Midőn negyed évszázada a magyar borszakértői szakma doyenjének, az idén 80 esztendős Rohály Gábornak a fejéből kipattant Az Év Borásza megválasztásának gondolata, még nem lehetett sejteni, hogy nem sokkal később úgy fogják emlegetni e kitüntetést, mint a borszakma Kossuth-díját, aminek elérése sok borász álma.
A címet kétkörös szavazás eredményeképpen ítélik oda, első körben a szakma szélesebb rétege szavaz. Hogy ez mennyire széles, az időnként változik, mindenesetre a transzparencia nő, az utóbbi években a jelölők névsora olvasható a Magyar Borakadémia honlapján. Ezek után a borakadémia tagjai választják ki a legtöbb jelölést kapott öt borász közül azt, aki élete további részében büszkén viselheti az Év Bortermelője titulust. A nagyközönség minden év december elején egy ünnepélyes sajtótájékoztatón tudja meg, hogy miként döntött a magas rangú testület. A tavalyi esztendőhöz hasonlóan idén is a patinás, történelmi levegőjű Fortuna étterem adott otthont e jeles eseménynek. A díj történetében első ízben történt meg, hogy nem öt, hanem hat jelölt volt, mivel az ötödik helyen holtverseny alakult ki.
Zilai Zoltán, a Magyar Borakadémia főtitkára a nemrég eltávozott Csávossy Györgyre, az erdélyi borszakma halhatatlan nagyságára emlékezett köszöntőjében s idézett is pár szakaszt a mester csodás verseinek egyikéből. Ezek után az utóbbi években már meghonosodott koreográfia szerint a jelöltek egyenként köszöntötték a sajtó képviselőit és a borakadémia megjelent tagjait, majd bemutatták pincészetük egy-egy reprezentatív borát.
Az első tétel épp a győztesé, Szöllősi Mihályé (portrénkon) volt, aki egy 2015-ös Zenitet hozott el. Remekbe szabott reduktív bor volt ez. Ha utána olvasunk kicsit a pincészetnek, megtudjuk, hogy Szöllősi nem választja el rögtön a héjától a mustot, hanem néhány órás héjon áztatás híve a fehér borok esetében is. A borász elmondta, hogy nem véletlenül esett a választása egy magyar fajtára, ezek népszerűsítését tartja elsőrendű feladatának.
Szöllősi Mihályt Jásdi István követte, aki egy alapjáratú Szürkebarátot hozott el, mely zárkózott illatú, de jó egyensúlyú bor volt, szerencsésebb lett volna a harsány illatú Zenit előtt kóstolni. A balatonfüred–csopaki borvidék egyik legjelentősebb borásza elmondta, hogy a fajtának a kommunista időkben történt presztízsvesztése miatt – akkor dobták piacra a mesterségesen édesített, silány minőségű félédes Szürkebarátot gigantikus mennyiségben – ma is Pinot Gris szerepel a palackon, mert Szürkebarátként eladhatatlan a bor.
Őt követte a magyar borszakma egyik nagy öregje, a mátrai Szőke Mátyás, aki elmondta, hogy szerinte tőlünk, magyaroktól nagy testű, fahordóban érlelt borokat várnak el, ő is ilyen tételeket szállít Kaliforniába, a sajtó képviselőinek pedig az elmondottaknak megfelelően egy impozáns, testes dűlőszelektált Chardonnay-t hozott. A fajta több mint kétszáz éve honos nálunk, Tóth Sándor kutatásai szerint már az ezernyolcszázas évek elején volt magyar neve (Kereklevelű).
Borbély Tamás, a legfiatalabb jelölt immár negyedik alkalommal került be az „ötök” közé. Ő szintén egy dűlőszelektált bort hozott, egy minerális, tartalmas Olaszrizlinget a Bácshegyről. A borsort két vörös presztízsbor zárta, két magas minőségű dél-pannon bor, az egyiknek Mészáros Pál volt a termelője, a Szekszárdi borvidékről, a másiknak pedig Koch Csaba, akinek Baján és Villányban is vannak területei, s az utóbbi években Erdélyben is egyre több helyen lehet boraival találkozni. E két nemes nedű is visszaigazolta a tézist, hogy a Trianon utáni országban megmaradt két déli fekvésű vörös boros borvidékünk, Szekszárd és Villány között nincs alá-fölé rendeltség: mindkettő kiváló adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy világszínvonalú borokat termeljen.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.