Történelmi sírok a bozótban: rengeteg a gondozatlan partiumi magyar síremlék

Az érmelléki temetők sárga homokdombjain hamar sarjad az akác, az orgona. Májusban szinte súlyos a levegő a lila, majd később a fehér fürtös virágok aromájától. Nyáron a temérdek petúnia pasztellillata lengi be az örök csendet, majd október végén, november elején kerülnek ki az év utolsó virágai, a krizantémok.

A temetőkben jól megfér egymás mellett az idő és a tér, földi viszonylatban pedig a történések, a jó cselekedetek, a bűnök, a megbocsátások, az elszeretett szerelmek.

A „nyersnyakas, zsombékos nemzetség” is – mint ahogyan Kaffka Margit nevezi a Színek és évek című regényében az érmelléki láplakókat – megvívta a maga kis viadalát az élettel, ösvényt taposva magának a túléléshez, jogot formálva ezzel a megmaradáshoz e mostoha tájon. Nagynevű nemesi családok, bohémek és hadfiak, lelki vezetők, népművelők és kiváló gazdálkodók sírjaira, kriptáira még gondot viselnek néhol, de sokak sírjait már alig vagy egyáltalán nem lehet a bozóttól megközelíteni. Az orgonák és akácok sarjai mögött ott lapul a valódi elmúlás is.

A Bernáth családnak nagy szerepe volt az 1848–49-es szabadságharcban. A császári megtorlás idején el is veszítették birtokaikat, hatalmas kúriájukkal együtt, melyet a császárhoz lojális Bujanovicsok kaptak meg. Bernáth Vincének Érköbölkúton és Gálospetriben voltak birtokai. Õ a közügyekben nem vett részt, így megtarthatta vagyonát. Felesége ábrahámi Falussy Jeanette volt. Egyetlen gyermekük, Ilona ippi és érkeserűi Fráter Vincéné lett. Telket adományozott a gálospetri iskola részére azzal a kikötéssel, hogy kriptájukat holtuk után ápolni fogják. A petri templom újjáépítéséhez is nagyobb adományt biztosított a család. Ebben a faluban halt meg 1875-ben, ide van eltemetve. A kriptát évekig lehetetlen volt megközelíteni a növényi indáktól, folyondártól, gyomnövényzettől. Csak a címer bukkant elő nevével együtt a sírbolt oromzatán.
Sok más temetkezési hely is erre a sorsra jutott az Érmelléken. Még ma is vannak régi temetők, ahol magyar nemesi családok sírjai gazosodnak. Ezeket a kommunista államhatalom idején nem volt szabad gondozni, így a dudva, rekettyés és folyondár őrzi az ősök álmát.

A gondozatlan temetőrészek, ahol csak orgonabokrok és akácfasarjak nőnek, sok olyan sírt takarhatnak, amelyekről már nem is tud az utókor.

Gálospetriben, az elhagyott temetőrészben nyugszik a hajdani Dráveczkyek egykori utóda, Dráveczky Gyula, felesége, Erzsébet és fia, Gyula. Ők voltak a faluban tönkrement udvarház utolsó lakói.

A bárói címet szerző Drávezcky Gábor még Szepes vármegyében székelt, amikor 1779-ben Mária Terézia főnemesi rangot adományozott neki. A leghíresebb ős azonban László volt, akinek Gálospetriben, valamint Köbölkúton is állt kastélya, illetve kúriája.
1829-ben óriási anyagi károkat okozó földrengés pusztított az Érmelléken és Nagykároly környékén, majd 1834-ben ismét. Az utóbbi epicentruma Gálospetri környékén volt, lakóházak, templomok, kúriák dőltek össze. Ekkor pusztult el a IV. Dráveczky László ezredes építtette négyhengeres bástyatornyos várkastély is.
Vasvári Pál az 1848-as forradalom végén Kossuth parancsára szabadcsapatokat szervezett többek között Érköbölkúton is. Ennek a csapatnak a vezetését Dráveczky Lászlóra bízta. A szabadcsapatok zászlóinak avatására április 27-én Nagyváradon került sor. Az ezredes kiváló diplomataként is hírnevet szerzett hazájának és családjának. Ede fiával közös sírban alussza örök álmát a köbölkúti református templom kertjében. A szabadságharcra emlékezvén, a helyiek a sírkövére helyezik el a megemlékezés virágait. Az obeliszket, melyen nevük áll, egykoron Veiszlovits Aurél készítette.
Kazinczy Ferenc nyelvújító és író szülei, József és Bossányi Zsuzsánna Váradon ismerkedtek meg, miután a gálospetri rokon, Draveczky László bemutatta őket egymásnak. Semjénben tartották meg az esküvőt 1758. június 19-én. Ez a Dráveczky lehetett a szabadságharcban részt vett azonos nevű László dédapja. Az érmelléki nemesi családok egymás között kötött házasságaik révén valamennyien rokonságban álltak egymással. Szinte nem is lehet követni a rokoni szálak bonyolult kapcsolódásait. Az egykori szepesi családnak világszerte ma is élnek leszármazottai.

A mihályfalvi temető rejti talán az Érmellék legtöbb nemesi családjának és híres emberének porait. Itt nyugszanak a Bujanovicsok, Kemény Mária, Fráter Gáspár és második neje, Lovass Zsuzsanna (első felesége Szlávy Gizella volt), a Szlávy család egyik ága, valamint az Afrika-kutató Kovács János, az Andrássyak, Fekete Károly festő, Máté Imre költő, illetve elfeledett lelkészek, tanítók és hadfiak. A Kollingok is itt nyugszanak, akik Mihályfalvának, valamint Székelyhídnak már 1912-ben villanyáramot szolgáltattak. A híres földbirtokos Lovassok, Kocsárok. Az 1800-as évek neves gyógyszerésze, Mátrai István, és még hosszan lehetne sorolni azok neveit, akik a homokdombon alusszák örök álmukat. Ám bármilyen híresek és nevezetesek voltak, bármilyen odaadással is szolgálták a nemzet napszámosaiként is a nemzedékeket, az enyészet igazsága mindenkivel egyformán bánik. És nem egyszer méltatlanul.

Kovács József, a nyolcszázas évekbeli tanító gránitköve alig látszik ki a bozótból, talapzatánál évek óta nem gyúlt gyertya. Szőke János református lelkész, esperes obeliszkje is elhagyatott, gazdátlan. A Lovass-sírokban (több is van) nyugvók leszármazottai is kihaltak, elkerültek a településről, ritkák a látogatók még mindenszentek ünnepén is. Az ippi és érkeserűi Fráter Gáspárnak (1852–1927), Érmihályfalva egykori orvosának sírboltja évtizedekig omladozott, mellette törmelék és szemétkupac volt osztályrésze az egykori gyógyító sírjának. Turucz Mária, a település egyik orvosának köszönhetően – aki azóta már maga is megosztotta vele az örök nyugalmat – épült újra.
A síremlékeknek történelmi és kultúrtörténeti szempontból is fontos jelentőségük van. Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc leverése után

Nyíri Lajos honvédet a császáriak Kiskágya határában megsebesítették. Néhány nap múlva meghalt, és ebben a sírkertben temették el. Nemcsak ő alussza itt örök álmát, de majd két évszázados nemesi családok sírboltjai is fellelhetőek a temetőkertben.

Egy másik síremléket 1855-ben készíttetek vörös márványból, amely már feliratának költőisége miatt is figyelemre méltó. A mintegy 170 éves kőbe vésett mondandó valóban felkelti az arra járók érdeklődését:
„E gyászos sírbolt / Melynek hív emléke példázza éltünket / Mely rövid itt léte / Öröm volt kezdete / Jajjal múlik vége / Csak gyarló vándorság embernek élte / E sír, melyet gyászemlékével / Keblében ápolja / Itt 10 gyermekével / Kiket az áldott ég / Nyugtasson békével / Az örök dicsőség / Kívánt reményével.”
Néha megesik, hogy önkéntes kezek megtisztítják környéküket, visszaállítják eredeti formájukat, de utána ismét évekig nem tör ösvényt senki feléjük.

A fent említett nagy családok leszármazottai az érkenézi, valamint az érseléndi temetőkben is méltatlan helyeken nyugszanak. Selénd határában egy lepusztult téglafalon elmosódott feliratok a Fráterekre utalnak. Egyes feljegyzések szerint e temetők homokdombjain is nyugszanak Szlávyak. Fények már nem gyúlnak hamvaik felett. A mihályfalvi Bernáthok a helyi református templom alatti kriptában álmodják a ’48-as szabadságharc szebb kimenetelét. Nekik nem is lehetett volna méltóbb helyük.
A temetőkben egymás mellett porlanak a fenyőfa és ébenfa koporsók. Még a bozót is egyformán szövi be a márványból készült obeliszkeket és a csónakfejfákat. Az előbbiek olykor ledőlnek, eltöredeznek, a csónakfejfák, fakeresztek elkorhadnak. A homokhantok pedig kisimulnak, mint a hegek, és a hozzájuk vezető ösvények elvesznek.
Az egyik nyírségi zsidó temető bejárata felett „Az Élet Háza” felirat áll.
A sarjadó új életnek a temető a bölcsője...