HIRDETÉS

Zsidók kisebbségben az afrikai Édenben

Csermák Zoltán 2018. szeptember 20., 21:17

A tunéziai zsidó közösség nagy múltra tekint vissza, mára viszont tagjainak száma rohamosan csökkent. Az iszlám környezetben a kisebbség jövőjét nem a beolvadás, hanem a nagymérvű elvándorlás veszélyezteti.

Zarándokok Tuniszban. Az egykori zsidó közösség leszármazottjai turistaként térnek vissza szüleik földjére Fotó: Csermák Zoltán

Annak, aki a tunéziai zsidóság életével foglalkozik, a gazdag történelemmel, a helyenként reménykeltő, de szomorú jelennel és a kétséges jövővel kell behatóan foglalkoznia. A valóságot átszövik a legendák, s ha ehhez egy kis képzelőerő is társul, a szemlélődő elé egy érdekes világ tárul – merengek a tuniszi zsidó temető ösvényeit járva. A kontraszt feltűnő: a mellette fekvő francia stílusú kriptaváros a Paul Valery által megénekelt sète-i temető rendezettségét sugallja, viszont a zsidó nekropolisz már csak a dicső múlt halvány árnyéka. A hajdani nagyság mementóját – a Borgel-temetőt – 1894-ben nyitották meg, nevét Tunisz egykori főrabbijáról kapta. A Maghreb országok legnagyobb zsidó sírkertjének parcellái híres rabbik, közéleti személyiségek nevét viselik. A temetőben húszezer sír található igen elhanyagolt állapotban. Mivel a kis létszámú hitközség nem képes egymaga fenntartani, 2007-ben egy nemzetközi szervezet alakult gondozására. A közelmúlt is felbukkan: a végtisztesség mezején emlékművet állítottak a második világháború tunéziai zsidó áldozatainak. A kollaboráns vichyi igazgatásban a helyi közösség a biztonságát még arannyal tudta megváltani, az 1942 novemberétől 1943 májusáig tartó német megszállás viszont sokak tragédiáját vetítette előre.

A bibliai időkben jöttek

 Az első telepesek Salamon király templomának lerontása után érkeztek Djerbára, a híres szigetre.

Hara Sghira település nevezetessége a Ghriba nevű híres zsinagóga Fotó: Csermák Zoltán

A római időkben a kis közösség az egész tartományban kivirágzott. Africa provinciára, mint Róma éléskamrájára tekintettek, a termékeny földek hasznáról a gazdag kulturális örökség, a tágas épületek és mozaikok tanúskodnak. Az édenben a kereskedők tudása, s a szerteágazó kapcsolatok hasznosan kamatoztak, s a diaszpóra szép jövő elé nézhetett. Emellett sok helybeli vette fel a zsidó hitet, s ez ugyancsak erősítette a közösséget. 

A bizánci idők intoleráns kiskirályainak uralkodása alatt sokasodtak a gondok, s a 643-ban kezdődő arab megszállás sem a nyugalmat hozta: a szent városból, Kairouanból való kiűzetés újabb szégyenfolt volt a közösségen. Az üldöztetés nyomán Tunisz, a kereskedelmi, – s mai szóhasználattal élve – multikulturális központ vált a helyi zsidóság központjává.

Egy legenda szerint a 11. században zsidó küldöttség kereste fel a híres arab jogászt Sidi-Mahrezt, kérve közbenjárását letelepedésükhöz. A bölcs a teraszáról eldobott egy botot, mondván: ha nem vagytok többen négynél, találjatok otthont, ahol a botom a földre hullott. A zsidó negyedet azóta nevezi Harának, ami négyet jelent.

A közösség a hafszidák mintegy három és fél évszázados uralma, s az ezt követő török hódoltság alatt viszonylag békében élt, s szépen szaporodott. Nyelvük is egységesedett, a héber, a berber és az arab nyelv keveredett a közhasználatban, mára a tuniszi zsidók az arabot beszélik. A Hara később a városrendezés áldozatává vált, zsidó emlékek viszont bőven találhatók Tunisz óvárosában, a Medinában. Az erkélyeken, ajtókon megmaradtak a szimbólumok, a régiségboltok is igazi kultikus és használati kincseket kínálnak a gyűjtők számára.

Több évszázados út az exodusig

A helyi közösség a 15. században az ibériai és szicíliai zsidóság kiűzetése nyomán lényegesen bővült. A magas műveltségű, a bölcseletben, a szentírás-magyarázatban és a világi tudományokban is jártas szefárd bevándorlók új színt hoztak a provinciális afrikai közösség életébe, de a kezdeti együttélés nem volt konfliktusmentes.

Tunézia 1881-ben vált francia protektorátussá.

A főváros szépen fejlődött, a párizsi stílusú bulvárok, parkok, színházak és gazdag piacok vonzó várossá varázsolták. A helyi zsidóság hamar megtanulta a francia nyelvet, gyermekeiket francia iskolákba járatták, s galliai hittestvéreikkel is hamar megtalálták a hangot. Saját újságot olvashattak, a gazdasági életben is megnőtt a szerepük, egyes iparágakban, mint például az ékszerkészítés, mind a mai napig aktívan tevékenykednek. A korszak dicső emléke az Avenue de Paris-n épített Nagy zsinagóga. A tehetősebb polgárok már a század első felében a festői, de az egészséges életre alkalmatlan Harából a modern negyedbe költöztek, s a hitük gyakorlását segítette az új, 1938-ban épített korszerű imaház. Tervezője, Victor Valensi, az akkori közösség méreteihez szabta, napjainkban csak esküvőkön, nagyobb ünnepeken telik meg, a hívők a kis imatermet használják. 1956-ban Tunézia függetlenné vált.

Jóllehet, az évszázadok során a közösség kapcsolata az iszlám lakossággal gyümölcsöző volt, az új érában a zsidóság elbizonytalanodott, s ezt az érzést számos állami intézkedés – mint a régi zsidó temető egy részének felszámolása, iskolareform, bírósági reform – is erősítette. Ekkor kezdődött az exodus javarészt Franciaországba és Izraelbe.

2008-ban egy, a tunéziai zsidóságról szóló filmet forgattam. A források gyéren csordogáltak, így a párizsi legnagyobb zsidó gyűjteményben, az Egyetemes zsidó szövetségi könyvtárban kutattam. A függetlenségi korszakról írt tanulmányok inkább a gazdasági ellehetetlenülésre hívták fel a figyelmet, s ezt erősítette meg egy interjú során dr. Mhamed Hassine Fantar, a Tuniszi Egyetem tanára is. A tunéziai zsidóság kivándorlásának kérdése összetett – vélte a történész. – Az okok inkább gazdasági jellegűek, s nem kimondottan az intolerancia eredői. A kollektivizálás, s az államosítás érzékenyen érintette zsidó testvéreinket is, mint számos muzulmánt; közülük is sokan döntöttek a távozásról.

Elhagyatott szent helyek

Míg Tuniszban és annak környékén még él a közösség, vidéken, sok helyen már csak az emlékek maradtak meg. A kultúrák különleges találkozási pontja a Tunisz és Le Kef között félúton fekvő festői kisváros, Testour. A spanyolok által elűzött mórok alapították, így nem véletlen, hogy a közös sors nyomán jelentős zsidó közösség is békében élt falai között. Az egykori otthon iránt érzett nosztalgiára vall, hogy a Nagymecsetet is mudéjar, andalúziai stílusban álmodta meg tervezője, Mohamed Tagharino. A muzulmán templom különlegessége, hogy néhány négyzetméteren három vallás, a keresztény, a zsidó és az iszlám jelképei is helyet kaptak. A timpanon felirata a Koránból idéz: „ameddig mi jók vagyunk, úgy lesz az Úr is jóságos velünk, és minden igazhitűvel.”

Zsidó gyerekek Djerba szigetén. Tunéziában ma már csak itt működik héber nyelvű oktatás. Az intézményt a 2007-ben ehlunyt Rav Pinson alapította Fotó: Csermák Zoltán

Az istenfélő környezetben dolgozott és tanított a Spanyolhonból elűzött Fraji Chaouat rabbi. Az ő haláláról is legenda maradt fenn: amikor a tudós rabbi érezte a véget, így szólt híveihez: „holnap reggel, amikor szobámba léptek, én már nem leszek. Mossátok meg testem, öltöztessetek halotti lepelbe, s tegyetek öszvér hátára. Ahol megáll a jámbor állat, ott temessetek el.” Fraji Chaouat emlékét nagy tisztelet övezi, minden évben, a sátoros ünnep, szukot harmadik és negyedik napján népes zarándoksereg keresi fel sírját. Zarándoksereg, mivel a településen már nincs hittestvér.

Nabeul, a híres északi település kerámiaiparáról híres. Falai közt még a második világháború után is kétezer zsidó élt. Ugyan még az útikönyvek megjelölik a nagy múltú zsinagógát, de már nincs, aki beengedne a szentélybe.

Le Kef, a római kor óta a nyugati határvidék fővárosa. A fontos kereskedelmi út mentén fekvő, jól védett város hajdan népes zsidó közösség otthonaként szolgált.

Sokuknak őse berber volt, és az arab hódítás előtt vették fel a zsidó hitet. Még a 20. század elején is a környező félig nomád, zsidó hitű törzsek halottaiknak a Le Kef-i temetőben adták meg a végtisztességet. A múlt század derekán még 357 lelket számlált a hitközség, lakosai javarészt mezőgazdasági termények, gabona, bőr, gyapjú és iparcikkek, kelme, cipő, vasáru kereskedelméből éltek, de iparosaik, szabóik, kovácsaik is a település elismert polgárai voltak. Az elvándorlás e közösséget is érzékenyen érintette. Az imaház is – gazda híján ­– félig romba dőlt, a város később felújíttatta ugyan, ma már hívek hiányában csupán múzeum. Az utolsó elvándorló, Madame Kouka 1984-ben adta át kulcsát a Nemzeti Örökség Intézetének. A hivatalos átadó jegyzőkönyv csupán egy okirat, de egyben a helyi évszázados kultúra szemfedője is.

Örömünnep és a jövő

A Djerba szigetén élő zsidóságról az első írásos emléket a kairói genizahban találták: az irat szerint a 12. században a djerbai zsidók élénk kereskedelmi kapcsolatban álltak egyiptomi hittestvéreikkel, s arról is szól az írás, hogy a helyiek sokat szenvedtek a normann hódítóktól. Egy 1587-ből származó olasz térképen két zsidó települést azonosítottak. Feltételezhető, hogy kapcsolataik révén a zsidó kereskedők fontos szerepet játszottak a Spanyolországtól Indiáig terjedő kereskedelmi láncban.

Mára két településen, Hara Kebirában és Hara Sghirában mintegy ezerkétszáz zsidó lakos él, intézményeik jól működnek, nagy gondot fordítanak az ifjúság nevelésére.

Hara Sghira nevezetessége a híres zsinagóga, a Ghriba, aminek jelentése csodálatos, fensőséges, de mint több arab szónak, ennek is számos más értelme van: idegen, magányos, kirekesztett.  Története összekapcsolódik egy asszony sorsával, akinek élete a legendák világába nyúlik vissza.

A Pészahot, a zsidók egyiptomi kivonulásának ünnepét követő 33. napon élettel telnek meg Djerba ódon városainak falai, zsidó zarándokok ezrei érkeznek. Van, aki ősei nyomát kutatja, van, aki hitbéli élményekre vágyik, s vannak, akik csupán az önfeledt szórakozást keresik a szép környezetben. A vigalom, a tömeg látványa elfeledteti a szomorú tényt, hogy az egykor százezer lelket számláló tunéziai közösség mára néhány ezerre apadt, s szinte mindenki név szerint ismeri a másikat. A szülőföld varázsa viszont megmaradt: az Izraelbe, Franciaországba, Amerikába elvándoroltak emlékezetében kitörölhetetlen az ősi föld képe, s ez az érzés apáról fiúra száll. Mint egykor a Spanyolhont elhagyni kényszerülő zsidóság, a tunéziai diaszpóra leszármazottjai is őrzik hagyományaikat, gyűjtik ottlétük, egy több ezer éves kultúra megmaradt tárgyi és szellemi emlékeit. Párizsi családok gyermekkocsival érkeztek, látszott, nem először járnak a kincses szigeten. Az ünneplő férfiak egy része már a „bodegában” kortyolgatta a hideg sört, szólt a zene, mindenki nevetett, önfeledten ünnepelt.

Fraji Chaouat rabbi emlékét nagy tisztelet övezi, sírját zarándokok serege keresi fel Fotó: Csermák Zoltán

Minden közösség jövőjére az iskoláiból lehet következtetni. Tuniszban, a Palesztin utcában található az egyetlen fővárosi zsidó iskola, ahová harmadikos kortól az érettségiig járnak a tanulók. Az intézményt a 2007-ben elhunyt Rav Pinson alapította. Az orosz születésű rabbi kiváló munkát végzett: zsinagógát, előkészítő iskolát, felsőfokú iskolát, jesivát, rituális fürdőt, mikvét, valamint könyvtárat alapított. A létrehozott tanintézmények közül Tuniszban már csak ez az egy működik.

Ottlétemkor 18 zsidó, francia és arab tanár tanított az iskolában, a gyermekek száma 60 és 100 között mozgott.

Az oktatás négy nyelven, arabul, franciául, héberül és angolul folyt. Az intézményben a nyelvek mellett kiemelt helyet foglaltak el a számítástechnikai tantárgyak. Az iskola jellegénél fogva a fiatalok vallási nevelésére is nagy hangsúlyt fektettek, a napi egyórás ima helyszíne a szépen berendezett imateremben volt. A kiváló képzés egyben kétségeket is rejt. A jelentős támogatás nyomán a tehetséges diákok külföldön folytathatják tanulmányaikat. Mi magyarok is jól ismerjük az elvándorlás lépcsőfokait. A tunéziai fiatalság a legképzettebb a Maghreb országai között, s a zsidó közösség fiataljainak lehetőségei pedig végtelenek. Egyben reménykedhetnek csupán: bárhová is veti az ifjakat a sors, az Afrikában is évezredek óta ápolt hitüket, s a szülőföld szeretetét hűen megőrzik utódaiknak.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS