Ezred nélkül maradt verselő ezredes

Szucher Ervin 2017. december 27., 16:55 utolsó módosítás: 2017. december 27., 16:59

Ha kell, templomban vagy vetélkedőn szaval; ha kell, honvédsírokat gondoz, vagy fakultatív magyarórákat szervez, de vállal idegenvezetést helytörténeti előadással megspékelve. Ő a helyi RMDSZ elnöke és az olvasókör vezetője is. Az Arad megyei kisvárosban szinte mindenki ismeri: a nyolcvan esztendős Czernák Ferenc a lippai magyarság mindenese.

Czernák Ferenc a lippai magyarság mindenese Fotó: Szucher Ervin

Ha az Egyesült Államok hadseregében szolgált volna, az amerikaiak most afféle One-Man-Show-ként jellemeznék az ezredesi rangban nyugalomba vonult férfit. Az idegen légióban a L’Homme Orchestre titulus illetné. Mifelénk a lippai magyar közösség mindenesének tartják. Pedig Czernák Ferenc csak egy a még megmaradt pár száz lippai magyar közül. Ám ő az egyetlen, aki fáradtságot nem ismerve,a kilencedik ikszébe lépve is kitartóan úszik az árral szemben, és magával ragadja azt a maroknyi közösséget, amely hajlandó őt követni. Az az ember, aki Sajó Sándor felvidéki költővel vallja: „Nem akarok gyáva csendet, / Amíg élek, zúgok-zengek”.

Mindig akad egy vers a tarsolyban

Szinte nincs kérdés, nincs élethelyzet, amelyre Czernák Feri bácsi ne tudna rímekben válaszolni. Úgy húzza elő az idézeteket, mint cirkuszi mágus cilinderéből a fehér nyuszit. Utcán, asztalnál, templomban, mindenütt, ahol úgy érzi, hogy a helyzet megkívánja.

Feri bácsi néha a templomba betérő turisták előtt is megcsillogtatja lexikális tudását Fotó: Szucher Ervin

Nem saját költeményeit adja elő, még csak nem is improvizál; egyszerűen a memóriájába „nyúl” valamelyik magyar klasszikus soraiért.

Merthogy leszerelése óta kedvenc hobbija a versmondás. „Műkedvelő szavaló vagyok” – szerénykedik, de amikor sorolni kezdi, hol és milyen rendezvényeken lépett közönség elé, kiderül, nem kispályás versmondó vágja haptákba magát előttünk.

A verselő alkalmi közönség előtt is bizonyít. „Egy kis figyelmet kérnék!” – szól a máriaradnai kegytemplom Magyarországról érkezett látogatóihoz. Mire minden szempár rávetődne, már mondja is II. János Pál pápa Mosolyod című versét: „Mosolyod, mely szívből fakad, / Aranyozza be arcodat! / Mosolyod nem kerül pénzbe, / Mégis sokat ér testvéred szemében. / Gazdagítja azt, aki kapja, / S nem lesz szegényebb az sem, aki adja. / Pillanatig tart csupán, / De örök nyomot hagy maga után. / Senki sem oly gazdag, / Hogy nélkülözni tudná, / És senki sem oly szegény, / Hogy meg nem érdemelné. / Az igaz barátság látható jele, / Hintsd be a világot egészen vele. / Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak, / Bátorság a csüggedőnek, / Vigasztalás a szomorkodónak. / Mosolyod értékes, nagyon nagy jó, / De semmiért meg nem vásárolható. / Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem, / Mert csak abban a percben van értéke, / Amelyben arcodon megjelen. / És, ha ezután olyannal találkozol, / Aki nem sugározza a várt mosolyt, / Légy nagylelkű, s a magadét add, / Mert senkinek sincs nagyobb szüksége mosolyra, / Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja”.

A pápa sorai célba találnak, az anyaországi látogatók arcán a mosoly és a meghatódottság keveréke rajzolódik ki. Köszönetet mondanak az egyik oszlop mögül felbukkanó, számukra ismeretlen versmondónak, majd kérdezősködni kezdenek, mint olyantól, akiről azt hiszik, a katolikus egyház alkalmazásában áll.

Letűnt korok települése. Lippa volt Európa első városa, amelynek a közvilágítását acetilénes lámpák biztosították Fotó: Szucher Ervin

Az öreg ezredest nem zavarja, sőt örömére szolgál, hogy lexikális tudását is megcsillanthatja, és információözönnel látja el az érdeklődőket.

„Maresch Bélától, a marosvásárhelyi, majd a kolozsvári színház Aradra hazatelepedett nyugalmazott művészétől loptam el valamit a versmondás művészetéből. Amikor látta, hogy komolyan érdekel a szavalás, még koreográfiát is tanított hozzá” – árulja el, amikor a templomból kijövet a nem mindennapos fellépésről faggatjuk. Kiderül, amikor csak teheti, itthon és határon túl kamatoztatja tehetségét, versenyekre nevez, szavalóesteket tart, ünnepi beszédeit idézetekkel szövi át. A 2015-ös Kárpát-medencei Ki mit tud?-on Heltai Jenő A vén kocsis dalával az első helyre futott be az Operettszínházban. E mellett még számos díjjal büszkélkedhet, de nem teszi. Pedig nincs könnyű dolga, főként az anyaországi vetélkedőkön. „Magyarországra átmenni és szavalni kicsit olyan, mint sört vinni a németeknek vagy konyakot a franciáknak” – állítja, de a díjai bizonyítják, hogy az anyaországban „tálalt” versei nem akadtak meg a közönség torkán. Az öregúrnak kedvencei is vannak: mindenekfölött Petőfi és Vörösmarty, de költőként – és ezt kétszer is nyomatékosítja: csakis úgy! – nagyra becsüli Ady és József Attila munkásságát is. A legszívesebben „igazmondó, elgondolkodtató verseket” szaval. „Én nem mondok olyanokat, hogy kék az ég és zöld a fű, meg zümmögnek a méhek. Lehet, hogy az afféle versek is szépek, de én azokat a sorokat kedvelem igazán, amelyekből mi, magyarok, következtethetünk is valamit.”

Az Arad megyei település mindenese a temetőben fekvő honvédsírokra is gondot fordít Fotó: Szucher Ervin
Elesett honvédek, búcsúzkodó Kossuth

Czernák nem csak a rímekbe szedett szavak embere. Fiatalokat megszégyenítő agilitással a tettektől sem riad vissza. Jelenleg is nyolc honvéd sírját gondozza: négyen Lippán leltek örök nyugalomra, négyen Máriaradnán pihennek. Utóbbiak csontjaira a sírásók bukkantak rá, akik értesítették az ezredest, hogy ha érdekli, megtalálja a szemétben.

Itt senki nem tudott a honvédsírokról, még tiszta szerencse, hogy szóltak a cigányok, akik éppen egy román férfi megrendelésére készítették elő a helyet egy úri kriptának. Megmentettem a csontokat, rendbe tettem a földhantot, márványtáblát állíttattam, mindmáig gondozom a nyughelyüket.”

Az egyházi és kórházi irattárakból név és rang szerint is sikerült kihámoznia, kik azok, akik a Maros jobb, illetve bal partján leltek örök nyugalomra. Az ezredes kiderítette, egytől egyig a lippai kórházban elhunyt sebesültekről van szó. A sírok rendbetétele és a hősi halottak névsorának nyilvánosságra hozatala után a hozzátartozók is kezdtek felbukkanni. „El nem tudja képzelni, mekkora megkönnyebbülést, elégtételt jelentett a családoknak, hogy tudomást szereztek felmenőik sorsáról és nyugvóhelyéről. Nemrég pedig egy közös román–magyar hadgyakorlat után elértem, hogy a román katonák is megkoszorúzzák e sírokat” – büszkélkedik Czernák, miközben a főút menti sírkertben kalauzol.

Ez a kegyeleti hadművelet a tömbmagyarságban, a Székelyföldön szinte elképzelhetetlennek tűnne. Az ország nyugati részén azonban az etnikumok közti viszonylagos normalitást tükrözi. Mint az is, hogy Lippa főterén, az egykori Széna-téren emelt első világháborús emlékművön a német és magyar áldozatok neve is helyet kapott. Akik – a román hősi halottakkal együtt – mind a monarchia seregében szolgáltak. „Egyesek azt állítják, hogy emiatt a kőoszlop márványlapján felsoroltak nem is hősök. Már hogyne lennének azok!” – szólal meg Czernákban az ellentmondást nem tűrő katonatiszt.

Hiába keresnénk egyéb magyar jellegű emlékműveket vagy utcákat, a száz évvel ezelőtt igencsak vegyes lakosságú kisvárosban egyet sem találunk. Pedig valamikor Ady és Petőfi nevét is viselte egy-egy belvárosi polgári házsor. A várossal összenőtt Máriaradna központjában, a híres búcsújáró hellyel, a ferences templommal szemben viszont áll még az a kertes ház, amelynek homlokzata bő egy évszázada magyar nyelvű emléktáblát visel. „Ebben a házban búcsúzott el Kossuth Lajos családjától 1849. augusztus havában” – olvasható az 1902-ben állított márványlapon. Sem az ingatlan román tulajdonosát, sem mást nem zavar a felirat tartalma, sem annak nyelvezete. A lakó beérte azzal, hogy kis műanyag trikolort helyezett a tábla fölé. Nem igazán érdekli az sem, hogy Kossuthtal együtt a házában „hált” az Arad irányából Orsovára menekített szentkorona, ő – az RMDSZ-szel együtt – azt várja, mielőbb nyilvánítsák emlékházzá az ingatlanját, és jusson jelentős adókedvezményhez.

Még az ingatlan román tulajdonosát sem zavarja a magyar felirat Fotó: Szucher Ervin
Szép város, kár, hogy lakott

Ahogy a máriaradnai márványtáblát nem távolították el, a 17. századbeli lippai török bazár épületének homlokzatán található címereket sem lopták le.

Pedig az idők során és különösképpen az utóbbi évtizedekben rengeteget alakítgatták a város legrégebbi ingatlanját, az egykoron balkáni vásári hangulatot árasztó árkádos házat. „Nem lopták el, mert nem is tudják, mit jelképez és mennyit ér” – érkezik a magyarázat Czernák Ferenctől. Míg a céhek címerei megúszták, a karbidgázos lámpák sorra eltűntek. Holott a város kicsiny ékszerei lehettek volna, hisz Lippa volt Európa első városa, amelynek közvilágítását az acetilénes lámpák biztosították. A rendszerváltás óta ugyanígy széthordták az aradi esztergagyár, cipőgyár, vagongyár és bútorgyár itteni részlegeit. A magyar időkben virágzó sörgyárról, téglagyárról és hordógyárról már csak emlékfoszlányok maradtak fenn, azok is mindössze egy-egy idős ember emlékezetében, akinek volt szerencséje ezeket megsárgult képről vagy szülei elmeséléseiből megismerni. A gázgyárnak ennél is tragikusabb sorsa volt; egy 1924-ben keletkezett robbanás végzett vele.

A borvízforrás mellett létesített A magyar királyhoz címzett 19. századi fogadónak a nyoma is eltűnt. „A borvízüzem még működik, azt még nem lopták szét. A forrásokat nem gondozzák, a víz, mely gyermekkoromban egy-két korty után agyoncsípte a nyelvemet, most olyan, mint az esőlé. A Huzly István által alapított Lippafüred valaha tündérkert volt, most úgy néz ki, hogy Isten őrizz! A strand még létezik, de a liget fáit kivágták, a szívszanatóriumot felszámolták, a pionírtábor tönkrement. A tbc-utógondozót az iskola mellé költöztették, a kenyérgyárat pedig a temető mellé építették. Ilyen is csak nálunk fordulhat elő. Sajnos nagyon trehányak, nemtörődömök az emberek. Hiába szép ez a vidék, s hiába volt csinos valamikor ez a város és fürdője, kár, hogy lakott!” – állapítja meg jókora adag öniróniával Czernák.

Bármilyen udvarias vendégek próbálunk lenni, kénytelenek vagyunk igazat adni neki. Már hogyisne tennénk, hiszen az első pillantásra feltűnt, hogy a kora délelőtti órákban már ingoványos állapotban lévő egyének lepik el a főtéri kocsmákat, a parkot tizennyolc tagú kutyafalka sétálja körül, meg-megállva a szemétládáknál, valamivel odébb két unott utcaseprő támasztja a munkaeszközt. Mintha valaki visszatekerte volna az időt, és lelassult volna az élet, Lippa központja csehovi nyugalmat áraszt és a sorsába való beletörődést sugall. Úgy fest, mintha csupán néhány, bevásárló-szekerét húzó nénikének és bácsikának akadna igazán fontos dolga.

Itt szinte senki nem akar dolgozni. Mert aki akart, az kivándorolt Nyugatra. De ennek is megvan a hátulütője: a távollét miatt nagyon sok házasság bomlott fel, rengeteg neveletlen gyerek maradt”

– sorolja a gondokat Czernák Ferenc. Az ezredes szerint a román állam akkor tévedett, amikor eltörölte a kötelező sorkatonai szolgálatot. Mert hogy nincs demokrácia rend és fegyelem nélkül – állítja. „A közömbös embert sokkal nehezebben lehet kezelni, mint az ellenséget. Azt legyőzöd és átneveled, a közömbössel nincs mit kezdened” – buggyan elő a katonaember az RMDSZ-elnökből.

Többnyire már csak „érdekmagyarok” vannak

Mondandója sajnos a helyi magyarságra hatványozottan igaz. Amikor azt kérdezzük, hányan is vannak még a településen, kissé elgondolkodik. „Talán háromszázan, talán négyszázan… De, ha segélyeket osztanánk, biztos lennének ötszázan is”. A magyarság reális száma nem csak a közéletben nem mutatkozik, a választásokon is homály fedi. Noha a közösség tagjai eléggé fegyelmezetten járulnak az urnák elé, voksukkal többnyire a román pártok szekerét tolják. Valamikor még sikerült a tulipán égisze alatt induló jelöltet is bejuttatni az önkormányzatba, de az utóbbi két választáson a helyi magyarok már nem tudták megismételni a korábbi bravúrt. Az öntudatosabbak mindezt az egyre mélyülő identitásválság számlájára írják…

Néhány évvel ezelőtt az RMDSZ – Simó Luca nyugalmazott pedagógusnak köszönhetően – megszervezte a fakultatív anyanyelvi oktatást. Az elején még pislákolt a remény lángja, többen is beiratkoztak, ám menetközben lemorzsolódtak. Az érdektelenség fokozatosan elsorvasztotta a dicséretes kezdeményezést, így 2010 óta már nincs igény a magyar nyelv oktatására. Az aradi ingázást vagy a bentlakásos életet senki nem vállalja, holott a két várost alig félórányi buszozás választja el. „Sajnos nemzettársaink nem hallgatnak Kányádira, pedig Sándor bátyánk oly szépen megfogalmazta: »Nekünk egyetlen hazánk van: ez a magyar nyelv«. És ugyanezt mondta a román nyelvről Nichita Stănescu is. Bezzeg, amikor 1945-ben megnyitotta a kapuit a lippai magyar iskola, a román igazgató behívatta apámat, és utasította, hogy írasson magyar tagozatra. Nem bízták a véletlenre, sem a gyermekre, sem a négy osztállyal rendelkező szüleire!” – idézi fel a rég letűnt korszakot a katonatiszt.

Míg egyesek az iskola magyar tagozatának több mint fél évszázaddal ezelőtti felszámolásában látják a lippai magyarság hanyatlásának legfőbb okát, Czernák a MADOSZ betiltásában érzékeli a végzetes csapást.

Megítélésében nemcsak a templomot és az iskolát nem szabad veszni hagyni, hanem a művelődési életre is pont úgy kell vigyázni. „Amíg létezett a Romániai Magyar Dolgozók Szövetsége, számos kulturális esemény zajlott Lippán. Ezek a rendezvények nemcsak a művelődési életet szolgálták, de a fiatalok közti ismerkedést is. Nem is volt annyi vegyes házasság a városban, mint mostanság!” – vonja le a következtetést a nyugdíjas RMDSZ-elnök, aki szerint a mai fiatalok annyira elkényelmesedtek és elkorcsosodtak, hogy szüleikkel is szívesebben románul beszélnek. Van olyan magyar gyermek, aki köntörfalazás nélkül kijelentette, anyanyelve helyett szívesebben tanulna angolul. „Nem tudom elítélni az ilyent, inkább sajnálom. Hisz ez már nemcsak a hanyagság, de a tudatlanság jele is. A szemébe néztem és megmondtam neki: annak idején én magyarul tanultam, mégis tiszt lettem. Te hiába tanulsz angolul, úgysem leszel miniszterelnök!”

„Nem akarok gyáva csendet”

Ha a vegyes házasságokat nem is tudta féken tartani, a művelődési életen jókorát lendített a Czernák Ferenc által 2005-ben létesített, Degré Alajosról elnevezett olvasói kör.

Az RMDSZ-elnök így kívánt emléket állítani „bajtársának”, a város feledésbe merült fiának, aki az 1848-as forradalmat Földváry önkéntes zászlóaljában kezdte, majd huszárkapitánnyá, később főhadnaggyá lépett elő, a turai heves csatában viszont már századosi rangban érték a sebek. Ezeket csaknem fél évszáddal élte túl, s az 1896-ban bekövetkezett haláláig szép ügyvédi, politikusi és írói pályát futott be. Czernák úgy tudja, a félig francia származású Degré még a szabadságharc kitörése előtt is megvillantotta tehetségét, és az ő tanácsára írta át Petőfi a Nemzeti dal első sorát. Ha nincs Degré Alajos, az 1848. március 13-án született induló állítólag így kezdődött volna: Rajta magyar…

A havi rendszerességgel rendezett irodalmi estekre tizenöt-húsz lippai gyűl be, egy-egy jelentősebb alkalommal meg akár negyvenen is birtokukba veszik a törzshelyként szolgáló Caritas Hildegarder-házát. Az évek során az olvasókör bejárta a Kárpát-medencét: Brassótól Nagykanizsáig, Zentától Debrecenig számos településen megfordult. A tájolás és más művelődési egyletek felkeresése az összetartozás eszméjét hivatott serkenteni. „Mindig előre választunk egy irodalmi, történelmi vagy vallási témát. Az emberek felkészülve érkeznek, ha esetleg nincs honnan utána olvasniuk, adok én segédanyagot” – mondja Feri bácsi, aki irodalmi körvezetőként is az alattvalóiért felelős kapitányként gondolkodik és gondoskodik. Hogy meddig, ő sem tudja. Tény, hogy politikai tisztségéről egyszer már lemondott, de az RMDSZ nem sokáig bírta nélküle. „Földi ember, bús törvényül, / Vagy ifjan hal, vagy megvénül; / De sohsem túl az elégen, / Míg el nem ég, addig égjen. (…) Meddig bírom, majd elválik, / Csak azt tudom, mindhalálig; / Csendes ember lesz belőlem; / De csak kint a temetőben” – adja meg kérdésünkre a választ Czernák Ferenc, aki az ipolysági költőhöz hasonlóan nem akar „gyáva csendet”.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat
Legnézettebb
Hallgassa online rádióinkat