HIRDETÉS

Az életérzéssé vált erdélyi fesztivál

Kádár Hanga , Nánó Csaba 2017. augusztus 25., 13:09 utolsó módosítás: 2017. augusztus 25., 13:15

Augusztus 13–20. között számos helyszínen, Kolozsvár legjelentősebb terein, utcáin és sétányain több száz kulturális programot, koncertet, kiállítást és bemutatót tartottak a magyar napok keretében. A rendezvény ezúttal is hatalmas sikernek örvendett, és mára beépült az életünkbe.

Koncertek Kolozsváron. Az erdélyi fesztivállá vált magyar napok alkalmával esténként a Főtér ismét benépesült Fotó: Bíró István

Törhette a fejét, hova csöppent a világ különböző tájairól érkezett mintegy 30 ezer Jehova tanúja, aki az elmúlt héten kongresszust ülni jött Kolozsvárra. Meglepetésükre utcákon, tereken, kocsmákban, intézményekben egy hét erejéig a magyar beszéd volt az úr, ameddig a magyar napok lázban tartották a kincses várost. Nem beszélve arról, hogy többször is felhangzott nyílt színen a magyarok imádsága, a Himnusz. Amúgy az elmúlt évekhez hasonlóan a többség idén sem háborgott a Kárpát-medence magyarjainak egyik legnagyobb buliján. Hogy soha nem látott tömeg hömpölygött Kolozsvár utcáin, azt az égieknek is meg kell köszönni, hiszen az utolsó estét leszámítva – amikor a Csárdáskirálynő és társai kissé eláztak – egész héten hétágra sütött a Nap. Talán ettől is volt annyira vidám az idei, nyolcadik kiadásához érkezett rendezvény. Az emberek már hozzá igazítják a szabadságukat, és a világ legtávolabbi tájairól is hazajönnek találkozni, szórakozni, nosztalgiázni.

A kolozsvári Farkas utca idén is a kézműveseké volt Fotó: Kádár Hanga
Zene van. És drágaság…

Zene van – énekelte a Főtéren mintegy tízezer ember előtt az immár 70 éves Horváth Charlie, aki visszatérő vendége lett a magyar napoknak. Az ő koncertjein mindig teltházra számíthatunk, hiszen azt a fajta zenét játssza – a másik két fellépő, Földes „Hobó” László és Deák „Bill” Gyula mellett –, amelyre minden korosztály vevő, és a rajongók szerint ez a fajta muzsika sosem hal meg. Éljen a rock and roll! Ugyanilyen remek bulit csapott a Szikora Robi által kitalált csikidamot játszó R-GO együttes is. Szikora azzal is meglepetést keltett, hogy elénekeltette a tízezres közönséggel a Himnuszt. Ami – valljuk be – a Kolozsvári Magyar Napokon már nem is olyan meglepő, és minden jel arra mutat: ehhez immár más is hozzászokott. Érdemes megjegyezni, hogy minden kezdeti félelem ellenére a nyolc kiadást megért fesztivál egyikén sem történt komolyabb incidens, de még provokálás sem. Nyilván manipulálni sokféleképpen próbálkoznak, de a józan ész eddig mindig győzött.

HIRDETÉS

Szent István-napi találkozó. Csemegeként idén látványos görög mozgásformát is kaptunk Fotó: Kádár Hanga

Valaki a környezetemben megjegyezte, hogy a fent említett előadók régi dalait szeretjük, de már kissé unjuk, az újakra pedig nem vagyunk kíváncsiak, mert a régiek színvonalát nem ütik meg. Van ebben némi igazság, és lehet, egy kis „vérfrissítés” is ráférne a koncertekre, amelyeknek a rendezvény csúcspontjainak kellene lenniük. Ám a több ezres tömeg így is jócskán kiszórakozta magát minden este.

A Főtér átrendezésével a nagyszínpad is helycserére kényszerült, talán ezért is tűnt úgy, hogy nincsenek annyian a koncerteken, mint az elmúlt években. Hiányérzetet okozott, hogy a fellépőkkel nem szerveztek közönségtalálkozót, pedig ezeknek minden évben nagy sikerük volt, hiszen a színpadon csodált művész így került emberközelbe.

Megszokott kép a magyar napokon. A város főterét a koncertek alkalmával több ezres tömeg népesíti be Fotó: Kolozsvári Magyar Napok

A Farkas utca ezúttal is a kézműveseké, a könyvárusoké volt, de itt is ehetett és ihatott bármit a látogató, amit szeme-szája megkívánt. Mint minden évben, ezúttal is sokan panaszkodtak arra, hogy az ételt és az italt magas áron adták a népnek, ehhez képest a minőség egyes standoknál sok kívánnivalót hagyott maga után. Nyilván az árus olyan árat szab, amelyen még el tudja adni portékáját és a nyeresége a lehető legnagyobb – ezt nevezik piacgazdaságnak.

Akinek nem jutott ki a családi büdzséből egy jobb falatra, az ellátogathatott a Sétatérre, a magyar napok legújabb helyszínére, ahol örömfőzésen vehetett részt, és bérmentesen lakmározhatott a sok finomságból. Olyan különleges ételeket is megkóstolhattak az érdeklődők, mint a levendulás falatkák, amiről eddig még a legjobb háziasszonyok sem hallottak.

Képzőművészeti kiállításokból mintha több lett volna, mint az elmúlt években, köszönhetően annak is, hogy a Szépművészeti Múzeum megnyitotta kapuit a magyar kultúra előtt is.

De a könyvbemutatók számára sem panaszkodhatunk. És ha már eljöttek, Nyáry Krisztián és Bartis Atilla írókkal még a Farkas utca forgatagában is lehetett találkozni. Ami azt mutatja: ők is élvezték a magyar napok nyüzsgését. És bizonyára sokan élvezték a Farkas utca színpadán fellépő opera- és operett-, illetve cigányzene képviselőinek előadásait is. Egyes dalok, amelyek a magyarság nagy fájdalmait fejezték ki, még könnyeket is csaltak a közönség, valamint az előadók szemébe.

Szűkös sétatéri koncerttér

Épp hogy a színpad oszlopait felhúzó láncokat csörögtették és a babzsákok kényelmességét tesztelték hétfőn, a csatószegi lángosnál azonban már sorban álltunk egy-egy adag tejfölös sajtosért a Sétatéren. Kisebb csoda is történt Kolozsváron: ha egy hétig is, de a székely zászló gond nélkül lebegett. Igaz, a lángost kínáló kocsi ablaka alá illesztve, de attól még biztatva a kincsesbe látogató székelyföldieket: bizony, időnként Mátyás szülővárosában is otthon érezhetjük magunkat. Akadt is székelyföldi és partiumi látogató szép számmal a helybelieken kívül, akiknek idén is volt lehetőségük válogatni, rácsodálkozni, meghatottan tapsolni vagy éppen torkuk szakadtából énekelni. Bár utóbbira a hangulatot és a lehetőséget nem a Sétatéren találták meg az érdeklődők.

Kiállítás a forradalomért életüket áldozó vértanúk szeretteiről Fotó: Kádár Hanga

Örömre ad okot, hogy a Kolozsvári Magyar Napok határai egyre bővülnek, a színpadnak azonban igencsak rossz helyet választottak a két pázsit közötti, szűkös sétányrészen. A keskeny koncerttér sávját tovább szűkítette a színpadhoz túl közel helyezett, hangosítóberendezést takaró sátor, amely úgy tűnik, így sem volt elég közel a sokszor zavaros, hangszerek és mikrofonok között nem kiegyensúlyozott hangosítást tekintve – halálra ítélve így a hangulatot. Nem beszélve arról, hogy a Kowalsky meg a Vega már régóta nem kisszínpados zenekar. Jóval többet érdemelt volna, mint egy tíz lépés hosszú keskeny koncertteret és megkérdőjelezhető ambícióval dolgozó hangtechnikusokat.

A 19. Szent István-napi nép­tánctalálkozó gáláját foghíjas közönség tapsolta végig, pedig van mit sajnálniuk azoknak, akik lemaradtak: a kolozsvári Szarkaláb kissé fáradtan tapodta ugyan a ritmust, de a székelyföldi és felvidéki együttesek tapintható energiával és életörömmel töltötték meg a színpadot.

Csemegeként idén látványos, akrobatikus görög mozgásformát kaptunk: az aprólábú magyar gyerekek és a korosabb lengyel táncosok bebizonyították, hogy a valódi érték, a hagyomány és a hovatartozás tudatának ápolása nem korhoz kötött.

A rovások szerint is igazságos volt Mátyás?

Mátyás király említése nélkül nincsenek magyar napok a nagy Hunyadi szülővárosában. Az igazságos magyar uralkodó képe röviddel a néhai király halála után alakult ki.

A Csárdáskirálynő próbálta felvidítani az esőáztatta tömeget Fotó: Kolozsvári Magyar Napok

A népmeséknek, Mátyás-legendáknak köszönhetően mára mindenki az álruhában országot járó és furfangosan igazságot osztó, becsületre nevelő, a népét jól ismerő királyként képzeli el. De vajon valóban a korrekt döntések és ítélkezések jellemezték uralkodását?

Mandics György tanárt, újságírót, esszéírót az érdekli, amit a hivatásos történészek nem tudnak vagy nem hangoztatnak. Éppen ezért látott neki, hogy kiderítse: közhely-e a legendák igazságos Mátyása, vagy egy szónál sokkal összetettebb jellem húzódik meg az uralkodó népszerű képe mögött? Mandics olyan rovásírásos emlékeket kutatott fel levéltárakban, könyvtárakban, amelyeknek létezéséről sokan nem is tudtak vagy elfeledkeztek. Ezekben a reneszánsz királyra vonatkozó szövegeket is talált, amelyeknek egy része megerősíti a legendák által mutatott képet, bár az idealizált változatnál árnyaltabban – hangzott el a Bulgakov kávézó teraszán. Az esszéíró tizenegy rovásírásos krónika létezéséről tud. Ezekben számos, Mátyás király kancelláriáján és az udvarában született dalokat talált. Egyikben olvasható, hogy egy bíró erőszakkal a fekete seregben való katonai szolgálatra ítélt egy fiatal férfit, hogy közben rátehesse kezét a fiatalember családi örökségére, a király azonban megjelent, és alaposan móresre tanította a szívtelen bírót.

A dalocskákból az álruhás országjáró király képe sem hiányzik: a korruptnak bizonyuló várurakat rendre taníttatta, az igazságtalanul elkobzott javakat pedig visszajuttatta jogos tulajdonosaiknak, ellenőrizte a falu- és városbírók tevékenységét. A köznép iránti őszinte érdeklődését mutatja egy másik vers, amely alapján a rovást is ki tudta olvasni. Bár számos dal a király halála után született, vannak szövegek, amelyek még a folklorizálódott tények előtt beszélnek a királyról, és amelyek bizonyítják, hogy a gabonát áruló parasztként, ügyesen a bécsi vár erőviszonyait felmérő uralkodó több mint idealizált népmesei figura.

Akadt, aki az uralkodó dicséretre kevésbé méltó tetteit is kiemelte: egy ízben a zalai nagyurak nemes egyszerűséggel lefizették a királyt, hogy a következő adószedő körút során Mátyás katonái „felejtsék” ki Zala vármegyét. Mandics szerint azonban egyes versek hitelessége erősen megkérdőjelezhető, ugyanis szerzőjük nem az, akinek neve alatt feljegyezték az írást. Egy másik, hasonlóan hamis, illetve ismeretlen szerzőjű dal szerint a király egykori pártfogóját, Vitéz Jánost, az udvartartása előtt pofozta fel, miután az bírálta az uralkodó tevékenységét a többletadók kiszabása miatt, illetve azért, mert a német-római császárság felé kacsintgatott. Szintén e szövegekben találunk utalást Vitéz János mérgezés okozta halálára is, miután a királlyal való kapcsolata végleg megromlott és összeesküvést szervezett az uralkodó ellen. Hasonlóan írtak a kortársai a Janus Pannoniusszal való viszonyáról is: bizalmas barátság után végleges szakadás és a költő mérgezés általi halála következett, miután az egykori barát, majd titokminiszter zsarnoki uralkodónak nevezte királyát.

A történészek között is vitákra okot adó eseményeken kívüli ínyencségek is előkerültek Kolozsvár neves szülöttjéről: szeretett és tudott is egyházi kérdésekről vitázni, szerette a tréfát, a szaftos úri pletykákat. S ha a többletadók miatt a fél ország, főként az erdélyi nemesség háborgott is, a Mátyás utáni időszakok válságai elérték, hogy az utókor visszasírja előrelátó, szigorú, idealizált királyát.

Buszos mozgómúzeum, különleges kiállítások

A magyar napokon mindig lehetőség nyílik barangolni a beláthatatlannak tűnő történelmükben. Napjainkban a kihívás inkább abból áll, hogy a tankönyvszagú információk helyett kevésbé ismert különlegességeket kapjon az érdeklődő. Ha az 1848–49-es szabadságharc áldozataira gondolunk, szinte mindenkinek harctéren eleső, kardjukkal csapkodó, rémülten üvöltő katonák és az aradi vértanúk jutnak eszébe. De vajon hogyan élték meg az özvegyek halálra ítélt férjeik elvesztését, hogyan dolgozták fel a fájdalmat? A Szent Mihály-templom előtt felállított plakátok a hazájukért életüket áldozó vértanúk szeretteinek állítottak emléket: nőknek és gyermekeknek, akik egy életen át hordozták férjük, vőlegényük, édesapjuk tragédiájának fizikai és lelki terheit. A magyar Honvédelmi Minisztérium kiállítása egyszerűen és ugyanolyan mélyen hat az emberre: volt feleség, aki megaláztatások közepette igyekezett kegyelmet kikönyörögni férjének, sikertelenül. Volt, aki beleőrült a veszteség fájdalmába, de olyan is, aki a tragédiából merített erőt a továbblépéshez. Damjanich tábornok özvegye, Emília, férje elvesztése után a szabadságharc árváit gondozta, vigasztalta az özvegyeket, az elesett honvédek jelöletlen sírjait kutatta fel, és tisztességes síremléket állíttatott nekik.

A különleges kiállítások sora a magyar színház előtt folytatódott: a Petőfi Irodalmi Múzeum az Arany János-emlékév tiszteletére interaktív, tartalmas, mozgó múzeummá alakított busszal várta az érdeklődőket, amelyben forgatva, pörgetve, érintőképernyőn, tükrökön, fahasábokon eleveníthettük fel Arany életútját, legszebb sorait, barátságát Petőfivel. Nemcsak élménnyel, de értékes könyvjelzővel is gazdagodtunk: belépőnkre, amelyet ötletesen buszjegy formájában ki is kellett lyukasztani, pecséttel még a költő kalligrafikus aláírását is rányomhattuk.

Zárásként Csárdáskirálynő

A Budapesti Operettszínház Csárdáskirálynő című előadásával vasárnap este ért véget az egyhetes rendezvény. A főtéri nagyszínpadon bemutatott produkció kezdése előtt ünnepi záróbeszédet mondott Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár, Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere és Gergely Balázs, a fesztivál főszervezője.

„A Kolozsvári Magyar Napok mára egész Erdély legnagyobb kulturális fesztiváljává vált, amelyen nemcsak a kincses város, de az egész erdélyi közösség megmutatkozik” – fogalmazott Potápi, majd hozzátette: az erdélyiségről sokféleképpen szóltak már, s ezt segít évről évre megértetni Kolozsvár e rangos rendezvénye is. „A magyar államiság itt, az Erdélynek nevezett tündérkertben mai napig megmaradhatott. Ennek legfőbb oka, hogy annak lakói a történelem során mindig készen álltak az áldozatvállalásra. Köszönet illeti őket ezért, miként köszönet illeti e rangos rendezvény szervezőit is az elvégzett munkáért” – jelentette ki Potápi. A politikus arra kérte a jelenlévőket: továbbra is vállaljanak szerepet „közös dolgaink alakításában”. „Felemelő, különleges és szimbolikus hetet zárhatunk. Az elkövetkezőkben azért kell dolgoznunk, hogy a Kolozsvári Magyar Napok alatt megélt csoda a hétköznapok valóságává váljon. A most bennünk élő ünnepi hangulatot – amiért egy héten keresztül öröm volt Kolozsváron magyarnak lenni – az év többi részében is meg kell tartanunk” – fogalmazott Oláh Emese. Kolozsvár alpolgármestere hangsúlyozta: egymás megbecsülését nem szabad egy hétre korlátozni, ugyanakkor a közösségért folytatott mindennapi munka során kevesebb pátoszra és több cselekvésre van szükség.

Bár nagyon elfáradtunk, ez a sportolók fáradtságához hasonló. A rendezvény elején azt a célt tűztük magunk elé, hogy méltó módon ünnepelhessük meg nemzeti ünnepünket és kincses városunk születésnapját. Jelentem: az elmúlt nyolc nap során sikerült teljesítenünk e célt, s ehhez szükségünk volt a szervezők, önkéntesek és támogatók segítségére, akiket ezúttal is köszönet illet”

– mondta Gergely Balázs. A Kolozsvári Magyar Napok főszervezője hozzátette: bár a fesztivál elején – újságírói kérdésre válaszolva – azt nyilatkozta, hogy leginkább a rendezvény végét várja, a záróünnepség alkalmával már bátran mondhatja, várakozással tekint a következő Kolozsvári Magyar Napokra, amelyet jövőre augusztus 19–25. között szerveznek meg.

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
Legnézettebb
HIRDETÉS
HIRDETÉS