HIRDETÉS

Kérdéses magyar jövő Balázsfalván

Szucher Ervin 2018. szeptember 07., 14:53 utolsó módosítás: 2018. szeptember 12., 08:55

Balázsfalva évszázadok óta a román önszerveződés erdélyi bölcsője volt, ahol a magyarság már Trianon előtt kisebbségben élt. De nem annyira, hogy ne működtethetett volna iskolát és kulturális intézményeket. A magyar iskola a Ceauşescu-rendszerben szűnt meg, a magyar oktatás a rendszerváltás után épült le. A kisváros magyar közösségére az RMDSZ csúcsvezetősége nem figyelt, ugyanakkor a református gyülekezet helyi vezetősége is hozzájárult a gyors leépüléshez azzal, hogy elűzte a városkából Böjte Csaba árváit.

Balázsfalva madártávlatból. Habár a román városvezetés napjainkban jóindulatúan viszonyul közösségünkhöz, a helyi magyarság jövője kérdéses Fotó: Szucher Ervin

Balázsfalván, a két Küküllő összefolyásánál fekvő Fehér megyei kisvárosban a húszas-harmincas években volt magyar gyerek bőven, ám alig akadt tanár, aki anyanyelvükön szóljon hozzájuk. Ma vannak képzett oktatók, de lassacskán elfogytak a nebulók. A magyar pedagógusok szerint az anyanyelvű oktatás elsorvadása nem csak demográfiai kérdés; míg közvetlenül 1989 előtt és után a hatalom hathatós hozzájárulásával történt, az azt követő időszakban sokkal inkább a magyar csúcspolitikusok lelkén szárad a kudarc. Meg azokén, akik a kétezres évek derekán valósággal elűzték a városból Böjte Csaba árváit. A veszteség attól fájóbb, hogy a tetteseket nem az államhatalom tagjai, hanem a magyar közösség néhány élenjárója között kell keresni. Az egykori magyar elemi iskolának mára csak emléke maradt, mindössze az általános iskola összevont osztályai keltik azt a látszatot, hogy a városban még él az anyanyelvű oktatás. Holott azok, akiknek erkölcsi kötelessége lett volna életben tartani, pusztulásra ítélték.

Balázsfalvi román történelem

Ha az utóbbi két évszázad történelméhez kanyarodunk vissza, egyértelművé válik, hogy – más erdélyi városokban tapasztaltaktól eltérően – a balázsfalvi magyarság térvesztése nem Trianonnal kezdődött és nem a kommunista időszakkal folytatódott, legfeljebb az eredeti demokráciában teljesedett ki. Ezek rátettek még egy-egy lapáttal az amúgy egyre duzzadó kupacra. Tagadhatatlan tény, hogy az egykori vármegyei települést az 1700-as évek végén és az 1800-as évek elején sem a magyar szellemiség lengte be; a Monarchia ideje alatt is kisebbségben lévő közösség a románság árnyékában élte mindennapjait. A 16. század első felében Erdély helyettes főkapitánya, Bagdy György még várkastélyt épített a dombok aljában fekvő városkában. Aztán bő évszázadra rá, 1687 októberében éppen annak pompás termeiben, az akkor már Apafi-tulajdonban lévő kastélyban írták alá a balázsfalvi paktumot, amelynek következtében Erdély Habsburg-uralom alá került.

HIRDETÉS

A 17. század derekán a Küküllő-szög eme települését II. Rákoczi György híres ménese tette ismertté. Az idő múlásával azonban, a 18. század végén, a 19. elején Balázsfalvát már az erdélyi román nemzeti mozgalom helyszíneként kezdték számon tartani. Sőt, 1744 nyarán az unitus püspökséget Fogarasról Balázsfalvára áthelyező egyházfő, Ion Inochentie Micu-Klein zsinatot hívott össze, hogy tiltakozzék az erdélyi országgyűlésnek a románokról alkotott törvényei ellen. Tette miatt a püspöknek menekülnie kellett, de alig tizenegy esztendővel később a görög katolikusok már saját iskolát és papneveldét létesítettek a városban.

A három nyugalmazott pedagógus: Udvari Ibolya, Szakács Ilona és Bartha Mária Fotó: Szucher Ervin

1760-ban az egyház nyomdát vásárolt a román könyvek előállítására. Nem sokkal később a magyar uradalmi birtokot a görög katolikusok érseki palotájukká alakították. 1848-ban a város szélén nemzetgyűlésező románság előbb a követelményeit fogalmazta meg, majd néhány hónappal később a császáriaknak esküdött hűséget a magyar forradalom ellenében. És szintén

a Szabadság mezején, 1861-ben mondták ki az erdélyi románok, hogy semmilyen körülmények közt nem fogadhatják el Erdély unióját Magyarországgal, majd 1868. május 15-én Erdély autonómiáját követelték.

Ioan Lemeni, avagy a Pest-Budán Lemény Jánosként bemutatkozó püspök személyében Balázsfalva sokáig Erdély egyetlen román országgyűlési képviselőjét adta.

Összevont, bezárt, lebontott iskola

Az utóbbi másfél évszázaddal súlyosbított történelmi előzmények mellett elvileg senkit nem kellene meglepnie, hogy a város magyarsága mára félezer alá apadt, és a száz év alatt több mint tízszeresére duzzadt románság mellett elenyészővé vált. Szerencse, hogy a Balázsfalvával szinte egybenőtt Magyarpéterfalvával és Tűrrel a statisztikában valamelyest kikerekednek a számok. Ettől viszont a város helyzete sokat nem változik… A balázsfalvi értelmiségieknek, főként pedagógusoknak sír a lelke, amikor a leépülésről esik szó.

Szakács Ilona nyugalmazott tanítónő most is nosztalgiával gondol vissza azokra az időkre, amikor a városban működött a magyar elemi iskola. Elkísér a volt belvárosi iskoláig, pontosabban a helyén álló tömbházlakásig. Átszellemülve mesél az utca túlsó oldalán állva: pajtások és tanítók, osztálytermek, gyermekcsínyek és év végi szerepek emléke tör fel a sok-sok évtizeddel ezelőtt végzett Ilona néni memóriájából. Mint minden balázsfalvi magyar gyerek, az 50-es évek elején ő is ennek az iskolának koptatta a padjait, ám mire visszatért tanítani, 1962-ben egyesítették a szomszédos román iskolával.

„Lebontották a két épületet elválasztó kerítést, és egy, a tanerőknek szervezett gyűlésen közölték, hogy mától a két iskolából egy lett” – mondja a nyugalmazott pedagógus. Kolléganőjét, Bartha Máriát, az ominózus gyűlés után fel is jelentették, mivel valaki észrevette, hogy a hír hallatán könnyre fakadt. Néhány évvel később

a magyar iskolát eltörölték a város térképéről: lebontották, helyébe tömbházat építettek. Ezzel a döntéssel végérvényesen megpecsételték az önálló magyar nyelvű oktatás sorsát.

Ilona néninek még megadatott, hogy huszonnyolc esztendeig tanítson Balázsfalván. 1995-ben állt fel a katedrától, több mint harmincfős osztálytól búcsúzva. „Volt gyerek bőven, s szinte mind olyan, aki az enyedi kollégiumban folytatta. Pedig akkoriban igazán nem volt könnyű oda bejutni” – méltányolja egykori tanítványait az idős oktató.

Nehézkes rendszerváltás

A magyar diákok helyzetét nehezítették a sajátosan értelmezett törvények. Hiába sikerült megszabadulnia a Ceauşescu-rendszertől, bő negyed évszázaddal ezelőtt a helyi magyarságnak gúzsba kötött lábbal kényelmetlen volt táncolnia. A tanárok, tanítók jól emlékeznek arra az időszakra, amikor a balázsfalvi iskola magyar tagozatán a magyar irodalmon kívül szinte minden tantárgyat román nyelven oktattak. Amikor valaki szót emelt a diszkrimináció ellen, rögtön szeparatizmussal vádolták, és azt vágták a fejéhez, hogy el akarja űzni az iskolából a jól képzett román tanerőt. „Az iskola vezetősége, a tanfelügyelőség, a városvezetés, egyszóval mindenki ellenünk játszott.

Címzetessé nevezték ki a román kollégákat, ezzel hülyítve a szülőket. Akadt közülük olyan is, aki egy kukkot nem tudott magyarul, de a szülői értekezleten azt próbálta beadni, hogy őszig megtanul, és majd magyarul fogja tanítani a matematikát.

Szóval nagyon nehezen álltak félre, és adták át a helyet a román kollégák” – idézi fel a rendszerváltás utáni első éveket a 2016-ban, papíron nyugállományba vonult Udvari Ibolya.

A kommunizmus megdöntését követő hónapokban az RMDSZ-t képviselve Bartha Mária a városvezetésben is részt vett. „Rengeteg súrlódás volt, mindegyre vádolták, rágalmazták, támadták a közösségünket. Olyasmit mondtak, hogy Marosvásárhelyre, a márciusi utcai verekedésbe küldtük a gyermekeinket” – eleveníti fel a ’89-es fordulatot követő zűrös időket a nyugalmazott pedagógus.

Kinyújtott román kezek

Az akkori állapotokhoz képest mára sok minden változott. A leglátványosabb fordulat a hatóságok és a román oktatók szemléletében érzékelhető. Ma már szinte mindenki partner kíván lenni a magyar gondok megoldásában. Nem udvarolni próbálnak az RMDSZ-nek, hanem segíteni a közösség gondjain. A pedagógusok szép szavakkal illetik Gheorghe Valentin Rotaru polgármestert; a beszélgetésből hamar kiderül, hogy az elöljáró nemcsak a település arculatának csinosításával vívta ki a közösség elismerését, hanem a magyarokhoz való viszonyulásával is.

Bár a maga egyetlen önkormányzati képviselőjével az RMDSZ túl vékonyka ahhoz, hogy a mérleg nyelvét képezze, Vinczellér István helyi RMDSZ-elnök szerint a liberális városatya a magyarság minden kérésére pozitívan reagál. Ezt már az egyház is, az iskola is megtapasztalta. Mi több, ezelőtt két évvel, mire az RMDSZ tudomást szerzett a Szabadság-mezőn álló Petőfi-szobor megrongálásáról, az elöljáró ki is javíttatta az alkotást.

A magyar nyelvű oktatás másik fontos támogatójaként az óvoda román nemzetiségű igazgatóját említik. Lucia Câmpean nem csak a kötelező köröket rója le, ennél jóval többet tesz.

„Amikor 2014-ben azt kértük, hogy alakuljunk napközivé, nem azt nézte, hogy a román csoport nem állt elő hasonló követeléssel, hanem egyből jóváhagyta. Amikor létszámgondokkal küszködtünk, ő volt az, aki a vegyes családokat győzködte, hogy magyar tagozatra írassák a gyermekeiket” – szól elismerően kolléganőjéről és egyben feletteséről Udvari Ibolya. Amikor pedig a magyar óvónő elérte a nyugdíjkorhatárt, az igazgatónő volt az első, aki marasztalta, mondván, „csak azután engedi el, miután a magyar csoport megerősödött”.

Böjte atya gyermekotthona helyett inkább a kereskedőkre bízták az ingatlant Fotó: Szucher Ervin

Az oviban nem Lucia Câmpean az egyetlen, akire a magyar közösség bármikor számíthat. A legtöbb román szülő is elfogadja, tiszteli a másságot. „A csoportban olyan román gyermekek is vannak, akik ma már úgy beszélnek magyarul, hogy akár iskolába is lehetne őket íratni. Szüleik magyar népviseletet csináltattak nekik, ünnepeinkre abba öltöztetik. Eljönnek az óvodába, március 15-én a templomba, és velünk együtt örülnek gyermekeiknek” – állítja a pedagógus. Hálából az óvónők mindig gondoskodnak arról, hogy ne legyen olyan óvodai bál vagy szerep, amelyen nem hangzik el román versike vagy dalocska. Az óvónő szerint a nyelvi korlátok feloldása az emberi kapcsolatokra is kihat. Az a román, aki beszéli, vagy legalább érti a magyar nyelvet, általában sokkal nagyobb bizalommal és tisztelettel viszonyul a közösséghez. „A minap az egykori színromán tanítványom, egy egyetemista lány büszkén újságolta, hogy az oviban tanult ismereteinek köszönhetően a magyarországi kiránduláson ő volt a tolmács. És ezt nem csak az ottaniak méltányolták, román társai is értékelték.”

Csaba testvér és „ördögtől való terve”

A kinyújtott román kéz nemcsak jó érzéssel tölti be a magyar tanerőket, hanem szomorúságot is kivált belőlük. Sebeket tép fel, rémálmokat hoz elő – olyanokat, amelyeket nem is olyan rég éppen a magyar közösség élenjárói okoztak. Udvari Ibolya köntörfalazás nélkül állítja: az RMDSZ egykori országos vezetőségének jelentős része van a balázsfalvi magyar nyelvű oktatás lezüllesztésében.

Amikor felhívtam Markó Béla és Takács Csaba figyelmét a rohamos fogyásra, és arra kértem, gondolkodjanak akár magyarországi önkéntesek biztosításában, illetve egy szórványkollégium létesítésében, szemberöhögtek.

Aztán évek múltán kiderült, ez a járható út, így próbálkoznak megmenteni a moldvai csángó fiatalokat is. Csak hát mi mindig a huszonnegyedik óra utáni percekben kezdünk el gondolkodni” – fájlalja az óvónő, aki szerint az embert nem akkor kell egészséges életmódra nevelni, amikor már haldoklik.

Miután az érdekképviselet elengedte az egyre kevesebb szavazatot biztosító balázsfalvi magyarság kezét, Böjte Csaba ferencrendi szerzetes volt az, aki mentőövet dobott a küküllőszögi kisváros közösségének. Alig néhány hét leforgása alatt kipofozta a református templom melletti, hosszú ideig sínylődő egykori kántori lakást, majd kilenc árvával lakta be.

„2007-et írtunk, és úgy tűnt, ezzel a lépéssel mégis sikerül megmenteni a magyar osztályt. Csakhogy

a presbitereink egy része nem nézte jó szemmel Csaba testvér ténykedését. Egyesek azzal vádolták, hogy katolicizálni akarja a balázsfalvi református gyerekeket.

Az állami árvaházban, amely a 70-es évekig működött, nem románosították el a magyar gyermekeket, Böjte atyáról pedig azt feltételezni, hogy áttéríti a református csöppségeket… Megáll az ész!” – csóválja a fejét Udvari Ibolya. A pedagógus egyszerre szégyelli magát a jótékonykodó szerzetes és a közvélemény előtt. Érthető, elvégre ő volt az, aki a városba hívta Csaba testvért és árva gyerekeit. „Sírva kértem az atyát, bocsásson meg a presbitereinknek, mert nem tudják, mit tesznek.” Az akkori református lelkipásztor ma már nincs a gyülekezetben, azóta a presbitérium is teljesen kicserélődött. Utólag egyesek lesütött fejjel látták be hibájukat, mások a mai napig ugyanazt hajtogatják, amit az időközben nyugdíjba vonult papjuktól hallottak. Ibolya fájdalmát kolléganői is osztják; felfoghatatlannak tartják, miként űzheti el magyar a magyart, főként egy olyan városból, ahol az elvándorlás, beolvadás és kiöregedés könyörtelen iramban „szedi az áldozatait”.

Az árva gyerekek félresikerült története Csaba testvérben is kellemetlen emlékeket tép fel, a ferences szerzetes viszont már rég túltette magát a történteken. A legszívesebben nem is beszélne róla, de végül csak kibuggyan belőle a csalódottság. Mint mondja, tíz évig senki nem használta az ingatlant, amíg alapítványa nem renoválta. Miután rendbe tette és belakta a házat, másnak is beindult a fantáziája. „Én naivan azt hittem, hogy nem csak ingyen adják az épületet, támogatni is fogják a ház működtetését. Egyesek viszont úgy gondolták, egy virágüzlet többet hozna az eklézsiára. Nem kétlem, és azt sem állítom, hogy nincs szükség virágüzletekre. Egy év után a gyermekeim kiköltöztek, egyikük sem került utcára, Gyulafehérvárra vittem őket. Csak azt sajnálom, hogy ezzel a lépéssel

a balázsfalviak meghatározó lépést tettek az anyanyelvű oktatás felszámolása irányába

– fájlalja Böjte atya, majd nyomatékosan hozzáteszi: a történtek ellenére ő nem haragszik senkire. Csak hát ezt is meg kellett érnie... Negyed évszázadon keresztül mindegyre nyitotta az ajtókat az árván maradottak, rászorultak előtt, Balázsfalván be kellett csuknia.

Gyermekzsivaj helyett ortodox kereszt

Nem sokkal Böjte Csaba gyermekeinek kivonulása után a balázsfalvi iskolában megszűntek a különálló elemi osztályok. Jó ideje összevont osztályokban tanulnak a még maradottak. Vinczellér István úgy tudja, a két tanítónői állásból a létszámcsökkenés miatt szeptembertől csak egy marad. A felső tagozaton azonos a helyzet: húszan tanulnak egyetlen teremben. Kiderült, a várossal összenőtt magyar többségű peremtelepülés, Magyarpéterfalva sem képes biztosítani a megfelelő számú utánpótlást. Felmerül a kérdés: ilyen körülmények között vádolható az a szülő, aki már kis korától Nagyenyedre küldi gyermekét továbbtanulni, vagy román tagozatra íratja? „Nem a románok tették ezt, hanem a mi gőgösségünk” – állítja Udvari Ibolya. Balázsfalva oda jutott, hogy mára vannak képzett pedagógusai, de elfogytak a gyermekei.

Míg a főtérről az éppen felújítás alatt álló templomig és visszasétáltunk, senkit nem láttunk, hogy átlépné az üzletté avanzsált egykori kántorlak, majd gyermekotthon valamelyik küszöbét.

Valószínűleg ez lehetett a virágüzlet sorsa is, amelynek mára se híre, se hamva. De ez már a bérlők dolga… Az egyháznak az a fontos, hogy befolyjon a havi összeg. „Látja, milyen szépen rendbe tették a református templomot, s most építik a vendégházat?” – mutat körül Szakács Ilona, majd egy költői kérdéssel folytatja. „De ha elűzzük az árvákat és felkarolójukat, vajon lesz ki benépesítse 20–30 év múlva?”

Tíz méterrel odébb, a nem is olyan rég még gyermekkacagástól hangos gyermekotthon egyik felébe a Stihl költözött be, de úgy tűnik, kinőtte az épületszárnyat, mert a képviselet munkatársai az udvart is megtöltötték kopott, de valószínűleg ideig-óráig még működőképes fűnyírógépekkel. Az ingatlan túlsó részében egy másik vállalkozó könyvesboltot rendezett be, ahol a cégér szerint jobbára kegytárgyat és papírárut forgalmaznak. Hogy milyen kegytárgyakat, azt a bejárati ajtón lógó jókora ortodox kereszt jelzi. Megeshet, hogy ez lesz a balázsfalvi magyarság keresztje?

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS