HIRDETÉS
Az elmúlt századok során a nád, a gyékény, a vessző, a sás, a cirok, a háncs, a szalma mind az érmelléki ember munkaeszközei, valamint megélhetési forrásai voltak. Egy múlt századi alföldi, illetve érmelléki leírásból kiderül, hogyan folyt az élet a lápon. A szegény ember télen, ahogy leesett a hó, elővette nádvágóját meg a szánkót, lement a rétre és vágott néhány kéve nádat, gyékényt, sást. A nádból istállót javított, a gyékényből szakajtókosarat, tyúkborítót, gyékénykötelet, ponyvát font, a sásból meg széket készített. Mindezeket elvitte a vásárra, ahol jó pénzért eladta.
Olyan településeken, ahol a lakosság nagyobbik fele zsellérsorban élt, és a kegyes lápvidék lehetővé tette e mesterségek űzését, a foglalkozás idővel háziiparrá fejlődött.
Azokat a gyékényfonókat, kosárkötőket, akik nemcsak télen, de az év nagyobbik részében is készítettek eladásra használati tárgyakat, háziiparosokként emlegették.
A gyékény, ez az ősrégi szavunk tán egyidős a magyarokkal. Nyelvészek szerint a török nyelvben keresendő az eredete. E vízinövénynek sok fajtáját tartja számon a növénytan. A szövő-fonó mesterek mind tisztában vannak vele, melyiknek milyen a minősége. A gyékénnyel általában a férfiak foglalkoztak. A még élő érmelléki mesterek szerint ennek a növénynek sok fajtája van. Attól függ, az ember mit akar készíteni belőle. Létezik a rizsgyékény, annak van a legszélesebb levele. Van egy közepes fajtája is a mocsaras vidékeken, meg egy keskeny levelű is. A gyékényágyakat inkább a széles levelűből fonták. Ezek olyan heverőfélék, amelyeket inkább a tornácokon tartottak, de a házban is volt hasznuk, jól lehetett rajtuk pihenni. A keskenyebb fajta gyékényből készültek a székek vagy az igényesebb használati eszközök: gyékénykosarak, szakajtókosarak vagy piaci füles szatyrok az asszonynépnek. De gondos munkával még falvédőt is lehet belőle fonni. Régen találékonynak kellett lenni, mert nem volt az embereknek városi portékára valójuk. A természet eltartotta a szegény embert.
– mesélte az egyik gyékényfonó mester, Fazakas Károly, akinek egész életében a mocsári növények biztosították mindennapi betevőjét.
A gyékényfonás vagy a vele rokon vesszőkosár-készítés, szalmából vagy kukoricacsuhéból való szövés-fonás mestersége lassan kihal az Érmelléken. Néhány kiszolgált mester még manapság is vallatja a lápot a jó gyékényágynak valóért, a jó „ficfavesszőért”, a nádast a tetőre valóért, a tarlót, illetve tengeriföldeket szalmáért, fehér csuhéért. De a jelek szerint velük kihal a mesterség is. „A fiataloknak már nem tetszik ez a munka. Még a nádalás sem, pedig néhánynak megtanítottuk édesapámmal” – magyarázza Cservid József nádaló Gálospetriből. A Cservid család régi nádaló família, három generációja végzi e munkát. Régebben jobban meg lehetett élni belőle, ma is meglehetne, de a láp lecsapolásával sokak megélhetése odaveszett. Ami maradt, legtöbbször felgyújtották. A kereset kiegészítésére azonban még ma is jó, ha össze tudják szedni a hozzávalót. Leginkább már csak felújításokhoz hívják a mestereket.
Magyarországon is reneszánszát élik a nádfedelek, de azokat már leginkább új módszerekkel készítik. Dolgoztunk a határ túloldalán is nem egyszer, de az a módszer már távolról sem hagyományos” – mondja ifjabbik Cservid József.
„Az Érmelléken egyre több tájház van kialakulóban. Az itt élő emberekben tudatosul, mennyi értéket rejt magában a tájegység. A lápok, mocsarak csodanövényeiből készült tárgyakat látványosság gyanánt ide mentik át az utókornak. Lelkes gyűjtők és népszerűsítők is akadnak, akiknek a falusi hagyaték legalább akkora érték, mint a hajdan volt főúri szalonok antik bútorai. Amíg érezni a régi megsárgult szakajtók kovászillatát, a gyékényágyakon és székeken az ősök verítékszagát, addig tudjuk, hova tartozunk”. Kéri Gáspár székelyhídi fogorvos, a tájegység értékeinek őrzője ezeket mondja a nádtetők készítésének technikájáról, ami tulajdonképpen az egész magyar nyelvterületen nagyjából azonos, és amiben maga is otthon van. Ugyanis nem egy nádfedeles épített örökséget hagy az utókorra, amit Cservidékkel készíttetett, és le is írta a hagyományos módszereiket.
A készítők általában parasztmesterek voltak. A nádazást a tető alsó részén, az eresznél kezdték. Kisebb nádkévéket fektettek egymás mellé, tövénél lefelé, majd – régebben fűzfagúzzsal, később dróttal – szorosan egymás mellé és a tetőlécekhez kötözték őket. Erre az alsó sorra jött az első verés. A nádcsomókat ugyancsak tövével lefelé egymás mellé fektették úgy, hogy az alsó sor kötését fedje, majd lazán lekötötték. Utána egy fogazott eszközzel, a nádverővel felfelé ütögetve a nádszálakat simára felverték. Végül szorosan lekötötték. Ugyanígy készült el a többi sor is. Általában 3–4 sort vertek fel, de a negyedik már túlnyúlt a gerincen, amelyet az ellenkező oldalon kötöttek le. A lekötést, a gerinc beszegését ketten végezték, amihez egy fából vagy inkább fémből készült, mintegy félméteres fűzőtűt, nádvarró tűt használtak. Javításokkal – vagy ahogy errefelé mondták, duggatásokkal – több generációt is kiszolgált.
Sokan úgy gondolják, a régi idők szegény emberének nádteteje ma a gazdagok kiváltsága.
Adottságai révén a nádtető felveszi a versenyt a jelenlegi tetőfedő technológiákkal.
Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy már nemcsak az Érmelléken, valamint a Tisza vonzáskörzetében, de a Kárpát-medence más vidékein is egyre többen választják a hagyományokat, régmúltat idéző, idős vagy műemlék jellegű lakóházak felújítását, új épületek náddal történő fedését.
A tájba illő, ízlésesen kialakított tető nemcsak az ott lakók, hanem az arra járók számára is kellemes, szívmelengető látványt nyújt. Ápolja a magyar kultúra hagyományait, emlékeztet ősi múltunkra, gyökereinkre.
A Kéri Gáspár által alapított szalacsi zsellérházmúzeumot és a gálospetri tájházat is a Cservidék nádalták.
A hatvanas-hetvenes évektől kezdődően az Érmelléken igencsak megfogyatkoztak a régi nádfedeles házak, mert a falusiak számára a nádtető a szegénység, a maradiság jelképe lett. Bár a nád víztaszító és kiváló hőszigetelő tulajdonságát emberemlékezet óta ismerik, a nádfedelet mégis a falusi házak jellegzetességének tudják be. A 19. és a 20. század fordulóján még jellemzően náddal fedték a tetőzetet, később azonban a cseréptető kiszorította eme természet adta csoda használatát, így manapság már alig találni nádfedeles épületeket.
Míg néhány évszázada mindennapos volt, manapság különlegességnek számít az eredeti nádfedeles tetőszerkezet.
Az ezredforduló után új nádtetős nyaralók, lakóvillák, csárdák reneszánszát éljük. Az igényes jómódú polgár, a nosztalgiázó turista számára a nádtető az exkluzivitás szimbóluma. Pedig néhány évtizeddel ezelőtt még azt hitte az ember, hogy e „maradi” mesterség már a kutyának sem fog kelleni. A nádtető készítésének folyamata, formája sokat változott az évszázadok folyamán, és a nádfedelek élettartama is megnőtt.
A gálospetri Cservid családnak sok nádfedeles ház viseli a névjegyét. Nagy tisztesség volt ám nádazónak lenni! – nosztalgiáznak az idős mesterek. A nádtól leginkább a gyúlékonysága miatt tartottak – mondták. Manapság a nádtetős épületekre biztonsági okokból csak akkor adnak lakhatási engedélyt, ha a nádat lángmentesítő anyaggal kezelik. Sajnos nem volt ez érvényben mindig, no meg lehetőség sem igen adódott az ilyen luxusra. Ebből származtak a nagy tűzesetek, amikor utcák égtek le templomostól. Ugyanis léteztek falvak – például Érselénd –, ahol hajdanában a templom is nádfedeles volt.
Az Érmelléken ma is találni olyan nádtetőket, amelyeket a múlt század közepén vagy még korábban készítettek. Érdekesség, hogy e házakban általában idős emberek élnek, valamennyien természetes környezetben.
Ha arról kérdezi őket az idegen, milyen ízű a kenyér, a szőlő vagy a füstölt szalonna a fehérre meszelt, nádfedeles lakban, a válasz mindig egyértelmű: otthonillatú. A templomtornyoknak, a nádfedeles lakoknak mindig hazatérítő erejük volt.
Jó lenne sok-sok templomot és nádfedeles házat építeni Erdély-szerte…
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
