Fatányéros vendéglő Gyimesközéplokon

A csángó közösség a magyarság legkiszolgáltatottabb és egyben legnagyobb mértékben asszimilálódott közössége. Közülük talán a legszerencsésebbek a Székelyföldhöz legközelebb eső gyimesi csángók. Ha nemzeti társaságban csángókról esik szó, a méltató hangnem szinte természetes. És ez így van jól. Nem kívánok ezzel a szép hagyománnyal szakítani, de azért, ha egy éttermi élményről beszámolót írunk, nem mehetünk el szó nélkül a nyilvánvaló és bántó hiányosságok mellett.

A beltér barátságos, népies, otthonos, szeretnivaló: rönkfa­oszlopok és gerendák, hatalmas, súlyos faasztalok és padok, régies világítótestek, muskátli, népi hímzések az ablak alsó szegélyében, korondi kupicában elhelyezett fogpiszkálók.

Amikor ott jártunk, sajnos épp román zene szólt, ami eléggé kiábrándító volt, különösen, hogy a tulaj tette „közkincsé”, illetve egy tulaj kinézetű férfi, aki a legtöbb fotón is szerepel. Egy idő után távozott, és onnan kezdve csend honolt a kisvendéglőben, ami az előzményeket tekintetbe véve igazán jólesett.

Az étlap meglehetősen hosszú: csángó, székely és klasszikus magyar ételeket kínál, a csángó módra készült kemencés rakott krumplitól a tárkonyos pityókalevesen, bográcsgulyáson keresztül a brassói aprópecsenyéig. Néhány fogás erejéig megjelenik a román konyha is az elmaradhatatlan pacallevessel és parasztcsorbával, rendelhető továbbá „tochitura” is sertéshúsból, ennek a magyar nevét valamilyen okból fel sem tüntetik. Kínálnak kétféle halászlevet, korhelyt és gyimesit. Nem volt hát könnyű választani.

Ettünk végül túrós bocut (12 lej), ami egyszerű és nagyszerű étel – a hely honlapja is ajánlja – , lényegében a rakott puliszka egyik változata: ellapított puliszkagombóc juhtúróval töltve, vajban pirítva. Kértünk hozzá tejfelt is, de célszerű lenne eleve azzal tálalni.

Másik fogásunk a babgulyás volt (15 lej), amely nem sok paprikát látott, de ízletesnek találtuk. Nagyon sűrű volt, megállt benne a kanál, így inkább egytálétel, mint gulyás. Egyébként sertéshússal készült, így kondásnak kellene nevezni.

Legnagyobb problémánk a halpaprikással (15 lej) adódott, ami a pincérnő szerint pisztrángból készül. Ez elég érdekes ötlet, mondtuk magunkban, de végül is miért ne. Mitől legyen rossz egy pisztrángpaprikás? Valójában a távol-keleti Mekong deltájában kriminális körülmények között tenyésztett vietnámi tömeghal, a pangasius volt az alapanyaga az egyébként elég lisztes és karakter nélküli paprikásnak. (Ez a hal a legkönnyebben beazonosítható az összes között. Egy barátom szerint rántotta íze van, ez kétségkívül nem rossz asszociáció, azóta én is ezt érzem benne. Tény, hogy ha valaki vesz egy pangasiusfilét, majd megsüti és figyelmesen megeszi, akkor a továbbiakban esélye van halak tucatjaiból kiszúrni ezt a fajtát.) Ebben az esetben a hiba az alapanyag tekintetében mindössze annyi volt, hogy a pincérnő téves információt közölt, vélhetően tudatlanságból és nem rosszindulatból, ellentétben azokkal az esetekkel, amikor Magyarországon nagyon is tudatosan harcsa helyett pangasiust adnak.

Kértünk végül rókagombát zöldséggel (17 lej), ami hagymával és paprikával pirított rókagomba volt, és kissé avas mellékíze ellenére sem volt élvezhetetlen. A kenyér friss volt és házi jellegű, jó lenne, ha Magyarországon és Erdélyben általános lenne, hogy ilyen színvonalú kenyeret tegyenek az asztalra.

A gyimesközéploki étteremben kedvező áron tartanak Igazi Csíki Sört is. Kevés pénzért sokat ettünk a Fatányérosban, jól is laktunk, a maradékot becsomagoltattuk. A belső tér hangulata és a kedves kiszolgálás mellett a jó ár/érték arány a hely egyik nagy erőssége.

Fele üres, fele tele? Fele tele – szűrtük le a következtetést, mert végső soron a hibák dacára a kellemes emlékek között raktároztuk el a gyimesközéploki vendéghelyet.

 Dorozsmai Endre