Dsida, a „tapintatlan” nagymester

2013. június 07., 12:01 utolsó módosítás: 2013. június 12., 21:06

Ki hitte volna, hogy Dsida Jenő alkotásai közül a Psalmus Hungaricus befogadását kísérte a legtöbb tanácstalanság és félreértés. A romániai magyar költészet egyik legnagyobb alakja 75 éve, 1938. június 7-én hunyt el.

Dsida, a „tapintatlan” nagymester
galéria

A legnagyobb magyar költőkhöz „méltó” rövid élet és sokáig fájdalmasan méltatlan vádak jutottak Dsida Jenőnek. Lekicsinylőhangsúlyokkal kismesternek, grófok barátjának, az öncélú szépség és az absztrakt humánum költőjének bélyegezték, írta róla Lisztóczky László irodalomtörténész. Miniatürizálta, az izolált én feneketlen kútjába süllyesztette a világot, szóltak a további „vádak”, és főbenjáró „tapintatlanságként” emlegették a költőerdélyiségét.

 Mindenható mosolygás

Dsida Jenővalós erdélyisége a Nagy-Magyarország sok szegletéből táplálkozott. Dsida Aladár, az osztrák–magyar közös hadsereg mérnökkari tisztje és a beregszászi Csengeri Tóth Margit gyermekeként született 1907-ben. Gyermekkorát beárnyékolta az elsővilágháború, majd a román megszállás: apja orosz hadifogságba került, nagybátyja – akitől keresztnevét kapta – elesett a galíciai harcmezőn. Apjának aztán polgári foglalkozást kellett keresnie, így lett az Erdélyi Római Katolikus Státus tisztviselője. A beteges ifjú költőnek készült, Benedek Elek fedezte föl, és indította el a pályán, 1927 márciusáig, húszéves koráig a Cimbora című folyóiratban jelent meg a legtöbb verse és műfordítása. A szülői elvárásoknak megfelelően 1925-ben beiratkozott a kolozsvári egyetem jogi karára, tanulmányait azonban nem fejezte be.

1927-től a Pásztortűz című irodalmi folyóirat szerkesztője lett, aztán a báró Huszár családnál vállalt házitanítóskodást Abafáján, majd az Erdélyi Helikon belsőmunkatársa, az Erdélyi Lapok kolozsvári tudósítója lett. 1930-ban részt vállalt az Erdélyi Fiatalok című folyóirat alapításában. 1934-től a Keleti Újságot szerkesztette, ahol Anyanyelvünk címmel állandó rovata volt. Jelentős szerepet vállalt a nemzetiségi irodalom mozgalmaiban: tagja volt a helikoni íróközösségnek, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaságnak, a PEN Club romániai magyar tagozatának, titkára az Erdélyi Katolikus Akadémiának, lektora az Erdélyi Szépmíves Céhnek. Csatlakozott a híres marosvécsi összejöveteleken Kemény János báró kastélyában, 1929-től kezdve rendszeresen részt vállalt a Helikon munkájában.

„Egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, őnem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a későromantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal” –  írta róla Pomogáts Béla. őmaga így vallott erről: „Hiszek a hitben, a bátorságban, az élet minden körülmények között megmaradó szépségében. Hiszek a mindenható mosolygásban.”

 Szerelem, hit, haza

A Keleti Újság fejléces papírjára gépelte Dsida Jenő1935-ben a „csendes, vézna, sápadt szőke leányhoz” – akit 1936-ban eljegyezett, 1937-ben pedig feleségül vett –, Imbery Melindához címzett vallomását. „Most végtelenül hálás vagyok neked. Úgy érzem, egészem Neked köszönhetem – annak a vágynak, hogy méltó legyek Hozzád, és végre elérjük célunkat – ezt a szép és komoly felbuzdulást. Aminthogy régi szép írásaimat is Neked köszönhetem. A kutyavers és a Viola-ciklus soha meg nem született volna, ha Téged, Édes, meg nem ismerlek. Ha te nem vagy mellettem! És még annyi sok-sok vers. Sokszor volt az az érzésem, amikor pódiumon álltam, hogy – tulajdonképpen Neked tapsolnak, csak ők nem tudják.” A költőlegszebb szerelmes versei mind őhozzá szólnak.

A háború, a trianoni diktátum következményei és fiatalkori szívbetegsége rányomta bélyegét az életművére. A részvét, a szenvedőkkel való együttérzés költője volt, aki szeretettel fordult mindenki felé. Visszatérőtémái a hazaszeretet, a mély katolikus vallásosság, a szerelem és a halálfélelem. Egyik leghíresebb versét, a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár) létezését az irodalmi kánon igyekezett örökre elfelejtetni. Szamizdatban, gépírással terjesztették, csak a legendákban létezett, míg 1980-ban Jékely Zoltán közzétette A magyar irodalom gyöngyszemei című sorozat Dsida-válogatásában.

„Vagy félezernyi dalt megírtam/ s e szót: magyar,/még le nem írtam./ Csábított minden idegen bozót,/ minden szerelmet bujtató liget./ Ó, mily hályog borult szememre,/hogy meg nem láttalak,/ te elhagyott, te bús, kopár sziget,/ magyar sziget a népek Óceánján!” (részlet) Amikor a Psalmust 1936 nyarán felolvasta a marosvécsi írótalálkozó résztvevőinek, könny volt mindenki szemében. Majd felállt Kós Károly, barázdás arcán hullottak a könnyek, odament Dsida Jenőhöz, megölelte, és azt mondta neki: „Te taknyos, hogy mersz ilyen szépet írni!”

Dsida 1938-ban meghűlt, és bár hónapokig kezelték a kolozsvári kórházban 1938. június 7-én csendben meghalt. A Házsongárdi temetőben temették el, a szertartást Márton Áron kanonok-plébános végezte.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.