Kígyóként lavírozni a trikolóros Küküllőváron

A falubeliek szerint a történet az új református lelkész érkezésével kezdődött. Az Erdély több vidékén megfordult Barabási Endre hét esztendőnyi küküllővári szolgálat után szerencsésnek vallja magát. Gyülekezete nem apadt, hanem ellenkezőleg, nőtt és erősödött. Nemcsak szórványbeli, de székelyföldi lelkészkollégái is megirigyelhetnék, hisz a tavaly is többet keresztelt, mint amennyit temetett. A mintegy háromszáz fős gyülekezet életképes, összetartó közösség.
A reformátusokon kívül a helyi magyarságot mintegy tíz római katolikus és egy Balázsfalváról kiköltözött neoprotestáns laikus prédikátor alkotja. A számadatokból is könnyű kiköbözni, hogy széthúzásnak, vallási háborúnak nyoma sincs. Saját pénzéből Nagy Dénes baptista imaházat épített, de senkit nem próbált a maga hitére téríteni. Még azokat sem, akiknek nagyra fejlődött mezőgazdasági és állattenyészeti vállalkozásában kenyeret ad. Egyébként a faluban csak az nem dolgozik, aki nem akar. Munkakerülőből pedig alig akad kettő-három, afféle sorsverte példány. Elég, ha körülnézünk a határban: minden zsebkendőnyi föld gondosan művelt.

– magyarázza a logikai összefonódást Barabási, majd sorolni kezdi: főgondnoka juhász, gondnoka a tehenészegyesület elnöke, egy másik presbiter marhatenyésztő.

Barabási Endre református lelkész, a magyar közösség mozgatórugója • Fotó: Szucher Ervin

Miért csak az udvaron lévő pár tőkéről lógnak a szőlőfürtök? Ha már ennyire szeretnek gazdálkodni, az emberek miért nem folytatják őseik évszázados hagyományát? Mind olyan kérdések, amelyeket a borairól híres vidékre látogatók szoktak feltenni a küküllőváriaknak. A magyarázat egyszerű: hiába jó a talaj, a domborzat és a napsütés, a zsidvei szőlészet és borászat annyira kinőtte magát, hogy a térségben másnak szinte nem érdemes szőlővel bíbelődni. Példa erre az egyház, amelynek valamikor kilenc szőlőse volt. Mind visszaszerezte, de máig parlagon áll. Sem az 1989 után itt megforduló lelkészek, sem a presbiterek nem akarták újratelepíteni.
A településről sokan dolgoznak a második falu, a mindössze hét kilométerre lévő borászatában, ahol az alkalmazottaknak, a fizetés mellé, fejkvótaként a hegy levéből is dukál.

A faluban szinte nincs olyan gazda, akinek ne lenne bora vagy ne főzne pálinkát” – mondja a tiszteletes, miközben a parókia udvarán szépen érő fürtjeire mutat. De mindez még semmi, toldja meg mosolyogva. „Küküllővár az ország azon ritka nagyközségei közé tartozik, ahol se kocsma, se vendéglő, de még csak cukrászda sem működik. Pedig az 1990-es évek elején még tizenhat késdobálót lehetett összeszámolni a faluban!”.
A csehók sorra buktak be, hisz azon túl, hogy helybéliek nem számítanak nagy sörivóknak, szégyellnek beülni poharazgatni. Mindemellett nem is zugivók; a rokonságot, komaságot számon tartják, hét közben esténként, szombaton-vasárnap akár ebédre vagy délutáni hosszas dumapartikra örömmel járnak össze. A koronavírus miatti kijárási tilalom sem jelentett komolyabb akadályt az asztaltársaságok kialakulása és a borral való „fertőtlenítés” előtt. „A faluban van két-három notórius alkoholista, rajtuk kívül lődörgő, részeg embert nem látni” – állítja a pap.

Nem csak a férjüket otthon órákon át váró asszonyok örülnek az ivók bebukásának. Az idősebb magyarokban is rossz emlékeket idéznek fel az egykori „késdobálók”. Férfiakban, nőkben egyaránt. Volt időszak, amikor tanácsosabb volt elkerülni a kocsmát, mintsem betérni oda. Az öregek még fel tudják idézni azt az időszakot, amikor a magyar legényeket rendszerint kidobták az italmérőkből – miután a bandákba verődött román ficsúrok jól elagyabugyálták. Az egy híján nyolcvanéves, de testileg-szellemileg frissnek bizonyuló Fogarasi Mária jól emlékszik azokra a zord időkre, amikor a magyar fiúk nemzetiségük miatt nem voltak szívesen látott vendégek, a lányoknak meg a szalagot tépték ki a hajukból. A vitézkedő többségiek attól sem ódzkodtak, hogy egy-egy magyar családnak behatoljanak az udvarára és ott garázdálkodjanak.

Engem nem bántottak, de egy párszor már elküldtek Magyarországra. Aztán én jól megmondtam nekik a szám ízét!” – idézi fel a múlt korszak perpatvarait Mari néni. Nincs miért ne hinni az egyre hevesebben és szélesebb mozdulatokkal magyarázó öregasszonynak. Aki ismeri, tudja: ami a szívén, az a száján is. Ráadásul az elmondottakat más is megerősíti. Amikor az elrománosodás kérdése kerül terítékre, Fogarasi Mária saját családját sem kíméli. Nagy fájdalma, hogy nagyobbik fia, noha kétszer is szerencsét próbált, mindkét alkalommal román fehérnépet vett el. A középső fiú „szófogadóbbnak” bizonyult, de magyar asszonyával csak az állam nyelvére tanítja gyermekét. „Azt mondja követelőzően a kétéves Kevin unokám, hogy banii, banii – miközben a pénzre mutogat. Tőlem egy árva vasat nem kapsz, ha nem magyarul kéred! – vágok vissza neki.”
A vegyes házasságok divatja aránylag későn, a ’90-es évek elején köszönt be a Küküllőszög eme sarkába. „Bárki mondjon bármit, ez így nem jó. Az igazság az, hogy nem szeretnek minket a románok. De mi sem szeretjük jobban őket!” – jelenti ki ellentmondást nem tűrő hangon Mari néni. Aztán lendülete hirtelen lankad, és jóval halkabb és békésebb hangnemben még egy fél mondattal megtoldja gondolatmenetét: „… pedig Isten előtt nincs román vagy magyar. Csak ember, semmi más”.

Fogarasi Mária: „A románok nem szeretnek bennünket, és mi sem szeretjük őket” • Fotó: Szucher Ervin

Ha a vegyesházasságokat egyre nehezebben lehet féken tartani, a román pártokban való politizálásnak sikerült elejét venni. Míg más szórványtelepülés önkormányzatában imitt-amott csaliként egy-két magyar név is felbukkan a román pártok listáján, Küküllőváron szégyennek számítana, ha valaki a magyar kérdésben a szocdemek vagy a liberálisok színeiben jelöltetné magát. Az ennél szélsőségesebb pártokról nem is beszélve! A lelkész nem rejti véka alá az RMDSZ iránt táplált vegyes érzelmeit. De amint hangsúlyozza, a közösségi érdek miatt mégiscsak arra biztatja híveit, hogy a tulipánra nyomják a bélyegzőjüket. „Haragszom az RMDSZ-re, de azért mindent megtettem, hogy más magyar pártocskák ne jelenjenek meg a községben. Ennek tudható be, hogy ma már mindenki a szövetségre szavaz, így a helyi tanácsban a helyek egynegyede a miénk” – büszkélkedik Barabási Endre.

A községházán a magyar hivatalnokok aránya az egyharmadot súrolja, míg a román vállalkozó kezébe került Bethlen–Haller-kastély alkalmazottjainak nagy többségét is a helybéli reformátusok teszik ki.

A lelkész szerint nagyot lendített a közösség önértékelésén az anyaország hozzáállása és a magyar állampolgárság felkínálása. A kolozsvári csoportos eskütétel után a küküllővári magyarok csaknem kilencven százaléka állampolgárilag is a nemzet részét képezi.
„Ma már jó magyarnak lenni a faluban, senki nem szégyelli a hovatartozását, sőt büszke a magyarságára. Míg néhány évvel ezelőtt a polgármesteri hivatal magyar alkalmazottjai a községházán Doamne ajută!-val válaszoltak a köszönésemre, ma már a román kollégáik is – akik az állam nyelvén kívül sem magyarul, sem másként nem tudnak – már előre mondják, hogy Békesség Istentől!” – meséli a pap. Akinek presbiterei is sarkukra álltak: nemrég eldöntötték, hogy református temetésen többé nem szólalhat fel az ortodox pópa. Ha az elhunyt hozzátartozói között románok is vannak, tiszteletből a lelkipásztor az ő nyelvükön is szólhat.

Az erősödő magyar öntudat és a lényegesen csökkenő román ellenszenv dacára miért tűnt el a két­ezres években hosszas huzavona után kifüggesztett kétnyelvű falunévtábla? A Horea, Avram Iancu, Tudor Vladimirescu, Mihai Eminescu nevét viselő utcák között miért nincsen bár egyetlen magyar személyiségről elnevezett szűk kis sikátor? Vagy a többségiek nemzeti öntudatának miért nem elegendő a központban lobogó óriás trikolor, miért szögeztek minden egyes portára kötelező módon piros-sárga-kékre pingált házszámot? A választ a kommunista diktatúra alatt felkarolt, majd 1989 után mintegy parancsszóra szabadra eresztett, magyarellenességgel és kisebbségi komplexussal fűszerezett vad nacionalizmus adja meg. A községközpont utcáit a hetvenes-nyolcvanas esztendőkben keresztelték el, akkor „került” a Dacilor utcába az Árpád-kori református templom.

– vallja a lelkész. Egy biztos: a település történelemtanára évtizedeken keresztül azt oltotta nebulói fejébe, hogy Erdély egyik legrégebbi Isten háza, az ezeréves református templom valamikor az ortodoxoké volt. Tiberiu Nistor mindezt a fehér falfesték alól előbukkanó freskók létével támasztotta alá. A magát történésznek tartó pedagógust aligha zavarta az iskolások által is ismert tény, hogy a reformáció kora előtti szentképek a római katolikusoktól maradtak fenn. Rögeszméjével egy pár évvel ezelőtt Nistor egy szakkonferencián is előrukkolt. Az azóta nyugalmazott tanár igencsak eredeti elméletét a gyulafehérvári múzeum román igazgatójának kellett rendbe tennie.
Az eszem-iszomon túl a Fehér megyei dák várak fesztiválja is csupán a történelem átírását szolgálta, legalábbis itt, Küküllőváron, ahol sem az ideiglenes római táborhely leletei, sem a 13. századi királyi vár nem nevezhető dák örökségnek. „Mindig akadt egy pár ellenség, aki nem szenvedte a magyarokat!” – tapint a lényegre Fogarasi József. A helyi RMDSZ-elnök és egyben önkormányzati képviselő szerint az effajta emberek kimondottan a magyarság semmibevételét, lépten-nyomon való megalázását oltották – nem is eredménytelenül – a tudatlan többségiekbe.

Az ezeréves magyar templom a Dákok utcájában • Fotó: Szucher Ervin

Nemcsak az anyaországi kormánypénzből csodálatosan megújult református műemléktemplomról alakult ki egyes helyi románokban furcsa kép, de a Bethlenek, majd a Hallerek évszázados kastélyába messziről érkező idegen is összezavarodhat. Már a bejáratnál Mihai Viteazullal találja szembe magát, pontosabban annak a havaselvi román uralkodónak a képével, aki életében nem járt Küküllőváron. A falon ott sorakoznak, arcképestől meg címerestől, mintegy körítésként, a Hallerek és Bethlenek is. A gyanútlan látogató még azt hiheti, hogy a vajda alattvalóiként. Apropó vendég: nem mindenki teheti be ide a lábát, ha csak nem előre bejelentett csoporttal érkezik. Az utolsó grófnak, Haller Jenőnek is évtizedeket kellett várnia arra, hogy a háború után berendezkedő vörös uradalom által bitorolt kastélyt megközelíthesse. Rossz emlékeik miatt a ’89-es rendszerváltást követően a Hallerekben fel sem merült, hogy visszatérjenek Küküllővárra. Az államosítás jelszava alatt történő kisemmizésük, megalázásuk és marosvásárhelyi kényszerlakhelyre való deportálásuk az utolsó csepp volt abban a tengerben, amelynek vizét idősebb Haller Jenő meggyilkolása tette sós-keserűvé. A 47 esztendős grófot öltözőszobájában saját sofőrje lőtte le. Nem a kommunisták erőre kapása után, nem is a nemesek 1949. március 2-i éjjelén történő elhurcolása közepette, hanem 1927 tavaszán. Csak úgy, bosszúból. „Apám mindössze kilencéves volt, amikor nagyapámat a román sofőrje pisztolyával közelről halálosan megsebesítette. Nem tudta elviselni, hogy egy részegen elkövetett baleset miatt – amikor nagyanyámmal és az egyik nagynénémmel az autóban felborult – nagyapám elbocsátotta. Pedig az első világháborúban katonatisztként szolgáló férfi addig nagyapám egyik bizalmi embere volt” – tépi fel Haller Jenő és ezzel együtt a család gyógyíthatatlan sebét az unoka, akinek csak megsárgult képekről volt alkalma megismerni felmenőjét.

Nem igaz, hogy a családot nem érdekelte a zsidvei borkombinát által használt kastély sorsa. Egy adott ponton úgy tűnt, a Hallereknek sikerül visszaszerezniük az ősi fészket, de a törvények kusza labirintusaiból mégiscsak a tulajdon bitorlói kerültek ki sikeresen.

Kénytelenek voltak önmagukkal is kompromisszumot kötni, no meg a borászatot időközben felvásárló tengerparti vállalkozó családdal. „Az igazság az, hogy nem tudtuk volna megmenteni a kastélyt. Annyi pénzünk sem lett volna, hogy a kerítést felépítsük” – látja be a Marosvásárhelyen pedagógusi fizetésből élő Haller Béla. A Bolyai olasz és francia tanárának tiszta a lelkiismerete és hiányérzete sincs: Mihály vajda portréja ide vagy oda, de az új tulajdonos mégiscsak csodálatosan rendbe tette a kastélyt és környékét. Legutóbb pedig az udvar végében álló kis római katolikus templomot is, ahol a dicsőszentmártoni plébános jóvoltából havonta egyszer felhangzik a Hiszekegy. És nincs olyan mise, amelyre a Hallerek ne látogatnának el…

Tulajdonosváltás. A Bethlenek, a Hallerek és a Necşulescuk kastélya • Fotó: Szucher Ervin

A kastélyt megvásároló Necşulescu család nincs könnyű helyzetben. A Küküllőváron megforduló anyaországi turistacsoportokból mindig akad egy-két kiránduló, akinek nem fér a begyébe, miként lehet román ember „a vár ura”! A románok közül sem érti mindenki, hogy a teljes borászati és idegenforgalmi ügyletet az apjától átvevő Claudiu Necşulescunak miért volt fontos a magyar épített örökség megmentése. „Azért, mert Erdély történelmének jelentős szelete” – érvel az üzletember, akivel kastélyának udvarán egy napernyő alatt meghúzódva beszélgetünk.
Az üzletember, aki egy dobrudzsai román–görög értelmiségi családból származik, nem sznobizmusból és nem is flancolásként fektetett a kastély és hatalmas parkja megszerzésébe, majd rendbetételébe. Már a zsidvei szőlészet és borászat megvásárlásakor értéket és egyben idegenforgalmi lehetőséget szimatolt a szebb napokat megért nemesi hajlékban és a hozzá tartozó birtokban. A Kis-Küküllő-menti borturizmusnak nem csak jövője, már jelene is van. Erről a kastélyudvaron nyüzsgő, állig felfegyverzett, fekete öltönyös, napszemüveges izompacsirták, leszálló helikopterek, konvojban érkező sötét ablakos luxusautók és a mindegyre megforduló turistabuszok tanúskodnak.

Járt itt már Károly, a walesi herceg, Donald Trump fia, Iohannis államfő és megannyi fontos, befolyásos ember.

Ha az ódon falak beszélni tudnának, sokat mesélhetnének: fejedelmekről, nemesekről, elvtársakról, meg úgy egyáltalán a mindenkori társadalmi elit potentátjairól és azok szórakozási szokásairól.

Claudiu Necsulescuról már a beszélgetésünk első perceiben lerí, hogy európai gondolkodású, szépérzékkel rendelkező úriember. Bő tíz éve heti rendszerességgel ingázik a tengerpart és a Küküllő mente között, de mindmáig nem tudja felfogni, miként lehet román a magyarnak vagy magyar a románnak ellensége, miközben mindkettő hívő keresztény ember hírében áll. „Az itteni román emberek tele vannak komplexusokkal” – próbálja megfejteni a kérdést a sokat látott üzletember. „Egyfelől tudják, hogy őseiket a magyar nemesek hozták be szekérháton. Másfelől bármerre néznek, a magyar épített örökséget látják. Sokáig azt hangoztatták, hogy a magyarok meg akarják mérgezni a kútjaikat. Ezt terjesztették is, hitték is” – magyarázza elképedve a férfi.
A mezőpaniti származású, sok mindent megért, ám mindössze a negyvenes éveit taposó Barabási Endrével Küküllőváron kegyes volt a sors. Miután a magyarság abszolút kisebbségbe került, elődjei között voltak olyanok, akiknek a parókia feldúlását és a papné felpofozását is végig kellett nézniük. Az ő hétéves szolgálata alatt „csak” a kerítést törték szét, a templom udvarán lévő sírköveket meszelték le, a közvetlen szomszéd pedig a rendőrséget küldte a nyakára az egyik presbiteri gyűlésen. Mintegy ráadásként a péntek-szombat éjjeli, szabadtéri orgiákat szervező fiatalok rendszerint a templom portikusát szentségtelenítették meg.

– számol be az Ótestamentumból merített fegyelmezési módszerről a lelkész. Amióta a faluban híre ment, hogy a keleti harci művészetekben jártas az új magyar pap, senki nem lopakodik az éj leple alatt a templom udvarára, senki nem döntöget kerítéseket, nem meszel le sírköveket. És szexuális ösztöneit is máshol éli ki. Azóta a nyugdíjba vonult Nistor tanár úr is a történelem süllyesztőjébe került, az egykori magyarfaló polgármester kiöregedett, és 2016-ban sikerült egy jóval felvilágosultabb, megértőbb községgazdával lecserélni. Felpezs­dült a gyülekezeti élet, elkezdte tevékenységét a Pro Kukuliensis Castri Egyesület, megnyitotta kapuit a Bethlen István Közösségi Ház. Tervben van egy Magyar Ház alapítása és az összetartozás emlékművének elkészítése. A pap szavaival élve a helyi magyarság igyekszik egy erős egyházi, a Bor útjára és az építészeti örökségre épülő turisztikai és nemzeti stratégiai központot kialakítani.
„Ma már más magyarnak lenni Küküllőváron, mint száz, ötven vagy akár öt évvel ezelőtt. Csak ehhez okosnak kell lennünk, mint a kígyók, ahogy a Biblia tanítja. Hogy miért? Azért, mert ott van a Bethlenek címerében, és ahhoz, hogy itt magyarként megmaradjunk, éljünk, úgy kell lavíroznunk, mint a kígyók” – adja meg a választ Barabási Endre.