Birtokkisajátítással büntetett székely lázadók

(folytatás 47. lapszámunkból)

Szapolyai János számára ismeretlenek voltak az erdélyi társadalmi viszonyok, főképpen a székely szabadságjogok. Erdélyi vajdaként és székely ispánként nem vette figyelembe a székely jogrendszert. A gyalogokat és lófőket jobbágyoknak tekintette. 1510. novemberi kinevezése után tört ki a csíki és a gyergyói főemberek elleni lázadás, akik a vajda szolgálatában visszaéltek hatalmukkal. Szapolyai János nem vonta le az 1510 végén kitört felkelések tanulságait, és továbbra is zsarnoki módon viszonyult a székelységhez. Ez vezetett el az 1519–1521 közötti székely lázadáshoz.

1519. januárjában a hét székely szék gyűlést hívott össze Székelykeresztúrra a vajda elleni összefogás jelszavával, ahol felszólították Torda vármegye nemességét, hogy a közöttük fennálló írott kötelezettség értelmében gyűljenek össze Tordán. A székelyek 1519 tavaszán lázadtak fel. A mozgalom központja ismét Csík és Gyergyó volt. A lázadás leverésére Szapolyai János Budáról jött Erdélybe hadaival. Június közepén Székelyudvarhelyről levelet küldött Brassó város tanácsához: a Csíkban dúló lázadás leverésére 300 lovast és 50 puskás gyalogot kért segítségül. Szapolyai a király nevében szólította fel a szász várost segélynyúj­tásra, úgy állítva be az eseményeket, mint­ha a székely felkelés nem ellene, hanem a király ellen irányulna.

Jú­nius végén Szapolyai a barcasági Prázsmáron táborozott és ide gyűltek össze részben az ő pártján álló székely főrendiek is, hogy a felkelők ellen szer­vezkedjenek. A vajda szerződést kötött velük, hogy a jövőben minden székely pártütést és lázadást közös fellépéssel akadályoz­nak meg.

Eldöntötték, hogy a felkelők fejüket s javaikat is elveszítik, családjaikat pedig kiűzik Székelyföldről. Csak a vajda és a székely főurak kegyelmezhetnek meg bárkinek. A prázsmári határozat és egyezség betartását azokra nézve is kötelező­nek tartották, akik a gyűlésen nem vettek részt.

A székely főrendiek egy részével és a szász székek támogatásával Szapolyai Jánosnak rövid időre sikerült elfojtani a székelyek lá­zadását, azonban Budára való távozása után 1520 ja­nuárjában újra kitört a felkelés. A csí­kiakhoz csatlakoztak a há­romszéki közszékelyek is, akik a vajdával szövetkező áruló főrendieket kiűz­ték a székből, birtokaikat és házaikat feldúlták. A menekülő főurakat Brassó város tanácsa fogadta be.

A brassóiak támogatták a Szapolyai-párti székely főrendieket a székely felkelés leverésének megszervezésében.

A lázadók azonban legyőzték az ellenük in­duló alvajda seregét, és Udvarhely felé vették útjukat, hogy az ottani fel­kelőkkel egyesüljenek. A vajda váratlanul visszatért Erdélybe és csapatait Udvarhelyen vonta össze. A lázadók a Homoród völgyében gyülekeztek. Az ütközetre Darócz és Homoródszentpál között került sor. A véres csatában mindkét rész­ről sokan életüket vesztették, de végül a túlerőben lévő Szapolyai János seregei győztek. A vajda a fel­kelők elfogott vezetőit kivégeztette, akiket pedig nem tudott elfogatni, vagyonu­kat elkoboztatta, és párthíveinek adományozta.

A lázadás 1520 decemberében ismét kitört. Szapolyai Jánosnak csak 1521 februárjában sikerült levernie a felkelést. A vajda a februári marosvásárhelyi gyűlésen száműzetéssel és vagyonelkobzással büntette a lázadókat. A felkelés végleges leverését bizonyítja az a tény, hogy Brassó tanácsa február végén a székely felkelés leverésé­nek hírére köszönetét fejezte ki a vajdának.
A székely felkelések során Lázár Ferenc és Lázár János főurakat a felkelők vezéralakjaiként tartották számon.

A Lázár család tagjainak szerepvállalását jelzi az is, hogy Csík és Gyergyó volt a lázadás központja.

Ezt használta ki Marosszéken Tóth Miklós fia, János, aki a vajda és az alvajda segítségével megpróbálta visszaszerezni benefalvi jobbágyait. Próbálkozásukat siker koronázta.
1519. szeptember 5-én Székelyvásárhelyen Szapolyai János Barabási Lénárt alvajdájával és Maros­szék tizenkét esküdt szék­bírójával Benefalva szabad székely lakosait Tóth Miklós fiá­nak, Jánosnak a jobbágyaivá süllyesztette ítéletében. Lázár János és Lázár Ferenc apja, Lázár András a székely nemzetgyűlésen támogatta a jobbágysorba került benefalviak szabad státusának visszaszerzését. Ezért, illetve a székely felkelésben játszott szerepükért a vajda törvényszéke hűtlenségi bűnben fej- és jószág­vesztésre ítélte őket. A Lázár család Kisfalud birtoka esetében a jószágvesztés a helység határának Székelyvásárhely felé eső fele részére vonatkozott. Szapolyai annyira tartott a Lázár családtól, hogy a felkelés végső leveréséig ezt a birtokrészt nem merte odaadományozni senkinek. 1521. február 18-án ezt Szentgyörgyi Tóth János, néhai Miklós fia és örökösei kapták meg. A kiváltságlevél szerint a két Lázár testvért székelyek házainak a fölégetése és széthányása miatt marasztalták el örökös hűtlenségben.

Szapolyai Jánosnak a székelyekhez kötődő viselkedése alapjaiban változott meg a mohácsi csata után. A királlyá választott erdélyi vajda rájött arra, hogy uralkodói hatalma megtartásához a székelyek katonai erejére is szüksége van. Változás állt be Lázár Ferencnek és Lázár Jánosnak az uralkodóhoz való viszonyulásában is. Lázár Ferenc a mohácsi vész után egy ideig János király pártján állt, ezért Erdélyben több jószág is tulajdonába került. Királyi ado­mányként megkapta Vécs várát, a tekei birtokot és Szászerkedet, 1528-ban pedig az övé lett a Komárom megyei Bikal jószága is. Felesége, a szászfülpösi Bykli Katalin révén Lázár Ferenc birtokai Szászfülpösre is kiterjedtek.

A jelentős birtokadományozások ellenére a szárhegyi főember 1528-ban Ferdinánd ellenkirály oldalára állt,

amit a Habsburg ellenkirálynak az erdélyi három nemzetbeli párthívei legfőbbjeihez, Bethlen Elekhez, Pempflinger Márkhoz és Lázár Ferenchez írt levele bizonyít. Ebben tudatja, hogy er­délyi vajdává nevezte ki Perényi Pétert.
Szapolyai Jánostól való elpártolásáért 1529-ben Báthory István erdélyi vajda – aki időközben Erdély nagy részét visszafoglalta Szapolyai részére – elfogatta a szárhegyi főembert. Lázár Ferenc elvesztette Székelyföldön kívüli birtokainak egy részét, köztük a vécsi kastélyt is. Ezt János király 1529. július 22-én Lippán kelt adománylevelében Ártándi Pál máramarosi főispánnak és testvérének adományozta.
Lázár Ferenc később János királytól mégis kegyelmet kapott. 1536. március 27-én Szapolyai arra utasította a kolozsmonostori konventet, hogy Gyergyai Lázár Ferencet iktassa be a felségsértő Harinai Farkas­tól a Kolozs vármegyei Akna nevű helységben el­kobzott részjószágba. Ennek ellenére 1536-ban Majlád István – János király erdélyi vajdája – mégis elfogatta Lázár Ferencet, és 1536. április 24-én lefejeztette. A szárhegyi főember kivégzése gyergyói, csíki és kászoni birtokait testvére, szentannai Lázár János örökölte, aki bár Marosszéken lakott, megkapta Csík-, Gyergyó- és Kászonszékek királybíróságát is.
Ebben az időszakban igen gyakori volt Erdélyben János király és Ferdinánd párthívei között a jószágok elfoglalása és fegyveres erővel történő visszavétele. Ennek az állapotnak akart véget vetni 1534 őszén a János király által összehívott erdélyi országgyűlés. Az elfogadott határozatok értelmében a két király közötti harcok alkalmával elfoglalt jószágokat – mindenkinek, még a hűtleneknek is – vissza kellett szolgáltatni. Az 1534-es évi törvénycikkek alapján és János király kegyelemlevelében bízva Lázár Ferenc és Lázár János 1535 elején a Szent­györgyi Tóthoktól visszafoglalta Kisfaludot törvényes székely örökségként.

(folytatjuk)