Aki már fiatalon is „öreg” volt – száz éve született Hidegkuti Nándor, az aranycsapat csatára

Furcsa, de Nándor sem volt mindig Hidegkuti. Annak idején az Aranycsapat több tagja is kényszerből vagy saját akaratából névváltoztatáson esett át (Purczeld/Puskás, Lipovics/Lóránt, Lendenmayer/Lantos, Bednarik/Budai). A középcsatár csupán a kissé arisztokrata hangzású Hidekhuty helyett használta a polgáribb hangzású Hidegkuti nevet, de később még így is gondok adódtak származása miatt. Lehet, kijárt volna neki a hangzatosabb névváltozat is, hiszen bár polgári családban született, édesapja vitézi címet kapott, első világháborús hős, díszpolgár volt, édesanyja pedig gyárigazgató.

Hétévesen már elcsente anyja harisnyáit, hogy rongylabdát készítsen belőlük.

Gyerekkorában vékonyka volt és magas (érdekes, felnőttkorára 173 centiméteresre nőtt, tehát nem lett égimeszelő, ahogyan várható lett volna), ezért társai többnyire a kapuba állították a későbbi gólzsákot. Termete miatt az óbudai sváb gyerekek „Gacek”-nek becézték, és állítólag kapusként sem volt éppen tehetségtelen. Aztán egy jószemű edző meglátta benne a tehetséget, 16 évesen bekerült az Újlaki FC felnőtt csapatába, ahol már csatárként ontotta a gólokat. 1943-ban, mikor először kapott meghívást a válogatott keretbe egy magyar–svéd meccs előtt, még mindig csak 60 kilót nyomott. Zsengellér Gyula, a labdamágus játszott posztján, ezért nehéz volt elképzelni, hogy a pehelysúlyú Hidegkuti majd kiszorítja őt az együttesből.

Az Aranycsapatban kapta az „öreg” becenevet, mivel a fiatalok között ő volt a legidősebb és legcsendesebb játékos, akit nagyon tiszteltek társai.

Bár vérbeli középcsatárnak mondható, az Aranycsapatban akkora volt a felhozatal e poszton, hogy eleinte csak jobbszélsőként fért be a csapatba. Munkabíró, gyors, jól fejelő, technikás játékos volt, Bozsik és Puskás mellett a válogatott egyik karmesterévé nőtte ki magát.

A Hidegkuti családban édesapja köztiszteletben álló díszpolgár volt, az anya vezető pozíciót töltötte be. E polgári származás az ötvenes években komoly gondot okozott karrierjében. A kommunista párt hatalomátvétele után nehéz helyzetbe került a család. „Édesapám addigra már elvesztette a munkáját. És akkor már bajban volt édesanyám is, akit ki akartak tenni a gyárból, nem beszélve rólam, akit sokan a múltunk miatt egyszerűen levegőnek néztek. Sebes Gusztáv segített. Azt mondta: az elvtársak fejéből ki kell törölni, kik voltunk. Ki kell találni egy másik Hidegkuti családot. És ezt az újat egy film segítségével be kell mutatni az elvtársaknak, az országnak. Guszti bácsi maga dirigálta a filmet, amit aztán a Filmhíradóban közzé is tettek. Ebben az édesanyám már munkásnő volt, nagy kendővel a fején a gépnél serénykedett. Élmunkásnő lett! Bemutatták, ahogyan dolgozik, elmesélték, munka mellett milyen nehezen nevelte a családot... Akik ismertek minket, tudták, hogy nem igaz. Mégis, ők is elfogadták, hogy nem azok vagyunk, akiknek eddig gondoltak. Elfogadták, hogy ezentúl új arcunk van, hogy mások lettünk. Édesanyám így aztán a továbbiakban is a gyárban maradhatott. Én meg, immáron mint munkásfiú, játszhattam Öcsiékkel…” – nyilatkozta később Hidegkuti.

A válogatottban 1945 és 1958 között 69 mérkőzésen szerepelt és 39 gólt szerzett. Első fellépésére így emlékezett: „1945. szeptember 30-án kiballagtam az Üllői útra, ahol a románokkal mérkőztünk. Kíváncsi voltam a mieinkre. És mit ad Isten, azonnal az öltözőbe küldtek. Gallowich Tibi bácsi röviden közölte, hogy Szusza Feri sérült, én állok be a helyére. Az utcáról lettem válogatott. Két góllal tettem le a névjegyemet, amúgy hét kettő lett a javunkra.”

Utolsó meccsét a nemzeti tizenegyben 36 évesen Mexikó ellen játszotta 1958-ban.

Gólok tekintetében meggypirosban mérkőzésenként 0,57-es átlagot ért el. Baróti Lajos beválogatta az 1958-as svédországi világbajnokságra utazó csapat keretébe elismerésként egész pályafutására nézve.      

Sebes Gusztáv, az Aranycsapat edzőjének zsenialitására vall, hogy Hidegkutit úgynevezett hátravont csatárként játszatta, aki a második hullámból indult, és általában védő nélkül törhetett a kapura. E felállás ma már megszokott a fociban, ám annak idején az angolok azt sem tudták, mit kezdjenek vele, így lőhetett három gólt nekik Londonban, az „évszázad mérkőzésén”.

– nyilatkozta később Buzánszky Jenő is. A csatársorban a Puskás, Budai, Czibor trió villogott, nem csoda, hogy Hidegkuti az 1952-es olimpián még csak jobbszélsőként fért be a csapatba. Elmúlt harmincéves, mire megtalálták számára az igazi szerepkört, onnantól kezdve kihagyhatatlan volt a kezdőből.   

Szakvezetőként sem vallott szégyent.

Huszonhat év edzősködése alatt dolgozott Magyarországon, Olaszországban, Lengyelországban, Egyiptomban és az Arab Emírségekben is.

Legnagyobb sikerét a Fiorentinával érte el, amellyel megnyerte az olasz kupát és a KEK-et. A Győrrel magyar bajnok, a Kairó Nationallal ötszörös egyiptomi bajnok lett.

„Szép volt a játékos-pályafutásom. Amikor a válogatottban kimentünk a pályára, óriási élmény volt, hogy rengeteg külföldi jött el mérkőzéseinkre, mert szép játékot akartak látni. Szeretet vett körül bennünket mindenütt, s öröm volt hallgatni a mérkőzés előtt a magyar Himnuszt. Edzőként is nyugodt légkör volt körülöttem. Elmondhatom, úgy éltem és dolgoztam, ahogy én akartam. Boldog ember vagyok” – nyilatkozta.

Hidegkuti Nándor 2002. február 14-én hunyt el szív- és keringési elégtelenség következtében, az MTK labdarúgócsapatának a Hungária körúti stadionja az ő nevét viseli, 2013-tól egy mellszobor is őrzi emlékét.