A „szárnyait” bontogató Bocskai István

(folytatás 31. lapszámunkból)

Bocskai István édesapja, Bocskai György jómódú Habsburg-hű középnemes volt. 1556 végén Izabella királyné fogságába került, ahonnan 1557-ben szabadult, majd a bécsi magyar kancellária titkári tisztségét töltötte be. 1569-ben azonban váratlanul János Zsigmond pártjára állt. Az ifjú fejedelem Bocskai Györgyöt ta­nácsosi rangra emelte. A Bocskai család birtokainak nagy része Bihar vármegyé­ben terült el a Berettyó mentén. Családi központjukat Nagy- és Kismarja falvak alkották.

Bocskai István, Bocskai György és Sulyok Erzsébet hatodik gyermekeként született Kolozsváron 1557. január l-én, amikor a Bocskai házaspár Izabella fogsá­gában tartózkodott.

Az ifjú Bocskai István életének első évtizedét Bécsben és Prágában töltötte. Ifjúkorában érzékelhette a birodalmi nagyváros nyüzsgő forgatagát, az udvari élet sajátosságait. A Habsburg magyar király iránti hűségre nevelték. 1576 telén hagyta el Prágát, és Erdélybe, a fejedelmi udvarba költözött. Gyulafehérváron testvére, Bocskai Erzsébet Báthory Kristóf felesége volt, s így kö­zeli rokonságba került a fejedelmi családdal. Báthory István fe­jedelem 1576 tavaszán Lengyelországba távozott. A lengyel király Erdélyben bátyját, Kristófot nevezte ki vajdának. Báthory Kristóf vajda halála (1581) után Bocskai Istvánt beválasztották a testamentumos urak közé, a megválasztott, de még kiskorú Bá­thory Zsigmond nevelőjeként és tanácsosaként. E tisztségnek a betöltése nem jelentett erőfeszítést, mert lényegében távozása után is Bátho­ry István irányította Erdélyt a krakkói kancelláriája útján.

Bocskai 1583-ban feleségül vette Varkocs Tamás özvegyét, Hagymássy Katát, aki nagybirtokos volt Biharban. Tanácsosi tisztségét azt követően is megőrizte, miután 1585-ben Báthory István kormányzóként Ghiczy Jánost állította az utód­ként kijelölt Báthory Zsigmond mellé. Bocskai 1586-ban részt vett Varsóban a lengyel király és erdélyi fejedelem temetésén.

Az országgyűlés 1588-ban nagykorúsította Báthory Zsigmondot, s ezzel Erdélyben megkezdődött a pártoskodás. Bocskai mindvégig uno­kaöccse mellett állt, azaz politikai és rokoni súlyával is az oszmánelle­nes keresztény összefogást támogatta, és a Habsburg császárral kötendő szövetséget pártolta.

1592 nyarán Báthory Zsigmond Bocskai Istvánt váradi kapitánnyá nevezte ki, mint politikájának legfőbb támogatóját. Várad a fejedelemség legfontosabb végvára volt. A kortársak „Erdély kapujának” nevezték.

Itt vezetett a legfontosabb útvonal az Alföldről Erdély bel­sejébe, de őrizte a Partiumot, és védte a környékbeli falvakat az oszmá­noktól, németektől egyaránt. Várad kapitánya rendelkezett a legna­gyobb, legjobban felfegyverzett haderő fölött, katonaságával fejedel­meket buktathatott meg vagy segíthetett a hatalomhoz. A váradi ka­pitányság megerősítette Bocskai Istvánt abban a meggyőződésében, hogy elérkezett az idő a gyengülőnek látszó oszmánok kiverésére Magyarország területéről. Mindehhez Magyarország és Erdély katonai ereje kevésnek tűnt. Bocskai úgy vélte, hogy a né­met-római császár támogatása elősegítheti a törökök kiűzését.

Hatalma és befolyása akkor nyilvánult meg először, amikor Báthory Zsigmond első alkalommal hagyta el az erdélyi fejedelmi trónt. Röviddel ezután Kő­várra utazott a fejedelem bátorítása érdekében, de Erdély rendjei is tőle várták a megoldást a hirtelen ijedelemben, amit a fejedelem távozása okozott. Amikor Kővárból visszatértek a Báthoryt támogató urak, köztük Bocskai István, hogy rávegyék a rendeket az oszmánokkal való szakí­tásra, már egyértelműen a nagybácsi irányított.

Az erdélyiek 1594-ben megszakították kapcsolatukat a Portával, majd Zsigmond fejedelem kivégeztette a törökpárti nagyurakat. Bocskai elképzelése szerint Erdély élén unokaöccse vihette győze­lemre az oszmánellenes harcot. Bocskai az ország egészét érintő kérdé­sekben soha nem hagyta, hogy érzel­mek befolyásolják, az észérvek meghatározta úton haladt előre. Ha bebizonyosodott, hogy hibázott, képes volt változtatni vélemé­nyén. Fokozatosan olyan irányító, ötletadó, a döntések meghozatalát befolyásoló és azokat végrehajtó vagy végrehajtató erővé vált a fejedelem mögött, aki nélkül Báthory Zsigmond egyetlen lépést sem tett. Lelki atyja, az őt mindenben támogató és lelkesítő Alfonso Carillo meghallgatására is csak Bocskai után került sor.

Az 1595 januárjában Prágába induló követséget – amely a császárral kötendő szövetségről tárgyalt – Bocskai vezette. Ifjúkori udvari ismere­teit és tájékozódó képességét jól érvényesítette küldetése során. Az Erdély függetlenségét elismerő szerződés megkötését kidolgozta, sőt még Habsburg-házbeli feleséget is sikerült szereznie a fejedelemnek. Bocskai győztesként tért haza Erdélybe, ahol fejedelmi unokaöccse hálás volt neki a segítségért. Lakodalmán 1595. augusztus 6-án egyedül ő ülhetett a fejedelmi asztalnál, sőt a jegyespárt saját kastélyában látta vendégül.

Visconti, az Erdélyben tartózkodó pápai nuncius is érzékelte, hogy Bocskai az ország dolgait a saját elképzelése szerint intézi. 1597-ben újból lemondani ké­szült a fejedelem. Ekkor már Bocskai is támogatta tervét. Az újabb prágai megállapodás értelmében Erdélybe császári biztosok érkeztek, hogy megvalósítsák a hatalomátvételt. Három hónap elteltével kiderült: a császár nem segíti az erdélyieket az egyre fenyegetőbben támadó oszmánok ellen. A kormányzó­ként kijelölt Miksa főherceg nem jött el Erdélybe, s a császári-királyi biztosok nevében visszaélések, garázdálkodások történtek.

Bocskait megfosztották a váradi kapi­tányi tisztségétől, holott neki köszönhette a császár, hogy Erdély birtokába jutott. Főkapitánnyá Kornis Gáspárt, az ellenfelét nevezték ki. Számára egyértelművé vált, hogy a Habsburg biztosok személyének mellőzésére törekednek.

Ekkor elgondolkodott azon, hogy bár papíron megvalósult a Mohács óta elszakított országrészek egyesü­lése, de Erdélyt a Habsburgok mégis a németeknek alárendelt országnak tekintették. Döntése ha­mar megszületett: visszahívta az Oppelnben tartózkodó unokaöccsét. Közben Báthory Zsigmond mellé ál­lította a Szászsebesen táborozó erdélyi katonaságot, és élükön bevonult Gyulafehérvárra és Kolozsvárra. A fegyveres gyalogsággal és a székelyek­kel körülfogott Kolozsváron ülésező rendek Bocskai felszólítására elismerték Zsigmondot régi-új fejedelmüknek.

Báthory Zsigmond újraválasztását el kellett fogadtatni Rudolf császár­ral is. Levelet írt Prá­gába, amelyet minden tekintélyesebb főúrral aláíratott és lepecsételte­tett, s ebben hosszasan magyarázkodott. Közben az oszmánok megtá­madták Váradot, és bár az ostrom sikertelen volt, Bocskai számára nyilvánvalóvá vált, hogy ha már megvédeni nem tudják magukat, leg­alább ideiglenesen ki kellene egyezni a Portával. Féltette Erdélyt egy oszmán megtorló hadjárattal szemben.

Mihály vajda bár névlege­sen a császár helytartójának címezte magát, de saját országaként tekintett Erdélyre, ahol igyekezett hatalmát építeni. Lefoglalta a Báthoryak kincseit, és ékszerek tömegét magára aggatva sétálgatott a gyulafehérvári palo­tában. Semmit sem sajnált elpusztítani, ha kedve támadt hozzá. Elűzte Erdélyből a kancellár Napragyi Demeter püspököt, és saját havasalföldi bojárjait vette maga mellé. Bocskai egy ideig türelemmel várta, hogy a vajda megelégszik a zsákmánnyal, és elvonul Erdélyből, de nem így tör­tént.

Amikor a vajda parancslevelet küldött neki, amelyben felszólítot­ta, hogy nyújtson segítséget az erdélyi várak elfoglalásához, Bocskai nem vállalta az együttműködést és visszavonult bihari birtokaira. Mihály vajda bosszúból katonáival feldúlta birtokait. Ettől kezdve halálos ellenségekké váltak.

Bocskai a császári udvarba írt leveleiben gyalázatosnak, garázdálkodónak nevezte Mihályt, amit ott nem akartak érteni. A Dávid Ungnad vezetésével Erdélybe érkező császári biztosoknak hamarosan be kellett látniuk, Bocskai iga­zat írt. Mihály őket és császárukat is semmibe vette, folytatta katonáival a fosztogatást, a nemesség birtokainak dúlását, és ezt nem lehetett sokáig tűrni. A Csáky István fővezérlete alatt Mi­hály ellen fegyvert fogó nemesség segítséget keresett, és mást nem te­hetett, mint behívta az országba a kassai császári-királyi főkapitányt, Giorgio Basta generálist. A döntő ütközetre 1600. szeptember 18-án Miriszló mellett került sor. A vajda súlyos vereséget szenvedett, és távoz­nia kellett Gyulafehérvárról.