Pongrácz Vilmos, a Nagykágyára hazatérő gróf

Sütő Éva 2019. december 06., 09:25

A Bihar megyei Nagykágya mellett elhaladó országútról az átutazó csak egy sivár falut sejt. De a látszat csal, mert az Árpád-kori településen a helyhez kötődő arisztokrata család sarjának, Pongrácz Vilmosnak köszönhetően sok minden újjáéled. A gróf vendégeként kerestük fel a falut.

Rálátás a kápolnára. Pongrácz Vilmos gróf őseinek szelleme lengi be e táj minden zegzugát Fotó: Sütő Éva

Tavaszidőben a nehéz bodzaillat és akácvirágözön mögé rejtőző kis Ér-parti falucska, Nagykágya csendesen és békésen éli hétköznapjait. Ami decemberben látszik az országútról, nem a valóság. Nem kihalt, sivár és kietlen település, még akkor sem, ha a bihari dombok mögött meghúzódó faluba nem ér el a világ forgataga. A farkastörvények itt kevésbé érvényesülnek, a nagyváros zaja messzire elkerüli.

A Pongrácz családra szállt uradalom

A falu nevét először 1278-ban említik a krónikák Kagaként. Tatárok, kunok és egyéb dézsmák terhe ellenére is fennmaradt, lakossága közben hol nőtt, hol apadt. Manapság 900 főre tehető. Kis- és Nagykágya, valamint Kóly részekből álló Árpád-kori település 1920 után egyesült Kágya néven. Az 1820-as évekig több gazda birtokolta, de mintegy kétszáz évvel ezelőtt Nagylónyai és Vásárosnaményi Lónyay József császári és királyi kamarás építtetett ide földszintes kastélyt családja gyönyörűségére. Leányágon öröklődve az uradalom a Pongrácz grófok birtokába került.
Pongrácz Ödön katonai pályafutását 1829-ben kezdte, majd századosként 1844-ben áthelyezését kérte a magyar nemesi testőrséghez. 1853-ban vonult vissza ezredesként. Ideje nagy részét a nagykágyai birtok felvirágoztatásának szentelte. Állattenyésztéssel, szőlészettel és borászattal is foglalkozott. Halála után fia, Pongrácz Vilmos császári és királyi kamarás, tartalékos honvédhuszárhadnagy örökölte a birtokot, aki 1895-ben hozzálátott a kastély bővítéséhez is – írja Sóki Béla Az Érmellék 100 híressége című könyvében. Pongrácz Vilmos emeletet is épített a kastélyra, köréje pedig angolkertet alakíttatott ki.

A Pongráczok 1944-ig birtokolták az ingatlant, amelyet a román állam elvett és szociális intézményként működtetett. A család szinte negyedszázados perben igyekezett apránként visszaszerezni törvény szerinti jussát.

A kastélypark végében található a Pongráczok díszes sírkápolnája, amelynek építését 1891-ben fejezték be, és amely római katolikus templomként is szolgál mind a mai napig a család jóvoltából.
Kis- és Nagykágya messze földön hírnevet szerzett borairól, ugyanis a lakosság fő foglalkozása a szőlőtermesztés volt. A 19. század végén és a múlt század elején Nagy Gábor jóvoltából Nagykágyán jött létre az Érmellék első szőlőoltványtelepe. Kóly híres cseresznyetermő vidék volt. A település fénykorában a gazdálkodás mintegy négyszáz embert foglalkoztatott.

Ahol az arisztokrata ősök örök álmukat alusszák Fotó: Sütő Éva
Ahol átfut a világ

Székelyhídról közelítve a település felé – amely közigazgatásilag ötödmagával a kisvároshoz tartozik – alig teszünk meg két-három kilométert. Mondhatnánk, egy bakugrásnyira vannak egymástól. Az elmúlt évtizedekben többször tettek kísérletet a másik beosztott kisfaluval, Csokallyal, hogy különálló községet alkossanak. A mintegy kétezer lélekszám meg is felelt volna a követelményeknek, de végül a próbálkozás annyiba maradt.
A falu mellett áthaladó Nagyvárad–Szatmárnémeti műúton utánfutós traktor ácsorog. A falusiak körbeállják, tele zsákokat adnak-vesznek, látszólag mindenki elégedett. Ha kenyér van, akkor minden van – szól valaki a helybéliek közül, majd békésen indulnak vissza a késő őszi akácosok mögé egy-egy szekérnyi istenáldással vagy jó vásárfiával.
Ilyenkor a falu dimbes-dombos oldalain már barnállik az őszi szántás. A frissen szántott föld illata szinte fojtja a tüdőt. Tavasszal egyszerre nyílik itt a grófi birtokon a gesztenyevirág, az aljban a bodza- és az akáctenger. Az ember azt hihetné, valami mesebeli tájba pottyant, ha vissza nem rángatná a valóságba az Ér medrében torlaszokat képző pillepalackok halma.

Egy ideig kísérőim is akadnak. Mint mondják, három rendszert is túléltek már, hisz a múlt század első harmadában születtek.

A kommunistákat is maguk mögött hagyták, de a mostani rendszert még nem „tudták beazonosítani”. Tán valamennyi közül ez a legádázabb. „Nekünk, kágyaiaknak egyik sem jelentett nagy változást. Mi mindig a földből éltünk, az legalább biztos volt. Igaz, a vetés mindig ki volt téve az Úr haragjának, de hagyott is annyit, hogy a kágyai parasztember éhen ne vesszen. Ha nem, akkor adott az urasági magtár vagy a zsidó. A hitel a kilencszázas évek eleji időkben is működött. Tetszik tudni – mondja az egyik idős bácsika –,

itt zsellérek, cselédek, napszámosok laktak mindig. Nekünk mindig csak annyi jutott, amennyi elég volt az élethez. Igaz, nem is kellett több”

– magyarázzák szinte egymásba fűzve a szót.

A grófi kastély. A tulajdonos a visszakapott ingatlannal a falu látványosságát szeretné gazdagítani Fotó: Sütő Éva
Ami már történelem

Az igazi történelem ott van fenn a kápolnában – mutat fel a dombra egy idős férfi. Ott vannak eltemetve a Pongráczok. Egyenes ágú leszármazottjuk, a méltóságos gróf úr hazatért: még ha csak jelképesen is, de sokat tartózkodik itthon.
„Fent Kólyon is történelem van. Tessék felmenni, megnézni. Szép a mi református templomunk is. Az is dombon van. Az Érmelléken az istenházát szinte mindenhol dombra építették. Tán azért, hogy a szegény emberek annyival is közelebb jussanak Istenhez. Takaros házak, takaros porták vannak a templomutcán…” – magyarázza idős útitársam.
A templomdombról jövet kerülünk a kastély felé pár száz métert. A régi kert évszázados fái még állnak, mögöttük elősejlik a Pongráczok pompás úri laka. Az út jobboldalán az egykori általános, baloldalt pedig a mezőgazdasági szakközépiskola áll.

A grófi kastély és környéke külön világ. Túl nagy az ellentét, de valahogy mégis kiegészítik egymást.

Az uradalom munkásainak, cselédeinek, napszámosainak leszármazottjai most is ugyanannak a földnek a búzáját hordják a vállukon, mint régen. Ez a világ rendje, nyugodnak bele a vitathatatlanba.

Látogatóban Pongrácz Vilmos grófnál

Többször egyeztettünk a kastély Budapesten élő tulajdonosával, amíg sikerült összehozni egy találkozót a kágyai birtokon. Itt nem a Jókai-féle magyar nábob élete köszön vissza, hanem a magyar arisztokrácia felelősségteljes munkája, azaz a másik véglet.
Nagykágya és a grófi család kapcsolata nem nyúlik vissza hosszú évszázadokra. A templomot és a családi sírboltot építtető, valamint a kastélyt bővítő Pongráczok a 19. század elején tűntek fel az Érmelléken. Addig a felvidéki Nedec volt a család törzsterülete. Az a Nedec, amelynek uráról Mikszáth ír a Beszterce ostromában. Mikszáth, a regény keletkezésének történetében megemlíti, hogy sokszor vacsorázott Pongrácz Károly gróffal. Beszélgetéseik alkalmával gyakran felszínre került a híres család múltja.

Az arisztokrata Pongrácz Vilmos, Nagykágya grófi mentora Fotó: Sütő Éva

Az ősök közül a legizgalmasabb élet alighanem a különcködő Pongrácz Istvánnak jutott, amelyet Mikszáth annyira érdekesnek talált, hogy megkérte a még élő családtagokat, hadd írja meg történetét.

A család beleegyezése után az „utolsó várúrnak” állított emléket – meséli Kágyán a híres Nedec urának leszármazottja.
Mikszáth Kálmán így ír a grófékról: „a Pongrácz-család története tele van középkori fénnyel, ragyogással: Szentmiklósi Pongrácz, kinek fejedelmek voltak adófizetői, Pongrácz Péter, a legszebb magyar levente, aki iránt egy királyné gerjedt boldogtalan szerelemre, a nagypallosú Pongrácz Pál, török fejek lekaszabolója, megannyi vitéz ős, szépséges Pongrácz kisasszony. Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt erős feje, és nagyon mélyen belenézett...”
Vonásaiban talán az egykori Pongrácz Péterre hasonlító, még mindig délceg és szép ábrázatú Vilmos gróf megtoldja a családi legendát az érmelléki ág történetével és a kilencvenes évek utáni hazatérésének élményével. Déd­apja, Pongrácz Ödön 1847-ben vette feleségül Lónyay Vilmát, aki házassági hozományként kapta szüleitől a nagykágyai birtokot. A család 1944-ig élt itt a faluban. Ő már Budapesten született 1947-ben. 1996-ban jött először Nagykágyára, ami minden szempontból igazi élmény volt számára, hiszen ősei szelleme lengte be a táj minden szegletét. Első dolga volt, hogy testvérével rendbe hozassa a teljesen szétvert, kirabolt családi sírboltot. A helyreállított nyughely felszentelését Tempfli József akkori nagyváradi római katolikus megyéspüspök végezte el 1998-ban.
Nagykágyát főleg apja, a néhai Pongrácz Vilmos gróf (1898–1975) elbeszéléseiből ismerte. Mindig nagy szeretettel beszélt Kágyáról, az ott élőkről, a gyönyörű tájról, az egykoron virágzó birtokról, gazdaságról – magyarázza Vilmos gróf.

A gazdagság és a rang kötelez

„A 2006-ban létrehozott Pongrácz Alapítvány egyik fő célja a segítségnyújtás, a szellemi és az erkölcsi értékek népszerűsítése, valamint az emberi kapcsolatok ápolása. A kápolna tetőzetét is ennek segítségével sikerült kicserélni, tataroztuk, majd villanyt vezettünk be” – mutat a dombra a kágyai gyerekek által csak Vilmos bácsinak szólított arisztokrata. A főúri család anyagilag hozzájárult a református templombelső felújításához is, világító testeket vásároltak és a kegytárgyakat restaurálták.

Anyagi segítséget nyújtottak Nagykágya közvilágításának felújításához. Megtisztították a héthektáros kastélyparkot, támogatták a falu ravatalozójának építését, és beindították a falugondnoki szolgálatot.

Ezt a feladatot Bersánszki András látja el, aki a grófi birtokot is szemmel tartja.
Vendéglátóm szerint e pénz­éhes, rohanó világban erkölcsi alapokra, közösségi összefogásra, egymás iránti tiszteletre és főleg természetvédelemre nagyobb szükség van, mint bármikor. „Sokszor panaszkodnak az emberek Kágyán, hogy nagy a szegénység, kevés a jövedelem. A válaszom rendszerint ez: aki ilyen szép faluban él, az csak gazdag lehet. Bár beismerem, ez sovány vigasz. Viszont ezt a szép környezetet meg kell védeni, és ezért a falu lakosaival és Székelyhíd vezetőségével karöltve teszünk azért, hogy Nagykágyát tisztán tartsuk” – fogalmaz Pongrácz Vilmos.
Mindezt Székelyhíd polgármestere, Béres Csaba is megerősíti, aki nagy tisztelettel beszél a falu arisztokrata családjának leszármazottjáról. A gróf faluturizmusról és lovas pályáról álmodik, mert véleménye szerint a kágyai legények lóra termettek. A birtokára épített technológiai líceum háromhektáros területéről is ki tudtak egyezni vele, sőt a falu sok háza is az ő földjeire került, de e telkeket is odaadományozta. A visszakapott kastéllyal a falu látványosságát szeretné gazdagítani. Nem szándékszik visszaköltözni a faluba, de alapítvány révén sokat segít a településnek.

Akinek saját kápolnája van

A legőszintébb szavakat az ősei nyughelye fölötti kápolnában hallottam Pongrácz Vilmostól. A kegyhelyen megmutatta a Szent Pongrácz István jezsuita szerzetesről és vértanúról készült képet is. Pongrácz István az erdélyi Alvincen született. 1618-ban a helyőrség magyar katonáinak lelkészeként került Kassára, hogy segítse a város rekatolizációját. 1619-ben Kőrösi Márkkal és Grodecz Menyhérttel együtt őt is megkínozták, majd megölték, miután nem adta fel hitét. II. János Pál pápa avatta szentté mindhármukat 1995-ben Kassán.

A gróf szerint azért érzi magát leginkább gazdagnak, mert van egy saját kápolnája, amelynek bármikor meghúzhatja a harangját.

Csak úgy, a maga kedvére. A kágyaiak a harangszóból tudják, hogy a gróf hazatért.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat