HIRDETÉS
Az újesztendő első napjaiban a német-francia Arte tv-adó Az 1005-ös kommandó címmel dokumentumfilmet sugárzott az SS-alakulatok egykori tánykedéseiről. A filmes történet a tömeggyilkosságok áldozatairól szól, akiket a náci rendszer megpróbált eltűntetni. A film a nyomokat tárja elénk. Hasonló történetet dolgozott fel Havasi János A Vihorlát mártírjai című dokumentumfilmjében, amely 150 lemészárolt felvidéki honvédfoglyoknak állít emléket egy magyar és egy szlovák szereplő visszaemlékezései nyomán.
Közös múltunk sötét oldalait a kommunista időszakban hosszú évtizedekig tilos volt említeni, a rendszerváltás után pedig lassan engedett fel a dermedtségbe szorított emlékezet.
Havasi János dokumentumfilmje a tényfeltáró igyekezeten túl a magyar-szlovák sorsközösség tettemre hívása is egyben.
A történetet egy 1946. március hatodikán keltezett, Rozsnyóról Kiskemence lelkészének Bruck Gyula által írott levél nyitja meg, amelyben tájékoztatást kér testvére sorsáról, aki a partizánok fogságába került. Választ nem kapott, de több évtizednyi lappangás után a falu templomának tornyából előkerült levél feleletre ösztökélte az utókort az uzonpanyiti Lehotai Aladár és a kiskemencei Ján Kormucik személyében. A levélből kiderül, hogy 1944 őszén a felvidéki Vihorlát térségében fogságba került magyar katonákat tömegsírokba lőtték az orosz és szlovák partizánok.
A történtek feltárásával húsz éve foglalkozó Lehotai Aladár a dokumentumfilmben elmondja, hogy a szlovák államhatalom nem a történelmi valósághoz híven tárta a nagyközönség elé a partizánok ténykedését. A kor ideológiájához idomítva propagandacélokra használta fel a partizánok tetteit. Az általuk elkövetett rémtetteket viszont tilos volt felemlíteni.
Ha tudtak is róla, az emberek megfélemlítve hallgattak, így alig maradt olyan szemtanú, aki emlékezhetett volna a Vihorlát erdeiben történt gyilkosságokra.
1944 őszén a szovjet előrenyomulás elérte a mai Szlovákia keleti hegyvonulatait. A német és magyar védvonalak mögött orosz és szlovák partizánegységek tevékenykedtek, amelyek ellen a magyar hadvezetés hegyivadászokat vetett be. A II. Hegyi dandár feladata volt a partizánok felkutatása és ártalmatlanítása. A dandár 1944. áprilisa óta vett részt a harcokban, őszire azonban kimerült egységnek számított. Az öt hegyivadász zászlóalj legénysége túlnyomóan kárpátaljaiakból tevődött össze hegyvidéki bevetésre.
A fogságba esett hegyivadászok sorsával foglalkozó Lehotai Aladár nem akadt szavahihető szemtanúra, a történteket hallomásból ismerőkre viszont igen, de azok is másod-, vagy harmadkézből szereztek tudomást a tragédiáról. Ján Kormucikhoz egy ismerőse révén jutott el, aki gyerekként szüleitől és idős felnőttektől hallott a történtekről. A Kiskemencén élő földhivatali alkalmazott,
Ján Kormucik nem csak kitűnő ismerője a vidéknek, hanem helytörténetét is kutatja.
A kutatásokat nehezíti az a tény, hogy jelenleg is zárt katonai területtel van dolgunk, segítségével azonban a dokumentumfilm készítőinek sikerült belépést kapniuk a helyszínekre.
Az egyik helyszín, ahol harminc hegyivadásszal végeztek a partizánok, Ján Kormucik szerint egy szikla alatt található. Neki egy volt partizán mesélte el a részleteket. A magyar katonákat félrevezették – bográcsot, krumplit adtak nekik, hogy ételt készíthessenek –, és amikor csoportba verődtek, orvul legyilkolták őket. A tetemek a háború végéig temetetlenek maradtak: az odaérkező csehszlovák alakulatok temették el jeltelen sírba a kivégzett katonák földi maradványait. Egy környékbeli katona – akinek sebesülten sikerült elmenekülnie –, a háború után felfedte a történteket.
A második színhely a lőtérként használt terület kútjánál található, ahol huszonöt magyar katona lelte halálát. Hogy életüket mentsék, négyen szökés közben beugrottak a kútba, a partizánok azonban kézigránátokat dobtak utánuk. A háború végén kiemelték a holtesteket: a beazonosító fémlapok alapján kiderült, hogy az egyik áldozat a környékbeli Hazsin községből való Kuharszki nevű honvéd, akinek családja malmot működtet a faluban. A hozzátartozók az 1946-ban tartott csehszlovákiai választások után kivizsgálást kezdeményeztek, mivel azokban az időkben a volt partizánok még nem dicsekedtek azzal, hogy felkelőként vettek részt a harcokban.
A katonai hatóságok eltemettették az áldozatokat és keresztet állíttattak, amelyett 1948 után a kommunista hatalom távolított el.
A helyszínen vörös homokkal kiírták, hogy ,,tisztelet a partizánoknakʺ.
A harmadik helyszín egy tisztás, ahova az apja gyerekkorában vitte ki Ján Kormucikot. Az apa ezen a helyeb bukkant rá harminc magyar katona holtestére a szlovák németellenes felkelés leverése után. A térségben négy partizáncsoport tevékenykedett, az egyik a Krivány nevet viselte, parancsnoka Jozef Fogl tüzéralezredes volt. A kivégzések oka a mai napig tisztázatlan. A kutatások szerint a hegyivadász alakulatok 1944. október 15-e utáni feltételezett dezertálásával összefüggésében kell értelmezni a történteket.
A II. Hegyi dandár parancsnoka, Rumi Lajos ezredes kapcsolatban volt a Krivány partizán csoport parancsnokával, akitől azt kérte, hogy szolgáltassa vissza a birtokába került magyar fegyvereket, felszereléseket és engedje szabadon a fogva tartott magyar katonákat, ellenkező esetben kénytelen lesz három települést felgyújtatni. Ez idő alatt a németek nagyrészt felszámolták a partizán alakulatokat. Feltéltelezhetően ennek következtében
a partizánok bosszúból kivégezték a fogságukban lévő magyar katonákat,
akik között helyi illetőségű szlovák és ruszin nemzetiségű honvédek is voltak.
Lehotay Aladár szerint, ha a gyilkosoknak lehet emlékműve, akkor az áldozatoknak is illő volna.
Krivánszky Miklós
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
