Reggelenként kisétáltam az udvarra, és ott minden élőlény, a sirályok és a barázdabillegetők, a fák és még a kósza fûszálak is mintha mosolyogtak és ragyogtak volna a napfényben. Ezek voltak a pillanatok, amikor még a világnak ebben a kicsi és elzárt szegletében is megláttam a szépséget, és tudtam: a népem egy napon szabad lesz. A Long Walk to Freedom (Hosszú út a szabadságig) címűkönyvben emlékszik így Nelson Mandela a Robben Islanden eltöltött időre. Huszonhét börtönévének nagy részét töltötte a Fokváros közelében fekvő szigeten, amely ma is olyan, mint egy nyílt seb, bár a börtön ma már múzeum.
Himnusz a Wembley-ben
A xhosa nemzet királyi családjának tehetséges sarja Rolihlahla Mandelaként született az Egyesült Királyság által irányított Dél-Afrikai Unióban, és semmi reménye nem lehetett arra, hogy részt vehessen az ország politikájában, legfeljebb saját nemzetét irányíthatta volna több-kevesebb sikerrel. A fiatalember azonban igen hamar kapcsolatba került a britek ellen küzdő kommunistákkal, a fehér uralom ellen szerveződő feketékkel, lelkes aktivistává vált. A negyvenes évektől kezdve folyamatosan járta a bíróságokat, ahol azért fogták perbe, mert egyenjogúságot követelt a feketéknek, ami a Nemzeti Párt 1948-as hatalomra kerülésétől 1990-ig teljesen elképzelhetetlen volt. 1961-ben kikiáltották a független Dél-Afrikai Köztársaságot, amitől akkoriban nagyon sokat vártak a feketék és a kommunisták, de semmi sem változott – legfeljebb annyi, hogy már nem a britek határoztak a sorskérdésekben.
Nelson Mandela kezdetben Martin Luther King és Gandhi nyomdokait követve a békés ellenállás híve volt, később azonban arra jutott, hogy az apartheid rendszer legyőzéséhez fegyverekre is szükség lesz. Az 1964-ben befejeződő Rivonia-perben az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) más vezetőivel együtt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a vád szerint éveken át összesen 221 cselekedettel próbálták megdönteni a rendszert. Köztük volt az Umkhonto we Sizwe, a Nemzet Lándzsája nevűfegyveres csoport létrehozása, amelynek merényletei nagyjából 230 ember halálát okozták, főként fekete civilekét. Mandelát bebörtönzése megakadályozta, hogy kommunista hősi halott legyen, 27 évet töltött rácsok mögött, azaz legaktívabb időszakában egy cella lakója volt.
Amikor az ANC nemzetközi kampányt indított a rendszer megdöntése érdekében, egy zseniális húzással az egészet egy személyre és egy ügyre építette fel, az apartheid elleni harc esszenciája így Nelson Mandela szabadon engedése lett. Miután a londoni Wembley stadionban 1988-ban 72 ezer ember és több millió tévénéző előtt énekelték el a Free Nelson Mandela (Szabadítsátok ki Nelson Mandelát) címűdalt, az apartheid elleni harc globális ügy lett. A nyugati vezetők is meghajoltak a nyomás előtt, és szigorították a rezsim elleni szankciókat, ami meg is hozta az eredményét: az idők szavára hallgató dél-afrikai államfő, Fredrik Willem de Klerk 1991-ben engedte szabadon, engedélyezte a párt mûködését, gyakorlatilag felszámolva az apartheidet, a fehér Dél-Afrika megteremtésére tett fél évszázados, végtelenül erkölcstelen kísérletet.
1993-ban De Klerkkel együtt Mandela megkapta a béke-Nobel-díjat, és amikor az 1994-es választásokon a feketék pártjai is elindulhattak, senkit sem lepett meg az ANC óriási fölényűgyőzelme. Dél-Afrika megkezdhette a demokratikus átmenet faji előítéletekkel súlyosbított kínkeserves lépéseit. Ahhoz nem fért kétség, hogy ezt a feladatot is Mandelára bízzák. Államfői hozzáállásáról sokat elárul, hogy amikor először belépett az elnöki rezidenciára, és a korábbi fehér bőrűelnököket védő biztonsági szolgálat emberei felsorakoztak előtte, hogy átnyújtsák a lemondásukat, Mandela kijelentette: mindenki marad, a biztonsági őrök őt is védeni fogják elnökként, annak ellenére, hogy néhány évvel korábban még ellenségek voltak, és bûnözőnek tekintették őt.
Gesztusok embere
A frissen demokratikussá vált, első általános választásán túlesett, a feketék által irányított Dél-Afrika 1995-ben rendezhette meg a rögbi-világbajnokságot. A faji törvények elleni tiltakozásul az előző két világeseménytől távol maradó, Springboks néven ismert csapat hazai pályán végigverte a világot, a döntőben Új-Zéland válogatottja is kénytelen volt fejet hajtani az akkor már Szivárványnemzetnek hívott ország teljesen fehér bőrűválogatottja előtt. A kupát Nelson Mandela adta át, mégpedig Francois Pienaar csapatkapitány mezében magának Pienaarnak (fenti képünkön). A rendkívül jelentős lélektani pillanatban kivitelezett húzás politikailag és emberileg egyaránt telitalálatnak bizonyult. A rögbi ugyanis a fehérek sportja volt, a springbok gazella képét csak fehérek viselhették. Az egykori uraknak tett gesztusa csak egyike volt azoknak a cselekedeteknek, amelyekkel Mandela meggyőzte a fehéreket: ők is részei az új Dél-Afrikának. Ezzel felbecsülhetetlen szolgálatot tett az országnak, ahol a bosszúvágy könnyen alááshatta volna a demokratikus átmenetet és a politikai stabilitást.
A visszavonulása után Mandela egyik legátütőbb erejűgesztusa az volt, hogy 2005-ben, a tabukkal terhelt HIV-válság közepette bejelentette, hogy fia, Makgatho AIDS-ben halt meg, és figyelmeztette honfitársait: ne söpörjék szőnyeg alá az egész országot érintő problémát.
A „terrorista”
Nelson Mandela 2008-ig szerepelt a hivatalos amerikai terrorista-megfigyelési listán, míg George W. Bush akkori elnök le nem vetette. A USA Today címűnapilap honlapján megjelent összeállítás szerint Condoleezza Rice akkori külügyminiszter meglehetősen kínosnak nevezte, hogy a dél-afrikai külügyminiszter, mi több, Mandela amerikai látogatásai esetén kivételt kellett tennie a beutazási tilalom ügyében.
Dél-Afrika fajüldöző kormánya terrorszervezetnek minősítette a Mandela vezette Afrikai Nemzeti Kongresszust, amely az 1948 és 1994 között fennálló apartheid ellen harcolt. Margaret Thatcher néhai brit miniszterelnök 1987-ben „tipikus terrorszervezetnek” nevezte az ANC-t és elutasította, hogy szankciókat léptessen életbe az apartheid rezsimmel szemben.
A nemzet lelke
Mandela utoljára 2010-ben jelent meg a nyilvánosság előtt, a labdarúgó-világbajnokság döntője előtt integetett a johannesburgi stadion közönségének. Ezért aztán a dél-afrikaiaknak volt idejük hozzászokni a Mandela nélküli élethez, az iránta érzett aggodalom pedig az utóbbi időszakban egyfajta elengedéssé alakult át, és már nem az életben maradása, hanem méltóságának megőrzése vált a legfontosabbá. Az egyik dél-afrikai hetilap a Mandela állapotát övező médiacirkuszra hivatkozva már hónapokkal ezelőtt azt írta a címlapján: „Engedjétek el”.
Ezzel együtt szinte az utolsó pillanatokig kulturális és politikai tabunak számított annak a latolgatása, hogy mi lesz, ha meghal az ország ikonikus vezetője. A 95 éves szabadságharcos és politikus iránti tiszteletből sem a dél-afrikai elnök, sem a kormányzati tisztségviselők nem beszéltek a nyilvánosság előtt a Mandela utáni tervekről. Mzoxolo Mpolase politikai elemző az NBC tévécsatornának nyilatkozva azt mondta, Mandela halálával véget ér a modern Dél-Afrikát létrehozó idealizmus is: „A távozásával az ország az alapjait is elveszíti. A halálával az ország egy része is meghal.”
De Klerk 22 évvel ezelőtt elég bátor volt ahhoz, hogy önkéntesen lebontsa az erkölcstelen rendszert, Mandela pedig ahhoz, hogy megakadályozza a fehérek elleni bosszúhadjáratot. Mandela maga volt a szivárványnemzet lelke, aki bőrszíntől függetlenül tartást adott az összes dél-afrikainak. Halálával egy kicsit megfakult a szivárvány.
Végrendelet
A xhosza nép hagyományai alapján Mandelának a családtagjai közelében kell nyugodnia. Egy 2003-ban készült dokumentumfilmben Mandela egyértelmûen Qunu falut jelölte meg végső nyughelyéül, ahol a gyermekkorát töltötte. „Ott van a családom, és azt szeretném, ha otthon temetnének el” – mondta a Mandela család qunui családi temetkezési helyénél készült felvételen. A hely mintegy 500 méterre van a qunui Mandela-háztól, az N2 gyorsforgalmi út másik oldalán. Egyszerûen megmunkált, széles, szigorú kőlapok állnak az elsárgult, magas fûben, egy háromszögletűoromzaton a Mandela felirat olvasható. „Azt szeretném, hogy azt mondják: »Itt olyan ember fekszik, aki eleget tett földi feladatainak.« Ez minden” – mondta az apartheid elleni harc hőse 2006-ban.
Sajtóértesülések szerint egy A4-es lapon írt végrendeletében kérte, hogy végső nyughelye a lehető legszerényebb legyen, annak az egyszerûségnek a jegyében, amelyhez akkor is ragaszkodott, amikor 1994 és 1999 között országa elnöke volt. Az egyetlen dolog, amiről 2003-ban ábrándozott, az volt, hogy politikai mentora, Walter Sisulu, a Paradicsom kapujában várja őt az Afrikai Nemzeti Kongresszus belépési nyilatkozatával, és a mozgósításra serkentő felszólítást énekelve.
Életút
Dél-Afrika első fekete elnöke, Nelson Mandela 1918-ban született. Az egyetemről már két év után kizárták, mert diáktüntetéseken vett részt. 1944-ben lépett be a feketék jogaiért küzdő Afrikai Nemzeti Kongresszusba (ANC). 1964-ben szabotázzsal és terrorcselekményben való részvétellel vádolták, életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték, 27 év után szabadult a börtönből. 1990-ben bocsátották szabadon, ezzel Dél-Afrikában véget is ért az apartheid rendszer. Három évvel később megkapta a béke-Nobel-díjat, egy évre rá országa elnökévé választották. Egyetlen ciklust töltött az elnöki poszton, majd a politikától visszavonulva jótékonysági alapítványa ügyeivel foglalkozott. Bár az elmúlt évtizedben kerülte a nyilvánosságot, fontos szerepe volt abban, hogy Dél-Afrika rendezhette meg a 2010-es labdarúgó-világbajnokságot.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.