HIRDETÉS

Híres emberek bolondos történetei

Nánó Csaba 2017. december 27., 17:23 utolsó módosítás: 2017. december 27., 17:32

Mondják, hogy nagy emberekkel kizárólag jelentős dolgok történnek. Nem kell hinni a szóbeszédnek: bármelyik zsenivel megeshet az, ami velünk, hétköznapi földönfutókkal. És ez fordítva is igaz. Csakhogy az ő hírük messzebb terjed, és történeteiket általában jegyzi az utókor. Ettől mások, mint mi.

Fotó: Archív
Shakespeare furcsa humora

Történt, hogy a Globe színház egyik előadása után a drámaíró véletlenül meghallotta egyik barátját, amint egy szép hölggyel intéz légyottot. Éppen a jelszót beszélték meg, aminek elhangzásakor a nő beengedi szobájába a férfit, ez pedig stílusosan III. Richárd volt. Több sem kellett a nagy Willnek, fél óra múlva már ott állt a hölgy ajtajában elsuttogva a jelszót. Az beengedte, a sötétben pedig megesett, aminek meg kellett esnie. Ekkor ért oda a mit sem sejtő barát, izgatottan kibökve a jelszót: III. Richárd! Shakespeare nevetve kiszólt: sajnálom barátom, Hódító Vilmos hamarabb érkezett, mint a király!

Newton beszólt!

Isaac Newton, amellett hogy a történelem egyik legkiválóbb tudósa volt, egy ideig politikai szerepet is vállalt. Az egyetem képviselőjeként 1688-ban megválasztották az úgynevezett hosszú parlament tagjának, ezért Londonba költözött, de a parlamenti életet és környezetet rövid idő után számára elfogadhatatlannak érezte, és visszaköltözött Cambridge-be.

HIRDETÉS

Hogy mennyire nem szerette ezt a politikai szerepet, azt jól mutatja, hogy képviselői mandátuma alatt mindössze egyszer szólalt fel. De az a felszólalása legendává vált…

Newton gondolataiba mélyedten üldögélt a parlament padjaiban, amikor hirtelen szólásra jelentkezett. Mindenki izgatottan várta, mint mond a nagy tudós, gondolták, valami korszakalkotó ötlet jutott eszébe. Newton komótosan felállt, és határozott hangon a következőket mondta: „kérem, csukják be az ablakokat, mert a huzat megárt a szónokoknak!”

Balzac és a bolond

A nagy francia író, Honoré de Balzac nem az eleganciáról és tisztálkodási szokásairól volt híres. Magyarán, elég slamposan és mocskosan járt-kelt a nagyvilágban. Még csak nemes sem volt, a „de” jelzőt, amely arisztokrata származására utalt, maga biggyesztette vezetékneve elé. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a francia nemzet egyik legnagyobb személyiségének számított. Balzac írói nagyságánál talán csak trehánysága volt nagyobb, emellett még kövér is volt.

Ahogyan más jeles embereknél, Balzac esetében is igen vékony volt a fal a zsenialitás és az őrültség között. Friedrich von Humboldt, a neves porosz természettudós egy szép napon megkérte egyik pszichiáter barátját, mutasson be neki egy valódi bolondot. A barát el is intézett egy vacsorát Humboldtnak egyik páciensével, méghozzá Balzac lakásán. A két jeles személyiség nem ismerte egymást, Balzac pedig szokásához híven fésületlenül, egy olcsó házikabátban, piszkosan jelent meg az asztalnál. Órákon át be nem állt a szája, hetet-havat összehordott, és nagyokat böfögött mindenhez. Vacsora után Humboldt odahajolt barátjához, és megköszönte, hogy ilyen szórakoztató bolonddal hozta össze. A pszichiáter meglepődve, kissé értetlenül mutatott a Balzac mellett ülő páciensére: „drága barátom, ő az idióta, a másik Honoré de Balzac, az író!”

A Brontë-fiú halála

Talán még az irodalomkedvelők körében is kevesen tudják, hogy a kiváló, de tragikus sorsú Brontë-lányoknak, akik a Charlotte, Emily és Anne névre hallgattak, volt egy nem kisebb kvalitásokkal rendelkező öccsük is, Branwell. A Brontë család egyetlen fiúgyermeke a testvérek közül talán a legtehetségesebb volt – vereseket írt, festett, remek tanárnak bizonyult –, ám jellembeli gyengeségei hamar gátat szabtak zsenialitásának. A versnél jobban szerette az italt, a festészetnél jobban a kábító gyógyszereket, a tanításnál pedig sokkal jobban diákjai anyukáit. Nem csoda, hogy túlhajszolt szervezete hamar felmondta a szolgálatot, ám Branwell 31 éves korában bekövetkezett halála sem volt közönséges: egy kályhának dőlve, állva adta át lelkét a Teremtőnek. Állítólag azért ebben a pózban, hogy bebizonyítsa: így sem lehetetlen meghalni…

A sárga tengeralattjáró

A Beatles tagjait egy szép napon buliba hívták George Harrison egyik barátjához. Minden szép volt és jó, csakhogy a haver a vendégek tudtán kívül kábítószereket kevert az italokba. Óriási hangulatban zajlott az est, hajnaltájt még mindig teljesen feldobva indultak haza a zenészek. Ám az LSD is megtette hatását. Amikor Harrison házához ért a társaság, John Lennon felkiáltott: Jesszus, egy sárga tengeralattjáró! Mindenki a fedélzetre!

A többi ma már történelem…

Vakon bízni

A Kádár-rendszer embere, Major Tamás zseniális színész volt Fotó: Archív

Sándor Pál rendező mesélte a következő történetet: Major Tamást, a nagyszerű rendezőt és színészt (egyben párthű kommunistát) a vakság fenyegette, ezért többször is megműtötték szürkehályoggal. Egyik alkalommal az orvos így szólt hozzá:

– Major elvtárs, meg kell mondanom, nagyon veszélyes a műtét…

Major mosolyogva válaszolt:

– Én vakon bízom magában!

Londoni utcanevek

Pár évvel ezelőtt Temesváron meglátogattam atyai jó barátomat, Koczka György dramaturgot, egykori 56-os elítéltet. Szép májusi este volt, házuk teraszán beszélgettünk mindenféléről. Akkoriban újra dívott az erdélyi városokban az utcanév-változtatási hóbort, panaszkodtam is Gyurinak, hogy már én sem ismerem ki magamat Kolozsváron. A nagyszerűen anekdotázó Koczka Gyuri akkor mesélte a következő történetet:

„Barátom életében először utazott Angliába, méghozzá Londonba. Egy megsárgult papírlapot szorongatott a kezében, ahova évtizedekkel azelőtt valaki felírt egy címet, ha netán a sors úgy adja, hogy kiléphet a vasfüggöny mögül, majd keresse meg. Nyilván emberünknek fogalma sem volt, merre lehet az adott utca, ezért taxiba ült, majd kissé félénken odaszólt a sofőrnek:

– Nézze, itt a cím, de évekkel ezelőtt írták fel nekem, nem tudom, hogy az utcát még úgy hívják, mint annak idején…

Az angol meglepődve mérte végig barátomat, majd így szólt:

– De uram, maga hol él? Londonban hatszáz éve nem változtak az utcanevek…”

Amikor a dorgálás használ

1975-ben mutatta be a kolozsvári színház Sütő András Egy lócsiszár virágvasárnapja című drámáját. A főbb szerepeket Héjja Sándor, Sebők Klára, Vadász Zoltán játszották, az előadást Harag György rendezte. 1985-ben jubileumi felújításon esett át, a nagybeteg Harag a próbákon már nem tudott részt venni, ezért a Koolhas Mihályt alakító Héjja vette át az emlékeztető próbák irányítását. Mint akkori stúdiószínpados műkedvelőt, az a megtiszteltetés ért, hogy részese lehettem az előadásnak…

Azokban az években mindenféle bérletet hirdetett a színház, így nem zárom ki, hogy a következő eset egy diákbérletes előadáson esett meg.

Aki látta a darabot, emlékezhet, hogy a Lócsiszár nem éppen egy pehelykönnyű alkotás, és hatalmas erőfeszítést, koncentrációt igényel a színészek részéről. Tény, hogy az egyik előadáson a nézőtér tele volt gyerekekkel, bár nyilván a darabot nem nekik találták ki. A nebulók hamar el is unták magukat, a zaj egyre erősödött, a kölkök már a székek között futkostak, a tanítók csitítani próbálták őket, de minden hiába. Az előadók is kezdtek zavarba jönni, lassan saját szövegüket sem hallották a zűrzavarban. Ekkor hirtelen Héjja Sándor leállt Koolhas szövegével, és szigorúan összevont szemöldökkel, szemmel láthatólag dühösen leszólt a színpadról:

– Kedves gyerekek, ha nem tudnátok, színházban vagytok. Ha nem lesz csend, mi mindannyian, akik a színpadon vagyunk, hazamegyünk, aztán ti játszatok csak tovább ott lent a sötétben.

Síri csend lett a nézőtéren, olyan áhítattal néző még nem nézett előadást, mint a megdorgált iskolások azon az estén.

Jancsó Miklós kabátja

Fotó: Archiv

Néhány éve történt, egy hideg téli estén. Jancsó Miklós (portrénkon) színművésszel egyszerre érkeztünk egy eseményre. Nagy tömeg volt, kint hideg, bent meleg, udvarias házigazdák fogadták a népet. Az előtérben ruhatár, ahogyan az illik. Egy fiatal hölgy készségesen szól Miklósnak:

– Művész úr, adja ide a kabátját…

Jancsó ránéz, majd tettetett felháborodással mondja:

– Dehogy adom, ez az egy van nekem is!

A szamár is jó

Szintén színházi eset a következő, bár a történet eredeti színhelye és főszereplői már nem ismertek. Ez az anekdota ugyanis több szerzőnél is olvasható, és mindegyik más színházba és más művésszel meséli el az adomát. Valami igazságnak mégiscsak kell lennie benne, hiszen több forrás is megerősíti a történet hitelességét, még akkor is, ha ma már kideríthetetlen az eredeti helyszín.

A társulat a III. Richárdot játszotta, a színpadon zajlottak a tragikus történések. Amikor a királyt a csatában legyőzték, és minden veszve látszik, a dráma csúcspontján a főszereplő felkiált: „országomat egy lóért!”

A drámai csendben ekkor a nézőtéren megszólalt egy borgőzös hang: „királyom, egy szamár nem lesz jó?” Ám a színész sem vesztette el lélekjelenlétét, és visszakiáltott: „dehogynem, jó a szamár is, jöjjön fel!”

Egy érzékeny doki

Idős nénikémet egyszer elvittük az orvoshoz. A doki arról volt híres, hogy a rossz híreket mindig kímélettel közölte. Megvizsgálta a nénikét, majd közölte:

- Drága hölgyem, önnek veseköve van. Epeköve is van. Sírköve pedig nemsokára lesz…

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS