Negatív élménnyel kezdődött írországi tartózkodásom: Angliában a buszmegállókban is sor van, érkezési sorrendben szállnak fel az utasok, azt azonban nem gondoltam volna, hogy a dublini repülőtéren a taxikkal is hasonló a helyzet. Beálltam a sorba, s pechemre épp egy olyan hölgyhöz kerültem, akinek fogalma sem volt, hova kell mennie. Társaitól érdeklődött, s csak jó későre indultunk el. Menet közben többször eltévedt, néha az volt az érzésem, szándékosan. Eszembe jutottak a bukaresti taxisok, akik jól megjáratják a naiv vidékit: „Fizessen csak az ürge”.
Felhíguló keresztyén önazonosság?
Egy jezsuita szabadidő központban számos európai internetes, illetve egyházi médiában járatos szakember részvételével rendezték a 18. Európai Keresztyén Internet Konferenciát, utam célját. Miután a faluról városra költözött emberek már nem, vagy csak ritkán járnak templomba, kiszakadnak az egyházból – az urbánus konglomerátumokban inkább oda mennek, ahova a munkájuk vagy barátjaik kötik őket. És ez többnyire nem a templomot jelenti, hanem a világhálót– hangzott el a konferencián. Rengeteg program, applikáció, közösségi oldal van használatban, okostelefonjaik révén az emberek állandó kapcsolatban vannak a „világgal”. Nem statikus, hanem dinamikus identitást építenek fel, blogokat írnak, ott vallják meg a hitüket. Felhígul a keresztyén önazonosság, egyre tágabb értelemben kell meghatározni a keresztyénséget. Ezért felmerül a kérdés: hogyan éli meg az egyház a „hálózati tárgyalásokat”, az emberek ugyanis – akár a keresztséggel, akár a katekizációval kapcsolatban, akár más egyházi „szolgáltatással” kapcsolatban – alkudoznak. A régi stílusú média fokozatosan háttérbe szorul, mindenki próbál lépést tartani a technológiával. Ha az egyház nincs felkészülve arra, hogy élőben is jelen legyen a világhálón, elveszti a híveit. De hogyan lehet őket az egyház közelében tartani? Milyen anyagi áldozatokat hoz az egyház, milyen szellemi tőkét fordít arra, hogy a modern technika vívmányait kihasználva érdekesen, ugyanakkor teológiailag megalapozottan tárja álláspontját a társadalom elé?
Mediterrán öböl
Dublin mintegy félmillió lakosú város, évezredek óta lakott település. Ír neve, Baile Átha Cliath – a Rőzsefonattal Megerősített Gázló Városa – arra a településre vonatkozik, amelyet II. Mael Sechnaill király alapított 988-ban és hozzáolvadt Dubh Linnhoz (Fekete tó). A várost a vikingek alapították, a 12. században a normannok telepedtek meg, az évszázadok folyamán pedig a brit uralkodó németalföldieket és francia hugenottákat is telepített ide.
Kisétáltunk Howthba is, a kis félsziget a fővárostól északra mélyen nyúlik a tengerbe, legkeletibb pontjáról pedig látszik „Írország szeme” (Ireland’s Eye), egy 22 hektáros kis sziget. A takaros kis udvarokon, jellegzetesen brit stílusban épült egy- vagy kétemeletes – amúgy méregdrága – házak között számos mediterrán növényt látni. Az öböl időjárási viszonyait figyelembe véve azonban ezen csak egy pillanatra érdemes elcsodálkozni. A vacsorára rendelt báránycomb kiváló, a desszertként tálalt rebarbarás sütemény pedig igen különleges volt. Ezt a nálunk amúgy elhanyagolt gyümölcsöt különben a szigetországban több helyen is különbözőképpen használják: többek között joghurtot, szószt is készítenek belőle.
Book of Kells, a páratlan kultúrkincs
A várost kettészelő Liffey folyó két oldalán elterülő történelmi belváros legjelentősebb turisztikai látványossága a több hektáron fekvő, számos régi épületet magában foglaló 1592-ben alapított Trinity College. Az évszázadok során számos tudóst, feltalálót, költőt adó egyetemet ma is a világ legjobb ötven oktatási központja közé sorolják. Régi könyvtára őrzi az írek egyik legnagyobb büszkeségét, a Book of Kells-t, egy 8. század végén készült csodálatos színes illusztrációkkal ellátott, kézzel írott (befejezetlen) evangéliumos könyvet. A napjainkban 680 oldalas – négy kötetbe újrakötött – alkotás valószínűleg a skót partok mentén található Iona szigetén fiatal szerzetesek keze által született. A páratlan ír kultúrkincs nevét a kellsi kolostorról kapta, ahol évszázadokon át őrizték.
A város élete első pillanattól kezdve a nagy mediterrán városok nyüzsgésére emlékeztet – és nemcsak a korábban említett növényzet, vagy a járdán és a fákon pihenő sirályok látványa miatt. A bevásárló utcákon és a sétáló körzetekben szűnni nem akarónak látszik az emberáradat. A késő délutáni óráktól a bevásárló embereket felváltják a színházba, koncertre, moziba és főleg a kocsmai beszélgetésre igyekvők. Meglepő volt, hogy az írek mennyire adnak a viseletre: nem láttam szakadt vagy akár slampos ruhákba öltözött embereket, tetováltakat, lila vagy zöldhajú fazonokat. Az utcákon kevés a koldus – egyik közülük éppen román volt –, kevés a részeg.
Swift nyomában
A Trinity College épületegyüttesétől nem messze fekszik a kormánynegyed, a főépülettel szemben éppen az a házsor áll, amelyben mintegy 30 évig élt Bram Stoker. A közelben levő nagy parkban – több is van belőlük – számos műemlék mellett Oscar Wilde szobra is látható.
A Dublin Castle mellett elhaladva elérkezünk az 1028 után alapított Crist Church katedrálishoz, amely végső formáját a 13. században nyerte el. Nem messze tőle található a még híresebb St. Patrick székesegyház. A protestánsok tulajdonában levő templom – amely ugyancsak a 13. században épült – mai formáját egy 1864-es restaurálás után nyerte el. A katedrális bejáratától jobbra díszes réztábla jelzi Jonathan Swift – a Gulliver-történetek szerzője – sírhelyét. A regényíró 1713-1745 között a templom espereseként szolgált.
Dublinban nincsenek magas épületek a polgármesteri hivatal urbanisztikai megkötései miatt. A brit stílusban épült három-négyszintes házak között mégis ráakadok egy förmedvényre: a kicsi ablakokkal ellátott betonkolosszus mintha egy erdélyi kisváros központjában a kommunista rendszerben épült magas szálloda lenne. Az épület a központi ír bank főhadiszállása, ennél magasabbat a Liffey partján láttam, egy világhírű sörgyár épületét. Úgy tűnik, a pénznek arrafelé sincs szaga.
Nobel-díjasok városa
Hogy valóban a földrész harmadik leglátogatottabb városa lenne Dublin, nem tudom megmondani. De aki kikapcsolódásra vágyik, aki szép és nyugodt, tiszta várost akar látni, és főleg kulturális élményben akar részesülni, feltétlenül látogasson el az ír fővárosba. A múzeumok nagy részébe ingyenes a belépő, a Liffey partján épült Temple Bar nevű szórakozónegyed éjjeli nyüzsgése, vendéglőinek, kocsmáinak világa egyedi. Az utcákon és a számunkra különleges növényzetű parkokban sétálva az ember egyre több hírességnek a szobrát, szülőhelyét fedezi fel. Olyanokét, akiket a brit birodalom gigantikussága miatt sokunk angol származásúnak gondol. Róluk a Dublini Írók Múzeumában lehet többet megtudni. A gyönyörűen és gazdagon berendezett múzeumban a már említett Jonathan Swift, Bram Stoker és Oscar Wilde mellett olyan hírességek életéről, munkásságáról szerezhetünk mélyebb ismereteket, mint Richard Sheridan drámaíró, Thomas Moore és James Joyce költők, vagy az irodalmi Nobel-díjjal is kitüntetett William B. Yeats, George Bernard Show és Samuel Beckett.
Írország dióhéjban
Írország lakosainak száma 1841-ben meghaladta a 8 milliót. A gazdasági nehézségek miatt 1846-tól kezdődően több mint egymillió ember éhen halt, további félmillió pedig valamilyen betegség áldozata lett. Több millióan Amerikába, Ausztráliába vagy a világ más tájaira emigráltak az éhínség elől, és ott kolóniákat létesítettek. Az emigrációs hullám nagyjából 1900-ban zárult le. Ma az ország lakossága nem éri el a 4 milliót sem, de a világon több mint 80 millióan vallják magukat ír származásúnak, közülük rengetegen keresik fel az óhazát.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.