Fél évszázada hódítottuk meg a Holdat

A múlt század hatvanas éveinek elején már úgy tűnt, hogy az oroszok megnyerték az amerikaiak előtt az űr meghódításának versenyét. A Szovjetunió küldte fel az első műholdat, az első élőlényt Lajka kutya személyében, és Jurij Gagarin volt az első űrutazó. Aztán 1961-ban J. F. Kennedy elnök bejelentette: az évtized végéig az USA embert küld a Holdra, és ezzel beindult a hatalmas gépezet.
Az Apollo-program ötödik – űrutazókkal végrehajtott – repülése volt az Apollo–11. Akik megélték a Holdra lépés történelmi jelentőségű eseményét, ma is kívülről fújják az űrutasok nevét: Neil Armstrong parancsnok, Edwin „Buzz” Aldrin, a holdkomp pilótája, és Michael Collins, aki az égitest körül keringő űrhajót irányította, míg kollégái a Holdon tartózkodtak. Ötven esztendővel a történelmi tett végrehajtása után a kisgyerekek is tudják, hogy az első ember, aki a Holdra lépett, a nemrég elhunyt Neil Armstrong volt. Pedig kiválasztása – erről kevesebb szó esik manapság – nem is volt olyan egyértelmű.

A Holdra leszálló első űrhajó személyzetének kiválasztása a NASA személyzeti ügyekért felelős vezetője, Deke Slayton és az Űrhajós Iroda vezetője, Alan Shepard feladata volt, akik maguk is űrhajósok voltak.
Deke Slayton eredeti elképzelése szerint a történelmi feladatra a legtapasztaltabb veterán űrhajóst kellett volna felküldeni. Első számú jelöltje Virgil „Gus” Grissom volt, ám ő bent égett az Apollo–1 kabinjában, amikor egy földi gyakorlatozás során tűz ütött ki az űrhajóban. Később Walter Schirra (Apollo–7), Frank Borman (Apollo–8), Jim McDivitt (Apollo–9) neve merült fel, ám ők, ahogyan lerepülték a maguk Apollo-küldetését, sorban jelentették be: nem kívánnak több űrrepülést tenni. Maradt a „második hullámból” érkező – de szintén tapasztalt – Armstrong–Aldrin–Collins hármas.

A NASA vezetői nem voltak könnyű helyzetben, hiszen két ember közül – Neil Armstrong és Edwin Aldrin – kellett kiválasztaniuk azt, aki az emberiség történetében elsőként lép egy idegen égitestre.

Mindketten kiváló pilóták és nagyszerű emberek voltak. Armstrong azonban jobban viselte a médiacirkuszt, ami a Holdra szállással járt, főnökei is úgy vélték, ő inkább „mutogatni való”, mint Aldrin. Végül a politika döntött Neil mellett: civil volt, s ezzel a militarizmus látszatát is távol lehetett tartani a történelmi Holdra szállástól. Nyilván a döntés azzal járt, hogy Armstrong jóval híresebb lett, mint a Holdon őt követő társa. Aldrinnak egyébként annyira az idegeire ment a repülést megelőző felhajtás, hogy megpróbálta átkérni magát egy másik, kevésbé történelmi, kevesebb médiafigyelmet magára vonó, ám tudományos szempontból fontosabb repülésre. Slayton azonban világossá tette számára: ha most nem repül, később sem fog. Így Aldrin visszakozott, és a kijelölt legénység tagja maradt.
A döntés utólag is jónak bizonyult.

Armstrong ritkán beszélt nyilvánosság előtt az űrutazásról, visszavonult tanítani, 2012-ben bekövetkezett haláláig alig állt a kíváncsi újságírók és az emberiség elé.

Vele ellentétben Aldrin állandóan nyilatkozott, és amikor századik alkalommal kérdezték tőle, hogy valóban jártak-e a Holdon, „Buzz” testileg is megfenyítette a kíváncsi kérdezőt.

Neil Armstrong kitűzi az Egyesült Államok lobogóját

Az Apollo–11 1969. július 16-án emelkedett a magasba a Cape Canaveralen lévő Kennedy űrközpontból, útja a Holdig három napig tartott. Leszálláskor 300 méter magasságra érve élesen kirajzolódott a leszállópont és környéke, ami valósággal megdöbbentette az űrhajósokat: a leszállóponton hatalmas, autó nagyságú sziklák és nagy kráterek voltak, ezek biztos felborulással fenyegettek. A parancsnoknak nem maradt más választása, mint áttérni kézi vezérlésre, mivel a finom pályamódosítások kevésnek látszottak a sziklamező elkerülésére.
Armstrong éles manőverezésbe fogott – a szorult helyzetre jellemző, hogy a parancsnoknak még arra sem maradt ideje, hogy az irányítási központnak jelezze a kézi vezérlés tényét –, és elkormányozta a hajót a sziklamezőtől egy simább terület felé.

A sikeres misszió elfelejtette a nehézségeket, pedig a két ember majdnem a Holdon ragadt: a holdkompban valahogy letörött egy életbevágóan fontos kapcsoló, ami nélkülözhetetlen volt a felszállás megkezdéséhez.

Hirtelen és zseniális ötlettől vezérelve Aldrin egy golyóstollat bedugott a letört kapcsoló helyére, megmentve a helyzetet – és az életüket. A Föld légkörébe való visszatérés sikeres volt. Az Apollo–11 1969. július 24-én a Csendes-óceánban landolt 8 nappal és 3 órával a felszállás után 15 kilométerre a kijelölt helytől.

Az összeesküvés-elméletek forgatókönyvei szerint az Egyesült Államok nem engedhette meg magának, hogy a hatvanas években ne küldjön embert a Holdra, nehogy az oroszok megelőzzék őt. A megoldás óriási átverés megrendezése volt: egy Isten háta mögötti katonai bázison felépítettek egy stúdiót, kráterekkel, homokkal, holdbéli tájjal és minden egyéb kellékkel. Az űrhajósokat odavitték, mindenkivel aláírattak egy titoktartási nyilatkozatot, és belevágtak az orbitális átverésbe. A kilövés napján egy teljesen üres Saturn V rakéta hagyta el Cape Canaveralt Kennedyt, majd – miután a sajtó kamerái leszakadtak róla – szépen visszazuhant az óceánba. Az úgynevezett visszatérésnél meg a legénységet berakták egy kívülről profi módon összeégetett és összekalapált űrmodulba, amit jól belelöktek a vízbe, ahonnan később az emberiség üdvrivalgásai közepette kiszedték őket.

A kételkedők természetesen bizonyítékokat is találtak: az állítólag a Hold felszínén készült fotók egyikén sem láthatók csillagok, a felvételeken lobogni látszik az amerikai nemzeti zászló, pedig a Holdon nincs levegő, tehát nincs semmiféle légmozgás.

Ha a Holdon felvett mozgóképeket két és félszeres sebességgel vetítjük, pontosan olyan mozgást látunk, mintha a filmet a Föld gravitációjában rögzítették volna.
A kételkedők által idézett csillagászok némelyike esküszik: a hatvanas években nem létezett olyan anyagú szkafander, amely az űrhajósokat megvédte volna az azonnali megfövéstől abban a pillanatban, amikor a Hold légkör nélküli felületén rájuk süt a Nap. De a Földet körülvevő Van Allen-övezet sugárzása már jóval azelőtt legyilkolta volna őket, mielőtt kiérnek a világűrbe. És így tovább.
Akik manapság is látják Elvis Presley-t Las Vegasban rulettezni, azoknak nem nehéz bemesélni azt sem, hogy a Holdra szállás tulajdonképpen a Földön történt. Józan ésszel mégis elképzelhetetlen, hogy az Apollo-programban valamilyen módon rész vett 400 ezer emberből senkinek sem járt volna el a szája, miszerint az egész utazás egy kitalált mese volt…