Tamási Áron, egy bomlott század hűséges szolgája

Ha valakit nem is igazán érdekel a magyar irodalom, annyira legalább iskolás korából emlékszik, hogy Tamási tollából született az Ábel-trilógia. Pedig a farkaslaki születésű szerző (és nem mellesleg politikus) ennél jóval többet tett le kultúránk képzeletbeli asztalára.
Tamási Áron kisbirtokos, szegény székely földművescsalád gyermekeként született 1897. szeptember 20-án. „Tamási Áron szülőfaluja, Farkaslaka, a szőke Nyikó- mentén húzódik, vasútállomása nincsen, Székelyudvarhelyről még kilométereken keresztül zörgött a szekér, mire elértük. Nem búslakodik éppen az Isten háta mögött, csak tisztes távolban az élet országútjától, így eléggé zárt élet jutott néki, ez pedig a hagyomány megmaradását és a belső légkör sűrűsödését jelentette, tehát fölötte alkalmas volt író teremtésére” – írja Féja Géza a Tamási Áron alkotásai és vallomásai tükrében című monográfiájában. „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem” – vallja Tamási Áron egyik művében. 

Idézett monográfiájában Féja pontos leírást ad a későbbi író gyerekkori érzelmeiről.

Gyermekkorában természetesen nem értette apjának befelé néző komorságát, riasztották időnként föllávázó kitörései, a szombat esték, midőn nemegyszer borosan, sőt véresen tért haza. Fájt néki a keménység, mellyel korán nehéz munkához szoktatta és az elkeseredett ember olykori igazságtalanságai. Csak később értette meg, hogy ő is ki akart törni a faluból, különb sorsra érdemesnek tudta magát, ezért maradt örökké füstölgő vulkán. Azt is megérezte, hogy amennyiben otthon marad, ugyanolyan meghasonlott ember válik belőle, mint édesapja. Az apai és az anyai elem szüntelenül viaskodott Tamási Áronban. Midőn elmélázott, vagy humora csordult, mintha édesanyja emelte volna fel bévül az arcát. Ám, ha egyensúlyát vesztette, az apai örökség lepte el, akár az árvíz.”

Az első világháború után családjával együtt a Romániához csatolt Erdélyben maradt, majd 1923 júliusában, 26 éves korában kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba,

ahol volt alkalmi munkás, majd banktisztviselő is, noha írói karrierje épp ekkoriban kezdett beindulni. Szász Tamás, a pogány című novellájával ekkor nyerte meg a Keleti Újság novellapályázatát.

A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben megjelent. A műre a romániai magyar és a magyarországi irodalom is azonnal felfigyelt. Áprily Lajos így méltatta az induló író kötetét: „megható könyv a Tamási Áron novellás kötete. Az Amerikába kivándorolt székely fiú küld benne szépséges, nosztalgiás üzenetet a pátriának, mely nem volt elég erős ahhoz, hogy karjaival visszatartsa a tőle elszakadni készülő „föld-emberét”. Gary, Welch, New York váltakoznak a gyulafehérvári és kolozsvári keltezésű elbeszélések dátumnevei között, jelezve az utat, amelyet a farkaslaki székely megtett a világháború lélekmélyítő tapasztalatai után.”

Miután visszatért Amerikából, mintegy két évtizedig (1926 és 1944 között) Kolozsváron élt, négyszer tüntették ki Baumgarten-díjjal, 1940-ben pedig átvehette a Corvin-koszorút is. Az Erdélyi Helikon alapítója volt, ahol a már befutott írók mellett (Kós Károly, Áprily Lajos, Kuncz Aladár) fiatal tehetségek is (Dsida Jenő, Karácsony Benő) közöltek. 
Életművének egyik csúcspontjára 1933–34-ben jutott, amikor megjelent Ábel-trilógiája, máig legnépszerűbb regénye. Drámaírói pályája is ez idő tájt bontakozott ki. Görög klasszikusoktól tanulva, a 20. század avantgárd áramlatait is átszűrve magán, 1932-ben írta meg „székely népi játékát”, az Énekes madár című színművet, amelyet a kolozsvári bemutató után a budapesti Nemzeti Színház is műsorára tűzött. 
A második bécsi döntéssel 1940-ben Kolozsvár, illetve Tamási Áron szűkebb otthona is visszakerült Magyarországhoz. Ettől kezdve az erdélyi mellett a magyarországi irodalmi életben is aktívan részt vett,

a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta.

1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a háborúból való kilépést szorgalmazta. Budapest ostromát feleségével Bajor Gizinek, a kor kiváló színésznőjének házában vészelte át.
A második világháború után Tamásit kiszorították az irodalmi életből, egyúttal akadémiai levelező tagságától is megfosztották; ekkoriban leginkább jeleneteket, bábjátékokat, verses önéletrajzot írt. 

A Sztálin halála utáni enyhülés éveiben jelenhettek meg ismét cikkei, elbeszélései, és a Kossuth-díjat is megkapta.

1966. május 26-án hunyt el, kívánságára szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható a sírja a templomkertben, sírkövén ez a felirat olvasható:
Törzsében székely volt, fia Hunniának
Hűséges szolgája bomlott századának.