Budapest elődje, az Aquincum – a „legfényesebb város” római kori hagyatéka

Aquincum, az egykori római város egy Kr. u. 223-ban kőbe vésett felirat szerint kiérdemelte a „colonia splendidissima”, azaz a „legfényesebb város” elnevezést. A mai Óbuda területén fekvő egykori település története a Kr. u. 1. században kezdődött, amikor a Római Birodalom a Duna vonaláig meghódított területeinek védelmére elkezdte kiépíteni a limest.
„…A pannóniai törzseket, amelyeket az én principátusom előtt a római nép hadserege sohasem közelített meg, Tiberius Nero révén, aki akkor mostohafiam és legatusom volt, legyőztem a római nép hatalma alá vetettem és Illyricum határait előbbre vittem egészen a Danuvius folyó partjáig…” (Augustus tettei a Momentum Ancyranumból)
A kezdeti vicus (falusi jellegű római település) a 2. század elején már Pannonia Inferior területének helytartói székhelye, fővárosa lett. Feltételezések szerint a kelta nyelvet beszélő eraviszkuszok közül – akiknek egyik központja a Gellért-hegyen volt – is sokan lakói lehettek. A század végén a város colonia rangot kapott Septimus Severius császártól. A romanizáció korszaka ekkor már lezárult. Ezt jelzik a kőbe vésett nyelvemlékek is: amíg kezdetben megjelentek a latin nyelv írástechnikai hibái, később ezek száma csökkent.

A város a via Postumia észak-keleti leágazása révén – ami a Balaton mellett, Gorsiumon keresztül vezetett, s majd hatszáz kilométer hosszú volt – bekapcsolódott a birodalmi úthálózatba, elősegítve a katonai irányítást, a kereskedelmet és a közigazgatás működését.

A fontos katonai és kereskedelmi útvonal az évszázados római technikával épült, kőkockái mentén mérföldkövek jelezték a távolságot. A megszálló katonák ez úton jutottak hozzá az itáliai termékekhez, majd az érkező telepesek, kézművesek működése nyomán kialakult a helyi ipar is. Aquincum fejlődését, virágkorát a 3. századi barbár támadások törték derékba, a 4. század elejétől önállóságát elvesztette, s az 5. század elejére szinte lakatlanná vált.

A település romjai a mai Budapesten több helyen láthatók. A legnagyobb, összefüggő régészeti park a polgárvárost mutatja be, ahol az igényesen berendezett múzeum, lapidárium is visszarepít az időbe. A romkert utcáinak elrendezése jellemzően követi a sakktáblaszerű városmodellt. A római szentély mintájára épült Aquincum Múzeum eredeti épülete 1894-ben nyitotta meg kapuját. Az új múzeumépület látványraktára a honfoglaláskoráig mutat be tárgyakat a milliós nagyságrendű gyűjteményből. Az emeleten igen érdekes leletek fogadtak. Római császárok többször megfordultak Aquincumban, így például a filozófus Marcus Aurelius is, akinek uralkodása idején (Kr. u. 161–180) sokszor fellángoltak a határvidéki harcok. Jelentős művét, az Elmélkedéseket itt fogalmazta meg, a kiállításon kőből faragott portréja látható. A fő attrakció a Hadrianus helytartó által – aki később császár lett – építtetett palota szépségének bemutatása. A Hajógyári-szigeten a 2. század eleji épület jelentős történeti emlék.

A Római Birodalom területén 40–50 helytartói palota emelkedhetett, amelyből jelenleg ötöt ismer az utókor.

Széchenyi István 1835-ben kezdett a szigeten hajógyár építésébe, ekkor kerültek elő a romok, amelyek a 19. század végéig látogathatók voltak, még a királyi család is felkereste azokat. Jelenleg földbe temetve várják sorsukat. A palota rekonstrukciós képe arányos épületet tár elénk. Száz helyisége négyzet alakban helyezkedett el, kőfal védte. A keleti, emeletes szárnyban mozaikpadlós, falfestéssel díszített fogadótermek voltak, az északiban a helytartók és magas rangú vendégek lakosztályai sorakoztak.

A feltáráskor rábukkantak egy nagyméretű, tógás férfiszoborra a császárkultusz szentélyében. Érdekessége: praktikus módon – hiszen a római császárok időnként sűrűn váltották egymást – a fej cserélhető volt, erre a nyakba illesztett csaplyuk utalt. Az épületben a testőrség és a szolgák lakhelye mellett konyhák, pékség, magtár és raktárak kaptak helyet, sőt vízöblítéses illemhelyek is voltak, a parttal híd kötötte össze, s kikötővel is rendelkezett. A palota belső csillogására a kiállított leletek alapján következtethetünk. A helytartói és császári szobrot tógában ábrázolták. Erről Ivan Ivanji Diocletianus című regénye jutott eszembe, ahol így írt a divat változásáról: „Az ősi római szokás, amely szerint a legfontosabb ruhadarab a gyapjúszövetből készült toga volt, alatta pedig gyapjúinget, a tunicát hordták, többé nem volt sérthetetlen. A toga úgyszólván eltűnt, kiment a divatból, lévén túlságosan komplikált, s egy csöppet sem praktikus viselet. A férfiak öltözékének legfontosabb része a tunica lett…, rendszerint a legfinomabb vászonból készült”.
A palota falfestésének és mozaikpadlójának, mennyezetének képét is megcsodálhatjuk egy rekonstruált szökőkút társaságában. Falba süllyesztett tárlókban a mindennapi és a luxusélet tárgyai kaptak helyet: üveg- és fémedények, terra sigilláták, fényes, vörös kerámiatárgyak. Itt látható a világhírű víziorgona másolata is.

A régészeti parkban sétálva lenyűgözött a terület nagysága, pedig az eredeti méretnek csak egyharmada látható. Rómer Flóris, aki az ásatások egyik kezdeményezője volt, ezt írta: „…a főherczegnek némileg igaza volt, midőn azt állítá: íme a magyar Pompeji!”

Fórum, piac, fürdő, szentélyek, boltok, magánházak; minden megtalálható itt a római kori építészet nagykönyvében előírtaknak megfelelően. Pompeji után ez Európa második legnagyobb összefüggő római kori romterülete.

Az előkerült szobor- és oszloptöredékek az egykori épületek szép díszítését bizonyítják. Egy-két dolgot mutatnék be, ami megragadott. A festőházban egy újraépített, berendezett, tipikus római lakás fogadott, szépen festett falai, egyszerű bútorai, kárpitjai közé könnyedén odaképzeltem az egykori lakókat. A Mithras-szentély rekonstrukciója elmélkedésre alkalmas teret teremt. Istenek sorának áldoztak Aquincum lakói, de Mithras, a nap istene közkedvelt volt, több szentélyét is feltárták. Pannónia adottságai miatt – erdős terület lévén – Silvanusnak az erdők, határok istenének jutott kiemelkedő szerep.
Vélhetően Nemesist is imádták, – szép szobrát a kiállításon őrzik – a sors istennője az amfiteátrumi események védnöke volt. A romkertben külön helyet szentelnek a téglák bemutatásának. Az égetett téglát, készítésének fortélyait a római hadsereg terjesztette el birodalom-szerte. Az építőanyagba a légiók belenyomták azonosítójukat, így az aquincumi hadsereg pecsétjével ellátott darabokat is rejtett a föld. A téglák sok mindenről tudnak mesélni: megőrizték emberek, állatok lábnyomait is.

A szórakoztatásról sem feledkeznek el a múzeumban: foglalkozások, mitológiai játszótér szolgálják a gyerekeket. Egyes római ünnepeket is felelevenítenek: így a floraliát, a tavasz, a fontanaliát, a nimfa, a saturnaliát, a karácsony ünnep elődjét. A múzeum területén az állandó kiállítások mellett időszaki bemutatókat is tartanak. A látottak közül kiemelném a Zseniális találmányok–innovatív ötletek: Epizódok az ókori technika történetéből című bemutatót. A technikai megoldásokból legjobban a vízzel kapcsolatosak ragadtak meg. Talán azért is, mert az egykori pilléres alépítményű vízvezeték néhány szakasza még látható. „Patientia, virtus, spes – türelem, tettrekészség, remény” – olvasható Nonius Datus vízvezeték építő síremlékén. A polgárváros lakosainak szórakoztatását szolgálta a színház, s az amfiteátrum.
Az aquincumi kőtár több száz méter hosszan elhelyezett síremlékekkel, sztélékkel, oltár- és oszloptöredékekkel kápráztatja el az embert. A síremlék-feliratok sokszor eligazítanak az elhunyt foglalkozását illetően is. Így az egyik legszebb pannóniai felirat is a fiatal, dallamos nevű Aelia Sabina szarkofágján:

„Lezárva e kőben fekszik Sabina a jámbor, drága feleség, művészetekben jártas lévén ő az egyedüli, fölülmúlta férjét, kedves hangja volt, ujjaival pengette a húrokat; … a víziorgonát kezelő nép körében tekintéllyel és nyájasan uralkodott. Légy boldog, bárki olvasod ezeket, őrizzenek meg az istenek és jámbor hangon kiálts: Isten veled Aelia Sabina! — Titus Aelius Justus hydraularius (víziorgonás) a II. legio adjutrix tiszteletdíjas katonája állíttatta a feleségnek.” A hölgy személye többeket megihletett, Áprily Lajos például így írt a zenésznő nevével azonos című versében (alcíme: „…sed cito rapta silet…”, a „kő beszél”): „A kő beszél: Aelia volt neved,/ daloltál és huszonöt évet éltél./ Szépségek haltak meg együtt veled,/ Gyönyörködtettél, lanton is zenéltél.” Legendás feltételezések közé tartozik, hogy talán e megörökített hölgy játszhatott a híres aquincumi leleten, a víziorgonán is. A helyszínen e hangszer másolata látható, s a látogatót nagyméretű, orgona ihlette művészeti alkotás fogadja a múzeum bejáratánál.

(Folytatjuk)

Csermák Judit