Nagyvásárok reneszánsza Debrecentől Belényesig

Sütő Éva 2019. október 25., 21:37

Históriás könyvekben, különböző régi feljegyzésekben említik úgy a vásárt, mint a falusi vagy a városi élet egyik legmarkánsabb eseményét. Főleg azokon a helyeken, ahol évente csak négyszer gyűltek össze messzi földről is a vásárosok. Összeállításunkból kiderül, mi mindenre szolgált egy-egy ilyen esemény Bihar vármegyében.

Dióverő nagyvásár Érmihályfalván, kimondottan a hagyományokra épülő rendezvény Fotó: Sütő Éva

A régi vásár nemcsak a portékák eladását célozta, hanem a társadalmi élet egyik fontos formája is volt. Az ott megjelenők legtöbbször csak azért mentek a vásárba, hogy ismerőseikkel, barátaikkal, rég nem látott rokonaikkal találkozhassanak, illetve tájékozódjanak az árakról. Folyt a terefere, átadták a legfrissebb történéseket, családi eseményeket, a születések és az elhalálozások hírét. De vásárfia nélkül nem illett hazatérni, ami gyereknek, asszonynak egyaránt kijárt. A gyerekek többnyire fából faragott játékokat, bugylibicskát, fütyülőt, mézeskalácsot kaptak, míg az asszonyok, lányok számára kendőt, gyöngyöt, olvasót (rózsafüzér) vásárolt életük párja vagy jövendőbelijük. A lányoknak a legények mézeskaláccsal kedveskedtek. Ezek általában tükrökkel ellátott szív formájúak voltak. A mézeskalácsosok – a szabókhoz és a csizmadiákhoz hasonlóan – rendszerint a vásár középpontjában kaptak helyet, és verses rigmusokkal kínálták a szerelem eme ékes zálogát.

Mesterségek ázsiója

A vásárokban a legelőkelőbb helyeket a szűr- és a cipőkészítők foglalták el. A szűcsök rövid és hosszú bundát, subát egyaránt árultak. A gubások – akik a szegényebb rétegnek varrtak – asszony-, férfi- és gyerekgubát kínáltak sátraikban. A szabók elsősorban posztóból készült ruhaneműekkel, teljes öltönyökkel érkeztek. A keményszárú, tartósra vikszolt csizmákat a csizmadiák ajánlgatták. Ők nem mindig vertek sátrat, csak rúdra akasztva árultak, így náluk valamivel olcsóbban lehetett vásárolni, mint a sátoros csizmaárusoknál.

Az asszonynép a papucsosok előtt nézelődött, akik többnyire földre rakták áruikat, akárcsak a fazekasok. A kalaposok, sapkások sátrát is sokan látogatták, ahol a férfiak alkudhattak a templomos kalapra vagy éppen a mezei munkára használt micisapkára.

A kirakodóvásár szélén kaptak helyet az ócskások, ahol a használt ruhaneműk cseréltek gazdát. A vásárnak is megvolt a maga hierarchiája: nem lehetett csak úgy mindenhova kirakodni. Évszázadokon keresztül ezt a rendet a mesterségek ázsiója határozta meg.

Vásári forgatag a nagyváradi Szent László Napokon a várudvarban Fotó: Sütő Éva
Alföldi nagyvásárok

Magyarország keleti vásárövezetéhez tartozott többek között Szatmár, Nagykároly, Debrecen, Érmihályfalva, Székelyhíd, Diószeg, Nagyvárad, Berettyóújfalu, Körös­szeg, Cséffa és Nagyszalonta is.

Érmihályfalva Mátyás királynak köszönheti vásártartási jogát, aki ezt a kiváltságot még 1459-ben adományozta a településnek. Ennek mind a mai napig örvend a város, ugyanis 400 évvel később, 1845-ben V. Ferdinánd király megerősítette a jogot, sőt adománylevéllel mezővárossá nyilvánította az érmelléki települést.

A múlt század közepétől megnőtt a hetivásárok jelentősége is, így Érmihályfalva piacát a gabonafélék, az ipari termékek választéka és a marhavásár tette nevezetessé. Évente négy nagyvásárt tartottak, amelyen idegen iparosok is megjelenhettek. Csütörtökön csak a helybeliek vására volt. A csokalyi születésű Fényes Elek (1807–1876) statisztikus és közgazdász szerint minden szerdán baromvásárt is tartottak. Az 1900-as évek elején a kirakodást a vasúti állomás felé vezető úton, a ma is Vásártérnek nevezett területen ejtették meg. Ide az egész Érmellékről, de olykor még Debrecen környékéről is eljöttek alkudni egy-egy jó kiállású jószágra vagy egyéb portékára. Ha ló vagy egyéb igavonó talált gazdára, azt meg is kellett „pecsételni” egy áldomással is. Volt rá eset, hogy a jószág árából alig maradt valami, mire hazaért a gazda, de hát ez is hozzátartozott a vásár rendjéhez.

Ezeken a helyeken nem csak az áruk, illetve a jószágok cseréltek gazdát. Néha két örömapa is megegyezett egy jó áldomás mellett a fiatalok egybekeléséről.

Mivel birtok a birtokkal házasodott, az ara meg a vőlegény olykor csak később szembesült a tényekkel. Bár a vásári jövendőmondó cigányasszony mindig nagy szerelmekről regélt az eladó sorban való lányoknak, ez a délibáb hamar szertefoszlott a szülők közti megegyezés miatt.

A vásártereken állandó vendég volt a körhinta is, amelyre a gavallér legények befizettek a lányoknak. Így aztán a vásár látványosság és szórakozás is volt egyben.

A belényesi sokadalom

A vásár szavunkat még vándorlásaink során vettük át az iráni eredetű népektől, majd a középkor folyamán teljesen beépült nyelvünkbe, településneveinkbe. Az Érmelléken ilyen például Asszonyvására, amely a középkorban vásártartási joggal rendelkező királynői birtok volt. A falu legkorábbi írásos említésekor Királynévására (Forum Reginae) néven jelenik meg.

A 19. századra a vásárok életében kialakult egy fajta koncentráció, így a legjelentősebb pesti vásár mellett az országban négy nagyvásár vonzotta a környező vidék vásárosait: Pozsony, Kassa, Debrecen és Kolozsvár – írja többek között Szilágyi Éva Andrea helytörténész a 2018-ban megjelent vásártörténeti monográfiájában.

Kun József hasonló témájú monográfiájában rendkívül érdekesnek írja le a múlt század eleji nagyvásárokat Belényesen: „az emberek ilyenkor valósággal eltaposták egymást. Nemcsak magyarok, de a hegyekből lejövő szumányos román parasztok is, bár ezek csak jószágot, túró és sajtféléket kínáltak eladásra.

A szabók, a szűcsök, a csizmadiák, a kalaposok, a fésűsök, a gombosok, a szitások, a rőfösök, a pékek, a cukrászok, a mézeskalácsosok mind-mind magyarok voltak és hatalmas illatfelhőt árasztottak maguk körül.

A lacikonyhák kolbász- és hurkafüstje, a tepertők és húsféleségek ingert keltő szaga terjedt szerte a téren. Itt is a vásárok érdekességéhez tartozott a hosszas alkudozás, ami a vásárlók többszöri visszatérésével gyakran a végtelenség látszatát keltette. A parasztnak kevés pénze volt, különösen a szegény hegyvidéki románnak, nehezen vált meg tőle.

Vásári komédiások a Dióverő nagyvásáron Fotó: Sütő Éva

Az eladóknak kialakult az a taktikájuk, hogy az áruért jóval többet kértek s most már lehetett alkudni.

A vásári kikiáltók apró versikékkel kínálták áruikat, és hangulatteremtő viccelődéssel, mókázással csalták sátrukhoz az embereket. Koldusok sokasága fokozta a vásáros napok zaját: hol prózában, hol énekléssel hívták fel magukra a figyelmet.

A vásári néphez tartoztak a madarászok, akik vagy a földre rakták a kalitkákat, vagy egy-két kalitkával a kezükben sétáltak minden irányban, hogy apró madaraikat észrevehetővé tegyék; szintén kiabálással ajánlgatták portékájukat (…). A belényesi vásárok legmozgalmasabb és leglátványosabb része a nagy számban össze­vásárolt szarvasmarha elhajtása volt. A tehetősebb kupecek –  többen is összefogva – annyi szarvasmarhát vásároltak a belényesi piacon, hogy azokat már érdemes volt elhajtani Váradra, Debrecenbe vagy Aradra. De hasonlóképpen volt ez Nagyváradon, Szalontán vagy akár Margittán is” – ecseteli a korabeli vásárok hangulatát Kun József.

Nagyvásárok reneszánsza

A debreceni Mihály-napi nagyvásáron már évek óta nosztalgiázhat az odalátogató. A cívis városi sokadalom Magyarország legnagyobb országos kirakodóvására, amelyen alkalmanként 1200 kereskedő kínálja termékeit, árucikkeit.

Az értéket képviselő kézműves termékek mellett visszatért a régi idők vásárainak hangulata is.

S nem maradhat el a jóféle gasztronómia: sajtok, rétesek, kemencés kenyérlángos, jóféle házikolbász és kiváló minőségű hazai borok, pálinkák teszik még kellemesebbé a piac hangulatát. Az egykori Magyarhon másik pólusán, Kolozsváron évente Bejön a vidék elnevezéssel újra elkezdték élni forgatagukat a hajdani nagyvásárok, amely hagyományt az aranyosszéki gazdák próbálják újrahonosítani. Nagyváradon az Érmellék ízeit és termékeit viszik el a vidéki gazdák a városközpont Nagyvásárterére vagy más alkalmas helyekre, míg Szatmárnémetiben többek között az Aranykapu Egyesület szervezésében adóznak a vásári forgatag hagyományának.

Érmihályfalván az önkormányzat minden esztendőben hagyományos tavaszi és őszi nagyvásárt szervez. Egyiket a májusi Nyíló Akác Napok fesztivál első napján nyitják meg, a másikat október elején, a Dióverő nagyvásáron, amely kimondottan hagyományokra épülő rendezvény.

Ilyenkor a messzi földről ideérkező árusok utca hosszan kínálják áruikat, sőt néha utcai zenészek és „vándorkomédiások” is megadják a módját, zamatát az eseménynek. Bár az elmúlt két évben zömében csak a termés ünnepére, megáldására összpontosítottak.

A vásár minden formája a hétköznapok tartozéka. Csak annyi a különbség, hogy míg régen átalvetőben vitték haza a vásárfiát, addig ma a személyautók csomagtartói roskadoznak a konzumgeneráció napi szükségleteitől.

 

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat