Szerenádok, májusfák, majálisok – a népi hagyományokban a szerelmesek játszották a főszerepet május elején

Mind a paraszti, mind a polgáriasodó világban május első éjszakáján szokás volt májusfát állítani a szeretett lány kapujához, illetve hajnalban szerenádot, éjjeli zenét muzsikáltatni az ablak alatt várva a libbenő függönyre, a kigyúlt gyertyára, lámpavilágra vagy éppen a sercenő gyufa lángjára. Nagy tisztesség volt e gesztus, és nagy jelentőséggel bírt, hiszen

a szerelmes férfi hogyan mondhatta volna el szebben szíve hölgye iránt való érzéseit, minthogy virágzó orgonaágat tűz a kapuoszlopra, vagy nótával vallja meg ragaszkodását, imádatát, esetleg bátorítást kérve jövőbeni házassági terveihez.

Május elseje tehát a magyar néphagyományban a szerelmesek ünnepe volt, de ma is sokan adóznak e szép alkalomnak. Ha nem másként, egy közös májusfaállítással, amely alatt aztán majálist vagy családi ünnepet is szokás szervezni.
A Kárpát-medencében a fiatal legények májusfát állítottak a lányos házak előtt vagy a települések központjában. Általában zsenge nyírfát használtak, amelyet legtöbbször színes szalagokkal díszítettek fel. Ilyen fákat nemcsak nálunk, hanem a tőlünk keletre élő türk és mongol népek között is találunk. A lányoknak szánt effajta meglepetéseket a legények titokban szerezték be és készítették elő. Sokszor éjszaka mentek érte, éjszaka vágták ki, és hajnalra állították fel a hajadon háza előtt. Bizonyos vidékeken cukorkát, almát és kisebb ajándékokat aggattak rá, sőt egyes magyar falvakban tükörrel is ékesítették, amelyek a szerelem zálogai voltak. A felállított szerelemszimbólumot olykor őrizni-őriztetni is kellett, nehogy más legény bosszúból vagy féltékenységből elvigye, tönkretegye.
Az Érmelléken a májusfa helyett zöld ágakat vagy kivirágzott orgonaágat is szokás volt tűzni a lányos ház kapujára. A polgáriasodó világban e gesztus kijárt a fiatalon megözvegyülteknek, nem utolsósorban az elvált asszonyoknak is. A szerenád szintúgy.

Így zajlottak tehát a látványos szerelmi vallomások, amelyeket nem is titkoltak, sőt együtt élték meg annak minden mozzanatát, bánatát, örömét a falubeliekkel. Szerves része volt hát a közösség a szövődő románcoknak, azok alakulásának, kimenetelének.
Így eshettek meg olyan kínos, de annál mókásabb történetek is, mint az alábbi, amelyet azóta is bölcs mosollyal emlegetnek az idősek. Az Érmelléken a temetődombok alatti kis utcák egyikében még csak rövid ideje járt el udvarolgatni az egyik reszegei (Szatmár megyei kisfalu, de még az Érmellékhez tartozik) módosabb legény. Az örömapák már az egyik márciusi nagyvásár után csapra verték az óboros hordót, hogy megigyák a frigyre az áldomást, no meg arra a pár hold földecskére, amit a leány, illetve a legény vitt magával a házasságba. Csakhogy jött a májuséjszaka, és egy gavallérnak illett ilyenkor tiszteletét tennie az újdonsült jegyes előtt, így a reszegei harmonikást megfogadva az ifjú is szekérre ült. Éjfélre oda is ért a homokdomb alatti utcácskába, ám akkor kezdett csak istenigazából izzadni az üstöke. Ugyanis

nem volt járatos a településen, így a sötétben elvétette az ablakot, amiből meglett a nagy patália, egetverő kalamajka. Mert a hőn szerelmes fiatalember egy újdonsült menyecske ablaka alá keveredett,

ahol nemhogy fény gyúlt volna az ablakba, de egy bősz, életerős gazda ugrott ki az utcaajtón – gatyaszárban – lekenve egy istenes „macsarit” előbb a „trubadúrnak”, majd a gyanútlan harmonikásnak is, aki ezután már sehogy sem akart a billentyűk közé csapni egyetlen ablak alatt sem. Így maradt Rozáli éjjeli zene nélkül. A reszegei legényről pedig az eső sem mosta le többet a szóbeszédet, hogy a fiatal Virágnénak húzatta május éjszakáján a szere­nádot. Azért egybekelt Zálival, de a kis melléfogás árnyéka elkísérte a fiút élete végéig. Az idő viszont megszépítette ezt is, mint megannyi búbánatot, így már csak derültek rajta később a jóemberek.

A klasszikus zeneirodalom is adózott a szerenádnak. Mozart, Chopin igazi művelői voltak e zenei műfajnak, de az Érmellék egyik neves nótaszerzője, Fráter Loránd is beírta nevét az éjjelizene íróinak nagyjai közé. Bár ő csak a halhatatlan akácfavirágos nótáival lopta be férfitársait a hajadonok, asszonyok szívébe.

A múlt század első felében az érmelléki májusi éjszakák nem múlhattak el úgy, hogy fel ne csendült volna valamelyik hölgy ablaka alatt egy-egy Fráter-nóta.

Egy igazi férfiember jelleméhez hozzátartozott az effajta megnyilvánulás, hiszen jó híre forgott kockán, ha szerelmét nem tudta kellőképpen megtisztelni. Aki másként cselekedett, arról le nem mosta a jégeső sem, hogy fösvény, sajnálja a muzsikusoktól a bankót. Május éjszakáján nagyvonalúnak illett lenni, hangzatosan, szépen kellett szeretni, búsulni, látványosan kellett borba fojtani minden szerelmi bánatot. A kocsmárosok nem kis megelégedésére fogyott is a jó férfibúsító nedű akószámra.
A más faluból átruccanókkal hajnal felé indult a szekér haza. Emitt-amott még felhangzott a távolból a „szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát” kezdetű nóta, de virradatkor már csak néhány megfáradt kutya válaszolgatott a távolodó muzsikaszóra…
A május elseje egyik legjellegzetesebb eseménye a majális. Ez nem csak a múlt rendszer találmánya és divatja volt, sokkal régebbi keletű. A 19. században is igazi népünnepélynek számított. Az emberek 200 évvel ezelőtt is tömegesen mentek ki a szabadba ezen a napon. Május elsején a polgárság szabályos népvándorlásként hagyta el a városokat, és nagy pompával adta meg a módját e romantikára alkalmas napnak. Mint említettük, vidéken szokás volt a májusfaállítás is. Egyes források szerint már a 15. században szokás volt, de eredete valószínűleg még régebbre vezethető vissza, egészen a rómaiak Floralia pogány ünnepéig. E több napig tartó fesztiváloknak a késői utóda a majális. A májusfa a tavasz, a természet újjászületésének a szimbóluma, de jelenti a lányok elismerését, a nagylányokhoz való tartozást is.

A legények 1-jére virradóra csoportokba verődve állították fel a májusfát – ami lehetett sudár fa vagy egy zöldellő, virágzó ág – a nagylányok háza előtt, ezzel adva a falu tudtára, melyik lány tetszik nekik.

Sok helyen pünkösdkor vagy május végén „kitáncolták” a fát, vagyis táncmulatság keretében, muzsikaszó mellett kidöntötték.
Partium-szerte ma élik reneszánszukat ezek a szokások, leszámítva az utóbbi két évet, amikor a járvány miatt ellehetetlenedtek az effajta események. Bepótlandó, vasárnap nagy tömegek mentek ki a szabadba, csülökpörköltek, babgulyások, szalonnasütések illata lengte be az erdők alját. Néhány helyen a bevállalós férfiak még énekeltek is a szépasszonyok kedvéért egy régi világ szépszokásait elevenítve fel mai görcsberándult világunkban.