Egynapos gasztronómiai túra Kárpátalján

Számos tényező rájátszik arra, hogy több magyar miért ódzkodik Kárpátaljától. Többek között az ukrajnai helyzetről szóló híradások, a katasztrofális utakkal kapcsolatos hírek, az ukrán határellenőrzésről született beszámolók, másrészről barátaink, ismerőseink pozitív tapasztalatainak hiánya. Nem azért, mert aki nekivágott, az rossz élményekkel tért haza, hanem mert kevesen látogatják Kárpátalját.

A Magyar Konyha című folyóirat szerkesztőségének részéről minden elismerést megérdemlő kezdeményezés volt egy jól használható kárpátaljai gasztrokalauz elkészítése.

Ezzel a kezünkben és persze némi világhálós kutakodás után indultunk neki felfedezni valamit Kárpátalja vendéglátásából.
A magyarlakta területek Erdélyből legkönnyebben a Halminál működő ukrán–román határellenőrző ponton keresztül közelíthetőek meg. Itt a forgalom kicsi, bár ukrán oldalon az ellenőrzés hosszas. Öten foglalkoztak velünk, de jó esetben az egész tíz perc alatt lezajlik. Fordított irányban a román oldalon rendesen megbogarásznak: egy alkalommal kétszer is körbeszaglásztatták gépjárművemet drogkereső kutyával.
Ha átvészeltük a szokatlan határellenőrzési procedúrát, érdemes a határpont melletti Nevetlenfaluban – így hívják, nem elírás – megállni az első kis boltban pénzt váltani. A lejt előnyösebben váltják, mint Beregszászon, a forintot valamivel rosszabbul. Vásárolni is érdemes: például kevesebb, mint 15 lejért fél liter vodkához jutunk, amiből személyenként egy üveggel lehet a határon áthozni.

A katasztrofális állapotban levő utakról szóló beszámolók hitelesek. Annyi kiegészítéssel, hogy inkább egyes útszakaszok. Ha nem ismerjük a cirill betűket és nem uraljuk az ukrán nyelvet, akkor Beregszász a legvonzóbb célpont gasztronómiai szemszögből (is). A város felé útba esik egy városiasodott nagyközség, a 80 százalékban magyarok lakta 3400 lelkes Tiszaújlak, ahol már találhatunk két gasztrocélpontot. Az egyik a Lemák cukrászda, ami valójában cukrásztermékeket is árusító közért. A kalauz meleg hangú ajánlása dacára ezt nyugodtan kihagyhatjuk. Mi legalábbis udvariatlan kiszolgálásban részesültünk, a helyet a kifejezetten a nem ajánlott kategóriába tettük. Egyébként süteményeket legfeljebb elvitelre adnak: mi egy habrolót kértünk, ami nem volt rossz, a többi azonban nem tűnt bizalomgerjesztőnek.

A kalauz által ajánlott másik

tiszaújlaki hely a Príma lángos, ahol viszont életünk egyik legjobb lángosát ettük. Maga a lángos mindhármunk megítélése szerint jobb nem lehet, a műfajban ennyi van benne, ami nem kevés.

Tésztája könnyed, jó ízű, megfelelően sült, nem olajos, egyszóval kifogástalan. A toppingolás is rendben volt: átlagos tejfelt, sajtot, fokhagymát kaptunk rá, nem is vártunk többet. Kértünk pelmenyt is, az sem volt rossz, de nem érte el a lángos szintjét. A kedves és szívélyes tulajdonos hölgy nem fogta még kezében a kalauzt, amelybe belekerült, el is kérte egy fénykép erejéig.

Beregszász felé egy hirtelen ötlettől vezérelve beugrottunk az Ursta pincébe, ahol száraz Cserszegi Fűszerest meg egy nem hibátlan száraz vörösbort kóstoltunk. A többi tétel, mint vendéglátónk mondta, a tömegigénynek megfelelően édes vagy félédes. A Cserszegiből viszont vásároltunk. Beregszászon – bár a magyar lakosság részaránya nagyjából annyi, mint Marosvásárhelyen – az volt az érzésünk, hogy sokan többen beszélnek magyarul, mint Székelyföld fővárosában. Gasztroturnénk első állomása a Point Café, ahová leginkább a világhálós tájékozódás végett ültünk be. Dizájnos hely, fősodorbeli egységként működhetne bárhol Európában.
A roamingot célszerű nem bekapcsolni, mert akárcsak Délvidéken, iszonyú költségbe verhetjük magunkat, különösen, ha adatroamingot is használunk. A legtöbb vendéglátóhelyen van wifi, így ki lehet nézni a következő célpontot. A Point Caféban frissen préselt narancslevet ittunk, nagyjából annyiért – 10 lejnek megfelelő hrivnyáért –, mint itthon. Útbaigazítást is kaptunk a kedves, fiatal és dekoratív magyar felszolgáló hölgytől, aki az Arany Pávát ajánlotta figyelmünkbe. Hallgattunk a jó szóra, annál is inkább, hogy a vendéglőt már otthon kinéztük magunknak.
Bő tucatnyi Kárpátalján működő vendéglátóipari egység meglátogatása után leszögezhetjük, ez volt a legjobb élményünk. A szecessziós beltér lenyűgöző. Aki elkéri a wifikódot, egyben azt is megtudja, illetve kikövetkeztetheti, hogy 1820 óta működnek. Az étlap dicséretesen összefogott, nemzetközi és magyar ételek közül válogathatunk. Pincérünk magyar, udvarias, segítőkész volt.

Hortobágyi palacsintát, lazaccarpacciót és túrós gombócot rendeltünk. Szépen tálalt, ízletes fogásokat kaptunk, nagyjából a pesti belvárosi fősodor szintjén, ami nagy szó.

Utunk ezután a Kiscsikóba vezetett, ahová érdemes elmenni azért is, hogy a hajdani Magyar Királyi Törvényház épületében működő Beregszászi Főiskola impozáns épületét kívülről és belülről is megcsodáljuk. Homlokzatán a hajdani nagy magyar címer, amely alatt ott díszlik a királyi jelmondat: Bizalmam az ősi erényben. A Kiscsikó egyetemi menza, amit egy kedves és szívélyes hölgy vezet. Levest és kétféle második fogást lehet kérni potom pénzért néhány street food-étel mellett.

Utolsó beregszászi megállónk a Kemence volt. Az ajtón matrica: Mi itt magyarul is. Remek kezdeményezés, hasonlatos az erdélyi Igen, tessék! mozgalomhoz.

Tálcatologatós rendszerben működik a hely, házias magyar és ukrán ételeket kínálnak elképesztően kedvező áron. Rendeltünk egy fél adag borscs levest, fél adag babgulyást, egy fasírtot fél adag krumplifőzelékkel, két innivalót meg egy hagymás gombás salátát, az egészre fizettünk 25 lejnek megfelelő hrivnyát. Ételeink megelégedésünkre szolgáltak: nem tartanám igazságosnak, ha apró-cseprő hibákat tennék szóvá.
Mikor a Kemencéből kiléptünk, még csak kora délután volt. Úgy döntöttünk tehát, hogy átruccanunk a 25–30 kilométerre fekvő Munkácsra, ahol már a magyarság jelenléte sajnos érzékelhetetlen. Először a Munkácsy Étterembe látogattunk, de miután a pincérek egy szót sem beszéltek sem magyarul, sem angolul, étlap pedig csak cirillbetűs volt, fényképek nélkül, kénytelenek voltunk távozni. Kárpótlásunkra szolgált, hogy a helytől néhány méterre működik a város (de alighanem az egész környék) legjobb cukrászdája, a Cake Bar, amely európai szinten is a jobb helyek közé sorolható. Pazar, könnyed, francia stílusú desszerteket ehetünk itt néhány fősodratú mellett, nyilván a helyben megszokottnál magasabb áron, nagyjából annyiért, mint Aradon a Lolitában vagy a kedvezőbb árú pesti újhullámos cukrászdákban (egy sütemény 10 lej körüli összegbe kerül). Itt nem jelentett problémát a választás, mivel a desszertköltemények a pultban sorakoztak, s csak rá kellett mutatnunk arra, amit kérünk.

Az Arany Páva kívülről • Fotó: Dorozsmai Endre

Nem kellett sokat gyalogolnunk a Bogrács Étteremig, ahol angol étlap található, ráadásul minden ételnek a fotója is megtekinthető az étlapon. Magyar és ukrán konyhát visznek.

Kipróbáltuk a bográcsgulyást, ha már ezt a nevet viseli a hely: sertéshúsból és marhahúsból főzött, jó ízű levest kaptunk, szépen tálalva.

Nem volt pont olyan, mint a magyar, csipetke nem került bele, zöldség, ha volt is benne, akkor kevés, de ízre rendben találtatott. Kértünk egy transzkárpátinak mondott ételt, amely lényegében gyengén paprikázott gombás tejszínes borjúpaprikás volt tócsniban. Ízletes, házias, laktató fogás volt. Ettünk kétféle salátát, egy babos, füstölt csirkés variánst és egy munkácsi salátát, ami az orosz hússalátára hajazott kicsit. Jövet még feltankoltunk süteményekkel a Bondarenko nevű cukrászdában.
Hazafelé a román oldalon volt nagyobb ellenőrzés vélhetően azért, mert itt a határon átkelők jelentős részének nem a gasztroturizmus a fő motivációs tényezője, hanem a jövedelemkiegészítés. A leírt vendéglátó-ipari egységek meglátogatása viszont – a Lemák cukrászdát leszámítva, ahol egy másik alkalommal jártam – Halmitől számolva határellenőrzéssel együtt belefért kevesebb, mint tíz órába. Minden gasztrokalandra vágyó partiumi ínyencnek javasoljuk, hogy győzze le a lelki gátjait, és ha van szabadnapja, ugorjon át Kárpátaljára.

Dorozsmai Endre