A székelyek régi ismerőse Chang Chandruang, athaiföldi, Moradokmai-i Színházi Központ és Iskola igazgatója és guruja. Elsősorban a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhelynek köszönhetően, amelynek nyughatatlan ifjai 10 ezer kilométerre kalandoztak el itthonról. Az azóta jobblétre szenderült szentgyörgyi Régió rádióban 2010 februárjában közölt beszámolókból többnyire csak a fogalmakkal maradtunk: ashram, guru, végeérhetetlen csirke- és rizsebédek, egzotikum, lazaság, felkelés hajnali ötkor, és titokzatos, mesés Thaiföld. És persze az Osonóék a Pathumthaniban tartott Nemzetközi Színházi Fesztiválon aratott sikeréről szóló hírekkel. Azon túl Thaiföldről annyit tudunk, mint a B osztályos filmekből megismert gravitációs kihívásokkal küzdő átlag amerikai: Thaiföld? Az erősen messze van!
Klíma, az életet megváltoztató
Chang mesterrel és élettársával, Pobchan Leelasartsuntornnal nemrég Sepsiszentgyörgyön adódott alkalmunk beszélgetni egy olyan szórakozóhelyen, ahol akarva-akaratlan pironkodnunk kellett. Például azon, hogy a székelyföldi fehér ember estefelé néha ordítva kényszerül társalogni, ha a báros kedvenc, kihangosított zenéjére mosogatja a poharakat. A guru azonban csak mosolyogva legyintett: tegyük túl magunkat ezen, majd mi is hangoskodunk. A körülmények kínálták a kérdést, ezért kis játékot ajánlottunk a színházi – és mint kiderült, hagyományőrző és -mentő – gurunak: játsszuk el, hogy kikeveredett egy hazai esztenára, ahol csak úgy kaphat szállást, ha elmagyarázza ott a színházat, Thaiföldet, Ázsiát nem ismerő embereknek, hogy ki is ő tulajdonképpen. Nevetve vette a lapot. „Hogy ki vagyok én? Ahhoz, hogy megértse, elsősorban a klímáról kell beszélnünk. Nálunk nincsenek évszakok, noha hivatalosan azt állítjuk, hogy vannak, igazából azonban egyetlen évszak van (az Andamán-tenger határolta dél-kelet ázsiai országban, a valamikori Sziámban az átlagos középhőmérséklet januárban 25,8, júliusban 28,4 fok, az ország egy részén még trópusi dzsungel is található – szerk.). Mi hihetetlenül gazdagok vagyunk, nálunk nem lehet – vagy legalábbis nem lehetett – éhen halni, mert bármit megehetsz, amiért lehajolsz vagy amit leszakítasz. Geológiailag, földrajzilag is jó az elhelyezkedésünk, az érkező hurrikánok szomszédainkat, Laoszt, Burmát, Kambodzsát, Vietnamot érik el, nálunk nincsenek hasonló katasztrófák, mert megvédnek kétoldalt a hegyek. Kitűnő, gazdag a talajunk. A gond az, hogy kezdünk olyanokká válni, mint a nyugatiak, úgy dolgozunk, mint a nyugatiak, munkaidőben, munkaórákban kezdtük mérni az életünket. Holott valamikor nem így mértük, minden a holdnaptárhoz kapcsolódott, nem a naphoz.”
A Thaiföldet megjárt újságíró itt szúrta közbe, hogy akkor mégis miért kellett őt felverni hajnali ötkor napfelkeltét köszönteni? Moradokmaiban ugyanis az Osonó Színházműhely tagjai hajnali ötkor keltek, hogy még sötétben, gyertyafénynél elkezdődhessen a dobszóval és xilofonnal folyamatosan alázenélt, hangosan együtt mondott versekkel tarkított rituálé, ami a napfelkeltével ért véget. Mire Chang guru úgy fogalmazott: a hálaadó szertartás lényege, hogy a sötétben eltűnik, értelmetlenné válik az idő. „Szóval korábban mi csak a holdnaptárhoz igazítottuk az életünket, nem ismertük a vasárnap fogalmát, ma sincs különösebb jelentősége, csak áttértünk hivatalosan a napalapú naptárhoz. És amikor áttértünk, onnantól elszúrtuk az életünket!”
Mivel etetik a globalizációt?
Kérdésemre, hogy egy egyszerű naptárcsere valóban felfordíthat-e mindent, azt mondja, amióta megpróbálnak nyugati módon élni, feladták a hagyományos, thai életmódjukat, és azóta még az éhhalál lehetősége is felmerült az emberek számára. „Nem tudom, hogy van ez a magyar nyelvben, de tudom, hogy a románban a tegnap múlt időben van, vagy van jövő idő, akár az angolban, nos, nálunk nincs ilyesmi. Nálunk, az Egyenlítő közelében nincs ilyen, kapkodás, rákészülés, határidő, jajistenem jön a tél, be kell valamit addig fejezni: Thaiföldön azt tartjuk, hogy ha ma mindent befejezünk, mi marad holnapra? De sajnos ez megváltozott, amióta az amerikaiak betörtek a kultúránkba. Jöttek az üzletláncaikkal, az éjjel-nappal nyitva tartó üzleteikkel, és oda jutottunk, hogy váltásban dolgoznak a thai emberek. Ez azt jelenti, hogy ha több pénz kell, éjjel-nappal dolgozhatsz! Ez új dolog, mert gazdag ország voltunk, nem kellett egész nap csak a munkára gondolnunk.” Ezért is nevezte a színházát Moradokmainak, mondja. Moradok azt jelenti: „örökség”. A jelképes névválasztással azt akarják jelezni, hogy a múlt bölcsességének keresésére indultak. Feladatuknak tartják felkutatni, milyen volt a múltjuk, milyen volt, „amikor igazán boldogok voltak.”
Kivonulás a szegénységbe
Chang szavai hitelesen csengenek annak ismeretében, hogy ismert színházi személyiségként, sikeres színészi, filmes karrier után fordított hátat a rivaldafénynek, hogy pénzét egy telekbe fektetve ashramot alapítson, amelyet színházi-buddhista magániskolaként működtetnek. A Moradokmai-i iskolában nincs tandíj, az oktatók sem kapnak fizetést: önellátó, megpróbálnak minél kevésbé pénzfüggő életet élni. Az iskola kap adományokat, alkalmi fellépésekkel segít magán, maguknak termelnek rizst és zöldségeket, építik házaikat, színházukat.
A mester, aki maga is egy ashram alapú közösségben nőtt fel, azt vallja, hogy az ilyen típusú közösség védekező bázist jelenthet a fogyasztói társadalom elbutítása ellen. „Amikor lemondtunk a holdnaptárunkról, megszűntek az ashramok, megszűnt az a lehetőség, hogy a thai nép alapos képzést kaphasson saját kultúrájából. Iskolák ezreit hozták létre, ahol arra tanítják a gyerekeket, hogyan kell élni az ipari társadalomban. Azon kívül meg semmit.”
A Moradokmai ashram közösségben gyerekek és oktatóik együtt élnek, laknak, dolgoznak, és természetesen együtt tanulnak. De ez a példa még nagyon ritka Thaiföldön. Chang Chandruang, az ashramban született és felnőtt mester az utolsó generációhoz tartozik, akinek ilyen élményben volt része. Azt vallja, hogy zenésztudását ott tudta tökéletesíteni, és miután elküldték onnan iskolába, számára a zene megszűnt. Vissza kellett térnie, hogy ismét tanulhassa a nagyapja által megismert ősi zenét, és így is az egyetlen unoka, aki hagyományos thai zenét tud ma játszani. Azt állítja, amerikai tanulmányai során vált a középszerű thaiföldi egyetemistából ragyogó amerikai diákká, hiszen az ashramban kapott tudás ott magas rendűnek bizonyult. Hazatérve megdöbbenéssel kellett tapasztalnia, hogy az ashramok eltűntek, a thaiföldi iskolában pedig amerikai tanterv szerint kezdtek oktatni. „A legjobb thai egyetemre is felvettek tanítani, mert amerikai diplomám volt, de azt kellett látnom, hogy a népem egyre ostobább lesz ettől az oktatástól. Tennem kell valamit, azért alapítottam magániskolát, hogy térjünk vissza a gyökereinkhez.”
A guru csak addig maradt az oktatásban, a színházi, filmes életben, amíg az édesanyja élt, addig élte ma már kétarcúnak nevezett életét. Édesanyja elhunyta után azonnal kilépett, a nulláról kezdte újra az életét. Rokonai, barátai, ismerősei ezért mélységesen elítélték, évekig elkerülték a szegénységbe vonult egykori sztárt. „Amikor sok pénzem volt, mindenki adott volna kölcsönt, kedvező kamatokkal is, amikor elterjedt a leszegényedésem híre, a telefonhívásomra sem válaszoltak.”
A pénzzel megvásárolt holmik értékéről tanulságos történettel szolgál. „Amikor legelőször elfogyott az ashram pénze, előszedtük, ami eladható volt, elvittük a zálogházba a cuccainkat, mobiltelefonokat, hasonlókat. Drága készülékek voltak, és amit kaptunk értük, egy-két napra elegendő élelem volt. Ennyit ér a fogyasztói társadalomban az, amit sok munkával megszerezhetsz. Akkor próbálkoztunk a kertészkedéssel, az önellátással, és kiderült, meg lehet élni napi másfél órai munkából. Tanulságos volt, jó példa.”
A Moradokmai Színházi Központ és Iskola alternatív oktatási rendszerét, tantervét ma már a tanügyminiszter hagyja jóvá, vizsgáztatni kiszállnak a tanyára, az általuk kibocsátott oklevél épp annyit ér, mint bármelyik állami intézményben szerzett diploma. A központban megtanulják, amit a közoktatásban elsajátítanának, a különbség az, hogy mindent a színházon keresztül adnak át: ha történelem kell, kitalálnak egy történelmi darabot, ha fizika kell, eljátsszák, hogy feltaláltak valamit, dramatizálják a matematikát, az angolt, és egyéb tantárgyakat. Az életet is, természetesen...
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.