A mai, határon inneni és túli magyar társadalomban továbbra sem divat annak a múltnak a felemlítése, amelyet az ideológiák – adott esetünkben a kommunista rendszer – szemérmessége vagy hamis történelemértékelés a feledés tárházába zárt. A rendszerváltást követő múltfeltáró lendületben a nemzetet ért sérelmek kerültek előtérbe, átértékelésre. A zsidóságot sújtó vészkorszak újraértelmezése, esetenként nyílt tagadása, a felelősségek körvonalazása a történészek és a politika részéről folyamatosan zajlik, a cigányság meghurcolása azonban nem kapott elegendő figyelmet. A háború előtti Magyarországon a romákat nem sújtottak külön faji alapú jogszabályok – mint a zsidóság esetében –, de adminisztratív formájú megkülönböztetés azért mégiscsak létezett. A hivatalok aszerint osztották fel a roma népességet, hogy kóborló, félig letelepedett vagy állandó lakhelyű csoportról volt-e szó. A „letelepedett munkanélküli” és a vándor cigányságtól egyforma könnyen szabadultak, elsősorban őket kötelezték munkaszolgálatra, de a tényleges munkakörrel rendelkezőket is önkényesen osztották be munkára. A roma vészkorszak beálltát a nyilas hatalomátvételhez kötik, a háborús események és a nyilas közigazgatás „hiányosságai” következtében írásos bizonyítékok nélkül zajlott a romák elhurcolása, tömegsírba lövetése.
Úttörő magyarok
Rona Jutka hollandiai fotóművész Túlélők című fényképkiállítása és az erdélyi Csurkulya József cimbalom és a magyarországi Seres Vilmos klarinét duó cigány, dzsessz- és népzenéje nyitotta meg a brüsszeli eseménysorozatot. Rona Jutka zsidó szüleivel kétévesen került Hollandiába, ahol egy parasztcsaládnál rejtőzködve élte túl a vészkorszakot. A tény, hogy ennek a kérdésnek alig szentelnek figyelmet, vitte rá a túlélők mai hétköznapjait, hogy bensőséges kapcsolatok révén örökítse meg. Három-négy év alatt megvalósult munkája kezdetben sok ellenállásba ütközött, sok esetben a zárkózottsággal és a munka feladásának igényével találkozott.
Fontos és hézagpótló minden olyan, ma még elérhető visszaemlékezés, amely némi bepillantást nyújthat a történtekbe. Varga Ágota 2000-ben készült dokumentumfilmje a Porrajmos – Cigány holokauszt az oral history módszerével kíván emléket állítani az áldozatoknak – még ha töredékesen is. Úttörő jellegű munkája a svájci kormány egyik 1998-as kezdeményezésének köszönhetően született meg, amelynek célja a holokausztot átélő romák kárpótlása volt. A Nemzetközi Vöröskereszt közreműködésével kérdőíves felmérést végeztek Svájcban a túlélő romák körében, mintegy 500 kérdőív alapján válogatták ki azokat az eseteket, amelyek később a dokumentumfilm alapjait képezték. Varga Ágota két hónapon át járta az országot, gyűjtötte és válogatta össze a közlésre szánt anyagot.
Feloldozott elkövetők
A brüsszeli Balassi Intézetben bemutatott visszaemlékezések egyediségét a sorsközösség gerincét váratlanul érő kegyetlenség megélése jelentette. Az érintettek semmi előjelét sem észlelték a veszélynek, habár szemtanúi voltak a zsidók elhurcolásának, sok esetben részesei a munkaszolgálatnak. A beszélők zöme pontosan emlékszik a komáromi erődben átéltekre. „Még a lágerekben sem szenvedtünk annyit, mint a csillagbörtönben” – hangzott el. A film erős jelenetei a komáromi erődbe való visszatérés pillanatai, mivel az auschwitzi zarándoklathoz hasonló szokás nem él a romák körében, inkább a feledés igénye uralkodik a lelkeken. Megrázók a csendőrök szerepére való emlékezések, különös emberi sorsok bukkannak elő a múlt ködéből. Az akkor még gyermek roma üldözött felkeresi a ma ágyhoz kötött volt csendőrfeleséget és gyerekeit, akik semmit sem tudnak a történtekről. Az idős beteg asszony kezét fogva mesél a roma férfi, akit születése óta ismert a csendőr és felesége. Egész életüket ugyanabban a faluban élték le, de csak a filmnek köszönhetően mondja el elhurcolásuk történetét a csendőr fiának, aki megköveti őt a maga és apja nevében. A roma férfi embersége felülírja az átéltek borzalmát. Elgondolkodtató annak a csendőrnek az esete is, aki egy életen át őrizgetett egy teljes fényképalbumot a deportálás előtt lencsevégre kapott romákról. A véletlennek köszönhetően – ha vannak egyáltalán véletlenek – az egyik, akkor még gyermek túlélő így juthatott hozzá a családját ábrázoló egyetlen megmaradt képhez, amelyről levágták a csendőrt.
Rona Jutka és Varga Ágota azon döbbent meg a leginkább, hogy a túlélőknél a felejtés és a zárkózottság mellett folyamatosan jelenlévő szégyenérzet észlelhető. A szindróma jelentkezik Claude Lanzman Shoa című dokumentumfilmjében is, a csehországi kényszermunkára hurcolt felvidéki magyarok emlékezetében, a malenkij robotról visszatértek utóéletében. A november elején Kassán tartott, a roma holokausztot bemutató előadáson sem szívesen beszélt az átéltekről a jelenlévő túlélő, aki hatéves volt, amikor az apját elvitték mellőle, minden nap rá gondol, immár hetven éve. A szlovák állam azonban nem nyitott sem a kárpótlásra, sem a történtek beismerésére.
Töredezik a hallgatás fala
Az uralkodó csend nem csak magyar jelenség, a második világháborút követő évtizedek során ritkán került sor a roma holokauszt tényének elfogadására. Pedig becslések szerint a roma áldozatok száma 300-500 ezerre tehető, pontos levéltári adatok hiányában azonban az eddigi kutatások nem hoztak végleges számot. A Porrajmos első intézményes megemlítése az események után majd 30 évvel, 1972-ben történt a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusán. Ekkor nyilvánították augusztus másodikát a roma holokauszt emléknapjává: az 1944. augusztus 2-ról 3-ára virradó éjszakán Auschwitzban az SS több mint háromezer romát gyilkolt meg.
A nürnbergi perben is alig esett szó róluk, a fővádló R. H. Jackson csak az embereken végzett orvosi kísérletek taglalásakor utalt a roma áldozatokra, de kiváltó okként nem a faji indíttatást nevezte meg. A romákon végzett kísérletek bizonyítása is bonyolultnak minősült, csak Adolf Eichman perén említették. Az üldöztetést szociális, nem pedig faji okokra vezették vissza, így bárminemű kárpótlást visszautasítottak – és ez az indoklás ma is tartja magát. Simon Wiesenthal nácivadász kutatásai és az eredmények közreadása derített fényt a romák faji alapú megsemmisítésére.
A kérdés tudományos feldolgozása és az abból fakadó viták eddig roma–zsidó szembenállást is hoztak. A levéltári kutatásokra hivatkozó Karsai László történész szerint a romákat ért tragédia nem kimondottan faji indíttatású, ahogyan az a magyarországi zsidóság esetében kimutatható. Ismert tény, hogy sok esetben csak a munkaképeseket vitték német táborokba, a gyerekeket, öregeket hazaengedték. Maradjon azonban mérvadó Karsai tétele: egyetlen egy ember meggyilkolása is bűn!
A diaszpórában élő magyar közösségek kitartása mindig lenyűgöző, különösen akkor, ha évszázados múlttal rendelkező gyülekezetekről van szó. Idén nyáron alkalmam nyílt ellátogatni az Egyesült Államokban található New Brunswick városába.
Egyes emberek genetikailag hajlamosak lehetnek arra, hogy csak egyféle nemű gyermeket hozzanak világra – erre utalnak az Egyesült Államokban elvégzett új kutatási eredmények, amelyekről a Science News című tudományos portál számol be.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.