Magyarország a muhi csata után

(folytatás 33. lapszámunkból)

IV. Béla király a muhi kitörés után – hívei önfeláldozása árán – nem a pesti országút felé vette útját, hanem a tatárokat kijátszva a Bükk lankái és Ernye Ákos diósgyőri birtoka felé. Rövid pihenő után azonnal tovább indult Pivnicára, hátha még ott találja Boleszláv lengyel herceget, aki szintén a mongolok elől keresett menedéket. De sajnos már elindult Morvaország felé. Szűk kíséretével a király az erdős Kárpátokon, Nyitra érintésével érkezett meg Pozsonyba, majd innen Hainburgba ment. Frigyes osztrák herceg rögtön ki is használta a magyarok szorult helyzetét, és visszakövetelte a hadisarcot, amit még Béla atyja vetett ki rá, és a királyi család szabadon bocsátása fejében három nyugati vármegyét is követelt: Mosont, Sopront és Locsmándot. A menekülő magyar uralkodótól kizsarolt vármegyéket az osztrákok rögtön meg is szállták, sőt még Győr várát is elfoglalták. Itt a magyarok lekaszabolták a bevonuló németeket. Még a várat is rájuk gyújtották, és Frigyesnek is menekülnie kellett.

Mit akart elérni zsarolásával az osztrák herceg? Célja a kiválóan kiépített nyugati gyepűrendszer megszerzése és megtartása volt. A gyepűrendszer birtoklásával elháríthatta az országa elleni esetleges mongol támadást, másfelől ő bármikor megtámadhatta Magyarországot. Egy korabeli forrás szerint még a tatárokkal is felvette a kapcsolatot. Azt ígérte a mongoloknak, hogy ha nem támadják meg az országát, akkor IV. Bélát és a családját kiszolgáltatja nekik.

Frigyes herceg valóságos fogságban tartotta a magyar uralkodót. Szabadon bocsátásáért magas váltságdíjat követelt. A király csak szökés révén nyerte vissza a szabadságát.

Béla még 1241 elején a pápához fordult segítségért. 1241 nyarán III. Honorius ki is hirdette a keresztes hadjáratot. Kiáltványában jelezte: aki fegyvert fog Magyarország megmentésére, az ugyanolyan kedvezményeket kap, mintha a Szentföldön harcolna. A mongolok elleni keresztes háborúban való részvételre azonban senki nem vállalkozott. IV. Béla király követe, István püspök útján II. Frigyes császártól is segítséget kért. A magyar uralkodó a katonai segítségért cserébe felajánlotta Magyarországot hűbérállamul a német uralkodónak. Frigyes a hűbéri alárendeltséget elfogadta, de segítséget nem nyújtott, mivel a pápa ellen harcolt. Azt üzente: Béla gyűjtsön sereget, és várja be Konrád fiát, aki majd csatlakozni fog hozzá valamikor. A német-római császár segítsége azonban elmaradt.

Rogerius püspök így érzékeltette a magyarok helyzetét: „így falták fel a szegény magyarokat mindenfelé éles fogú, harapós, kegyetlen fenevadak.”

IV. Béla közben a családjával Segesdre menekült, majd Zágrábban húzta meg magát.

A sajómelléki csatavesztés hírére Magyarország lakosságának nagy része megerősített helyekre, várakba, erdőségekbe, barlangokba húzódott vissza. Akkoriban még volt valami, amit úgy neveztek: sárrét. Ezek a mocsaras, ingoványos folyókhoz közeli lápok voltak, aminek gázlóit és járható ösvényeit csak a helyi emberek ismerték. Ezekre a helyekre vonultak vissza a magyarok, és elképedve hallották, hogy pecsétes királyi leveleket hordoznak körbe a bujdosók között, amelyben az állt: mindenki térjen vissza a lakhelyére, és kezdje meg a szokott munkáját, mert a király már úton van győzedelmes, nagy sereggel a tatárok kiverésére. A mongolok ugyanis a muhi pusztán elesett Miklós alkancellárnál királyi pecsétet találtak. Ezzel a pecsétes, hamis királyi levéllel akarták visszacsalogatni a magyar lakosságot, hogy újra vessenek és arassanak a tatárok számára. Egyes, népüket eláruló magyar urak, akik értettek a betűvetéshez, olvasni is tudtak, és ismerték a vidéket, járták a barlangokat, erdőket terjesztve Béla király hamis felhívását. A hamis, pecsétes királyi levelek terjesztőinek házaira lófarkas kopját tűztek ki, ami biztosította a sértetlenségüket. Az ő lányaikat, asszonyaikat nem erőszakolták meg a szemük láttára, nem fűzték rabszíjra és hajtották el őket, ha együttműködtek a tatárokkal. Nekik nem hordták el a vagyonukat, és nem gyújtották fel a házaikat.

A tatárok által elfoglalt részeken, Felvidéktől egészen Erdélyig a tatár kenézek vezetése alatt, Batu kán parancsára új közigazgatást szerveztek.

Elkezdődtek a betakarítási munkák, vásárokat tartottak, és a források szerint a mongol vezetők – akik néha száz falunak is parancsoltak – pártatlan bíráskodást is folytattak. De közeledett az ősz, és a mezőgazdasági munkák befejeztével már sem a dolgos kezekre, sem az éhes szájakra nem volt szükségük a tatároknak.

1241 tavaszára az ország nagy része, főként a sík területek, hamar tatár uralom alá kerültek, de a Dunántúl még tartotta magát. A Bélát üldöző csapatokat kivéve a mongolok nem tudtak vagy nem akartak átkelni a Dunán. Muhinál nem volt jelen a teljes magyar haderő. Igaz, az ütközetet a magyarok elveszítették, de nem semmisült meg teljesen a királyi hadsereg. Akik lekésték az összecsapást, kezdhették szervezni az ellenállást. Béla intézkedése alapján a megmaradt, bár a tatárokhoz képest kis létszámú haderőt vitéz Pál országbíró vezetése alatt a Buda–Komárom–Esztergom térségbe vonta össze. Ez a sereg megkezdte Magyarország kincseinek és fontos ereklyéinek kimenekítését, a lakosság menekítését és a fontosabb helységek megerősítését. IV. Béla király családját Klissza várába, a tengermellékre küldte, ő maga pedig, mint okiratai is jelzik, 1241. május 18-tól 1242. január 18-ig Zágrábba húzódott vissza, hogy közel legyen arra az esetre, ha az átkelés megindul.

1241 márciusában léptek a tatárok Magyarország földjére, és 1241 karácsonyáig nem tudtak, vagy nem akartak átkelni a Dunán.

A győzedelmes mongol sereg valamilyen okból arra várt, hogy a Duna befagyjon, mert sem átúsztatni nem tudott a folyón, sem pedig hidat verni azon. Pál vitéz és emberei pedig bőszen törték a jeget a budai körzetben, hogy nehezítsék a tatárok dolgát. De mintha Isten a magyarok ellen lett volna, roppant kemény, évtizedek óta nem látott tél következett.

A tatárok először barmokat hajtottak a Duna jegére, hogy meggyőződjenek annak vastagságáról, majd napokig várakoztak. Amikor látták, hogy a magyarok a túlpartról kilovagolnak, és behajtják az állatokat, akkor kezdték meg az átkelést. Batu kánnak két fő célpontja volt: Esztergom és Székesfehérvár elfoglalása, valamint Béla király fogságba ejtése. Az erődítmények óriási veszteségek árán, de magyar kézen maradtak. Béla király Zágrábból Spalatóba, majd onnan Trauba és Trogirba menekült. Subics István, a Zrínyiek őse itt nyújtott védelmet a tatárok elől menekülő királyi családnak. Itt, Dalmáciában született meg a viszontagságos út után Árpád-házi Szent Margit, akit Béla király és hitvese, Mária az Istennek ajánlottak fel, ha Magyarország megmarad, és a tatárok kivonulnak az országból.

1241 nyarára a mongolok az egész Dunától északra és keletre lévő országrészt elfoglalták. Csak néhány megerősített vár és erődítmény állt ellen. A muhi csata után pár nappal a tatárok elfoglalták Pestet, ahol hatalmas mészárlást rendeztek. Közben a Kádán, Büdzsek és Borundaj mongol vezérek által irányított tatár csapategységek sorra vették be Erdély várait, pl. Radnát, Kolozsvárt és Nagyváradot.

A tatár hadak 1242 tavaszára a Dunakanyarban vonták össze az erőiket, és a királyi család üldözését is hamarosan beszüntették. Batu kán kivonulási hadparancsa három szakaszban zajlott le. A valószínűleg Szübötej vezette oszlop északkeleti irányban Erdélyen át minden zugot, barlangot átkutatva hagyta el Magyarországot. Batu kán a fősereggel a Duna vonalán dél felé ment, ahol később csatlakozott hozzá Kadán „királykutató” seregrésze.

A Nagyvárad környékén összevont erdélyi mongol seregtest egyes források szerint a Vöröstorony-, mások szerint a Tölcsvári-szoroson keresztül 1242 márciusára rohamléptekben elhagyta a Magyar Királyság területét.

Batu kán, a nagy Temüdzsin unokája, Ögödej nagykán halála miatt kánválasztásra indult haza Karakorumba. A mongolok kivonták az erőiket Magyarországról.

(folytatjuk)