben még történt boszorkánykivégzés. 1968-ban pedig egy tanyán az utolsó pillanatban akadályozták meg egy, a környezet által boszorkánynak tartott nő elégetését.
„A dzsaina templomok a művészet csodái. Mintha érzékeltetni akarták volna a dzsaina építők, hogy eleven életet látnak az élettelennek tartott anyagban is; a templomok márványának minden tenyérnyi foltját eleven, mozgalmas, nyüzsgő alakzatokkal népesítették be,… bámulatos arányérzékkel, a fény és árny hatásainak tévedhetetlen ismeretével ellensúlyozzák a kavargó formákat” – írja Baktay Ervin Indiáról szóló könyvében. Igazat kell adnom neki. Számomra Ranakpur 15. században épült Adináth dzsain temploma vetekedik a Tádzs Mahal szépségével. A fehér márványoszlopokra és falakra növényeket, állatokat, kecses ember- és istenalakokat véstek.
A jelképek rendszerében idegenvezetés próbálja az embert eligazítani. Az elefántokhoz, majmokhoz, kígyókhoz legendák kapcsolódnak.
Az eredeti hindu vallás jelképeinek ábrázolása egybefonódik e templomban a dzsainizmussal. De a lélegzetelállító szépség látványa az, ami megfogja a lelket s megérinti a spiritualitás szellemét. Udaipur fekvése megragadó. Rádzsasztán legnagyobb városi palotája dombról tekint le a Pichola-tó vizére, amelynek szigetein kisebb palotákat építtettek a mogulok idejében.
Az idők során folyamatosan bővülő nagy palota részben múzeum – gazdagon díszített termei és kiállítási anyaga figyelemre méltó –, részben luxusszálloda, illetve uralkodói leszármazottak otthona. Kedves élmény volt a tavon hajózni, látni a parton a színes száriba öltözött asszonyokat s az egyik szigetről a palota méltóságteljes tömbjét, miközben a melegben, pergola alatt a hideg sört kortyolgattuk. Szívembe lopta magát az udaipuri Jagdish-templom. Kívülről körbejárva faragványait csodáltam, amikor egy csempenagyságnyi, kopottabb, emberpárt ábrázoló formát láttam, fölötte virágokat. Megtudtam: Ráma királyfit és feleségét, Szítát ábrázolja. Lekopott alakjuk a hívők ragaszkodásának tanúja.
Utunk során az ábrázolt sok kecses nőalak látványa, a színes szárikban pompázó, magukat mosolyogva fényképezni engedő, sőt kérő nők mosolya elgondolkodtatott, milyen is a helyzetük. A hagyomány szerint, ha egy nő férjhez megy, nagy hozomány illeti meg a férj családját. Ez a szokás ma is él. A lánynak a férj családjához kell költöznie, anyósa fennhatósága alatt él. Olyan mértékben – bár ez már a nagyvárosokban vélhetően nem így van –, hogy mobiltelefonját is akkor használhatja, ha ehhez anyósa hozzájárul.
A lányok férjhez adása anyagi csőd, emiatt kezd felborulni a nemek arányának természetes rendje: megszaporodtak a nemet megállapító hirdetések. Ha lány a magzat, elvétetik, hogy a későbbi megterhelő kiadásoktól megszabaduljanak.
A lányok, asszonyok némelyike még mindig takarja arcát. A szokást a muszlim hitű hódítók terjesztették el. Eredendően csak Mohamed próféta feleségei fedték el arcukat. Ezt kiváltságosnak tekintvén terjedt el a nők körében.
Érdekes a nők választási helyzete. Egy IPM magazin cikkében két érdekesség ragadott meg. Az egyik: fotó ábrázolta a szavazóhelyiség előtt kígyózó nők sorát. A színes szárikba öltözött hölgyeknek külön kell szavazniuk, hogy férjeik ne befolyásolhassák őket. A másik érdekesség, hogy több millió szavazásra jogosult nő eltűnt a rendszerből, mivel családjuk fiatalabbnak hazudja őket, hogy férjhez menési esélyeiket növelje. Gáthy Vera írja India című könyvében: irgalmatlan mennyiségű jelölő festékanyag kell egy szavazáshoz, hogy aki már volt, még egyszer ne adhassa le voksát. Erre a sok azonos név és az analfabétizmus miatt van szükség.
Minden Indiát megjárt ismerős az utazás örömét tönkre tevő gyomorproblémákkal riogatott minket. Ennek megfelelően nagy mennyiségű gyógyszerrel indultunk útnak. De szerencsére nem sújtott bennünket ilyesmi. Ezt nyilván köszönhettük a kiválasztott és kipróbált éttermeknek és szállodáknak. Az ételek – annak ellenére, hogy nem vagyok erőspárti – ízlettek. A sokféle módon elkészített zöldség igencsak kedvemre való volt. Így visszagondolva talán csak egyszer ettem húst. Kedvencemmé a paneer vált, ami nekem a tofura hasonlított, s kellemesen csípős mártással szolgálták fel. A dahl, a lencseétel mindenütt helyet kapott. A kenyérlepény fokhagymával átdörzsölve magában is finom volt. Sokféle fűszert használtak, az ízek kavalkádjában sokszor nem ismertem fel azokat. Egy bazárban meglátogattunk egy többszintes fűszerüzletet, ahol a kínálat bősége bizonytalanított el. Végül fokhagymás maszala és teák mellett döntöttünk. Az előbbi különleges indiai fűszerkeverék, többféle fajtája létezik.
Utcai árusoktól nem vásároltunk ételt, számunkra elképzelhetetlen higiéniai körülmények között kínálták portékáikat.
Az ivókutaknál a legtermészetesebb dolog, hogy egymás után a leláncolt bögréből isznak. Még a múzeumokban is láttunk ilyet. A hetvenes évek moszkvai szörpautomatáit juttatta eszembe.
A jelenlegi India – idézve Gáthy gondolatait – az indianizáció, nacionalizáció és spiritualizáció felé mozdul el. A történelemoktatás nacionalista szemlélete tagadja más népek, hódítók hatását az indiai kultúrára. A hindu vallást a túlfokozott nemzeti eszmék szolgálatába állítják. Az intelligenciateszt mérése helyett a spirituális koefficiens a meghatározó. Mindezek ellenére a külső szemlélő elragadtatottan csodálhatja a több évezredes kultúra lenyomatait. S vérmérséklettől függően élvezheti az indiai és nyugati mentalitás ütközéséről – Rushdie a Joseph Anton című önéletrajzi művében – leírt gondolat megjelenését a valóságban. „A világ, amelyben semmi sem működik, és minden számít, annak a világnak, amelyben minden működik és semmi sem számít.” Namaszté! – köszönnek az embernek összetett tenyérrel, meghajolva. A szanszkrit eredetű szónak eredetileg spirituális jelentése volt: tiszteletadás a másikban lakó léleknek, s a barátság kifejezése. Kedves olvasó! Namaszté!
Csermák Judit
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
