Miért kellett ilyen sokáig várnia Horvátországnak az uniós csatlakozásra, miközben ezer szállal kötődik a nyugat-európai kultúrkörhöz? „Egy 1990-es interjúban Habsburg Ottó úgy fogalmazott, hogy Horvátország és Szlovénia gond nélkül csatlakozni fog, Szerbiáról viszont nem volt hajlandó nyilatkozni” – idézte fel a Magyar Nemzet című napilapnak Sokcsevits Dénes történész, egyetemi docens. Közben azonban olyan eseményekre került sor, amelyekre a nyugati döntéshozók nem számítottak: az akkori belgrádi hatalom és a jugoszláv néphadsereg összefogott, hogy megakadályozza Horvátország békés kiválását. A véres háború persze akadályozta a horvát demokratizálódási folyamatokat is, de nem ez volt a csatlakozási folyamatok fő kerékkötője, belső ellentétek is voltak az ügyben a nyugati hatalmak között: 1995-ben például az Egyesült Államok támogatta, míg az EU ellenezte a Horvátországot felszabadító Vihar hadműveletet. Később Franjo Tudjman elnökségét festette le valamiféle sötét rendszernek a nyugati sajtó. Tudjman halála után, egy baloldali-liberális koalíció sem tudta felgyorsítani az integrációt, ennek viszont már az az oka, hogy Horvátországnak sokkal keményebb feltételeknek kellett megfelelnie mint a korábbi országoknak – köztük Magyarországnak vagy Romániának.
Ellendrukkerei is akadtak Zágrábnak, Nagy-Britannia 2005-ben azt hangoztatta, hogy Ante Gotovina tábornok háborús bűnös, és hogy a horvát kormány rejtegeti őt. Idővel mindkét vádról kiderült, hogy nem igaz. A Gotovina nevéhez fűződő szimbolikus ügyekben gyakorolt nyomásgyakorlás ugyanakkor esetenként burkolt gazdasági követelésekkel azonosult. Rögtön függetlenné válása után a horvát kormánynak egy sor gazdasági kérdésben kellett engednie. Így például, amikor a nemzetközi jog alapján kijelölték a horvát halászati zónát, Olaszország erélyesen fellépett, a horvát kabinetnek pedig meg kellett hátrálnia, éppen a csatlakozás miatt.
Horvátország mindig is különösen büszke volt a szuverenitásra, ezért aztán sokakban kérdésként merül fel: szül-e feszültségeket egy meglehetősen uniformizáló szándékú unióba való besorolás? Az ügyben kiírt népszavazáson az euroszkeptikusok ugyan alulmaradtak, de a részvétel igen hullámzó volt. Északnyugat-Horvátországban például a részvétel meghaladta az 50 százalékot, Dalmáciában és Kelet-Szlavóniában viszont már sokkal kevesebben mentek el szavazni – és vélhetően az euroszkeptikusok maradtak távol, akik meglehetősen sok fenntartással kezelik az EU-t, de harcolni azért nem akarnak ellene. A közvélemény uniópárti része gazdasági előnyöket, életszínvonal-növekedést vár, míg a kissé szkeptikusabbak, ha igennel szavaztak, gyakorta inkább azért tették, hogy ily módon Horvátország végképp megszabaduljon az időnként nyugati fővárosokban az elmúlt két évtizedben fel-felröppentett Jugoszlávia-újjáalakítási kísérletektől.
Sok mindent befolyásoló kérdés, hogy miként viszonyulnak a helyiek a tőke szabad áramlásához és a privatizáció erőltetéséhez. Horvátországban sem örülnek ugyanis a privatizációnak, ráadásul az ország gazdasága továbbra is recesszióban van, az alagút végét meg nem nagyon látják.
Az Európai Bizottság, az Európa Tanács, az Európai Parlament és kisebbségvédelmi szervezetek részvételével szervezett konferenciát az EP Kisebbségi Intergroupja szeptember 24-én, az Európai Nyelvek Napján Brüsszelben.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.