Miért kellett ilyen sokáig várnia Horvátországnak az uniós csatlakozásra, miközben ezer szállal kötődik a nyugat-európai kultúrkörhöz? „Egy 1990-es interjúban Habsburg Ottó úgy fogalmazott, hogy Horvátország és Szlovénia gond nélkül csatlakozni fog, Szerbiáról viszont nem volt hajlandó nyilatkozni” – idézte fel a Magyar Nemzet című napilapnak Sokcsevits Dénes történész, egyetemi docens. Közben azonban olyan eseményekre került sor, amelyekre a nyugati döntéshozók nem számítottak: az akkori belgrádi hatalom és a jugoszláv néphadsereg összefogott, hogy megakadályozza Horvátország békés kiválását. A véres háború persze akadályozta a horvát demokratizálódási folyamatokat is, de nem ez volt a csatlakozási folyamatok fő kerékkötője, belső ellentétek is voltak az ügyben a nyugati hatalmak között: 1995-ben például az Egyesült Államok támogatta, míg az EU ellenezte a Horvátországot felszabadító Vihar hadműveletet. Később Franjo Tudjman elnökségét festette le valamiféle sötét rendszernek a nyugati sajtó. Tudjman halála után, egy baloldali-liberális koalíció sem tudta felgyorsítani az integrációt, ennek viszont már az az oka, hogy Horvátországnak sokkal keményebb feltételeknek kellett megfelelnie mint a korábbi országoknak – köztük Magyarországnak vagy Romániának.
Ellendrukkerei is akadtak Zágrábnak, Nagy-Britannia 2005-ben azt hangoztatta, hogy Ante Gotovina tábornok háborús bűnös, és hogy a horvát kormány rejtegeti őt. Idővel mindkét vádról kiderült, hogy nem igaz. A Gotovina nevéhez fűződő szimbolikus ügyekben gyakorolt nyomásgyakorlás ugyanakkor esetenként burkolt gazdasági követelésekkel azonosult. Rögtön függetlenné válása után a horvát kormánynak egy sor gazdasági kérdésben kellett engednie. Így például, amikor a nemzetközi jog alapján kijelölték a horvát halászati zónát, Olaszország erélyesen fellépett, a horvát kabinetnek pedig meg kellett hátrálnia, éppen a csatlakozás miatt.
Horvátország mindig is különösen büszke volt a szuverenitásra, ezért aztán sokakban kérdésként merül fel: szül-e feszültségeket egy meglehetősen uniformizáló szándékú unióba való besorolás? Az ügyben kiírt népszavazáson az euroszkeptikusok ugyan alulmaradtak, de a részvétel igen hullámzó volt. Északnyugat-Horvátországban például a részvétel meghaladta az 50 százalékot, Dalmáciában és Kelet-Szlavóniában viszont már sokkal kevesebben mentek el szavazni – és vélhetően az euroszkeptikusok maradtak távol, akik meglehetősen sok fenntartással kezelik az EU-t, de harcolni azért nem akarnak ellene. A közvélemény uniópárti része gazdasági előnyöket, életszínvonal-növekedést vár, míg a kissé szkeptikusabbak, ha igennel szavaztak, gyakorta inkább azért tették, hogy ily módon Horvátország végképp megszabaduljon az időnként nyugati fővárosokban az elmúlt két évtizedben fel-felröppentett Jugoszlávia-újjáalakítási kísérletektől.
Sok mindent befolyásoló kérdés, hogy miként viszonyulnak a helyiek a tőke szabad áramlásához és a privatizáció erőltetéséhez. Horvátországban sem örülnek ugyanis a privatizációnak, ráadásul az ország gazdasága továbbra is recesszióban van, az alagút végét meg nem nagyon látják.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.