(folytatás a 15. lapszámunkból)
Báthory István 1576. március 15-én távozott Erdélyből. Lengyelországba való elutazása előtt, a fejedelemség élére helytartóként és vajdaként bátyját, Báthory Kristófot nevezte ki. A fejedelem többé nem tért vissza Erdélybe, de Krakkóban élve lengyel királyként nem tévesztette szem elől Erdély érdekeit. 1576 júniusában Krakkóban megszervezte az ottani erdélyi kancelláriát, amelynek élére Berzeviczy Mártont, helyetteseiként pedig Kovacsóczy Farkast és Gyulai Pált nevezte ki. A fejedelem gyakorlatilag a krakkói erdélyi kancellária által irányította az erdélyi fejedelemség külügyeit, sőt a nagyobb horderejű belügyi kérdésekben is az ő döntését várta az erdélyi rendi gyűlés: a kinevezett vajda és a későbbiekben a hármas tanács is.
A levelezés és a követküldés lassúsága azonban nehézkessé tette Erdélynek Krakkóból történő irányítását, ezért a későbbiekben többször módosította a fejedelemség kormányzati rendszerét.
Báthory István Erdély igazgatásának élére Kristóf 1581-ben történt halála után annak fiát, az akkor kilencéves Báthory Zsigmondot jelölte ki. Zsigmond mellett kezdetben a következő testamentumos urak testülete állt: Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas, Bocskai István és Csáky Dénes. Tevékenységük a távol lévő fejedelem gyors döntéseinek hiányában, valamint a rendek és a fejedelmi tanács akadékoskodásai miatt szinte lehetetlenné vált. Báthory István 1583. március 6-án háromfős kormányzótanácsot nevezett ki Zsigmond mellé, amelynek tagjai Kendy Sándor, Kovacsóczy Farkas és Sombory László voltak. Ez a testület sem tudta azonban sikeresen irányítani az országot. Újabb változtatásra volt szükség: 1585. május l-én a fejedelem Ghiczy János váradi kapitányt nevezte ki kormányzóvá Báthory Zsigmond mellé annak nagykorúságáig.
Báthory mindkét erdélyi kancelláriájának vezetője, Forgách Ferenc, Berzeviczy Márton, sőt lengyel kancellárja, Jan Zamoyski is humanista műveltségű volt, nagyrészük a padovai egyetemen végezte tanulmányait. Ez bizonyos fajta összetartozást, szellemi közösséget jelentett számukra.
A fejedelem humanista szellemű uralkodó volt. Kiválóan beszélt és írt latinul, szónoklatai valóságos remekművek voltak.
Jól beszélt németül és értett lengyelül is. Kortársai azt is megörökítették, hogy bécsi fogsága után többé nem volt hajlandó németül megszólalni, még az erdélyi szász követekkel is latinul vagy magyarul beszélt, és lengyel híveivel is latinul társalgott. Már uralkodása elején udvarába hívta Giovanni Michele Bruto velencei történetírót, akit Magyarország történetének megírásával bízott meg.
Báthory személyében katolikus fejedelem került Erdély élére, aki a nagyrészt protestáns országban igyekezett régi megbecsültségére visszahozni a római katolikus vallást. Ez azonban nem ragadtatta túlzásokra, már csak azért sem, mert megesküdött a rendek előtt a vallásszabadság tiszteletben tartására. Toleranciáját bizonyítja, hogy az unitárius Blandrata doktort megtartotta tanácsosai között.
Báthory behívta a jezsuita rendet Erdélybe. Már 1571-ben levelet írt a rend bécsi kollégiumában székelő provinciálisnak, amelyben segítségét kérte a jezsuiták betelepítése ügyében. Támogatásra talált Rómában, a rend központjában is. 1578-ban XIII. Gergely pápa támogatásával kollégiumot alapított a Kolozsvár melletti kolozsmonostori apátság területén. Rómából hazahívatta Szántó István atyát, aki korábban a bécsi jezsuita kollégium filozófiaprofesszora volt, és Leleszi János hírneves jezsuita teológus is Erdélybe jött. De Lengyelországból, a vilnai kollégiumból – ahol unokaöccse, Báthory András tanult – is küldött haza rendtagokat.
Az erdélyi rendekhez írott levele szerint azzal a céllal hozta létre a kollégiumot, hogy az „emberi tudományokban kiképzett ifjak, némelyek az egyházi, mások a világi ügyek intézésére alkalmasabbak legyenek”.
1581-re felépült a kolozsvári kollégium épülete, és ott folytatódott a tanítás. Ebben az évben adták ki a fejedelem nevében az alapító okiratot, amelyet lengyelországi erdélyi kancellárja, Berzeviczy Márton fogalmazott Báthory útmutatásai alapján. A jezsuiták egyre nagyobb befolyása igencsak bosszantotta a többségében protestáns erdélyi urakat, de a fejedelem személye védelmet biztosított számukra.
Uralkodása végén családi birtokai ügyében kiegyezett Habsburg Rudolf magyar királlyal. 1585-ben Nagybányát és a szinyéri uradalom egy részét visszakapta a Habsburg uralkodótól, de magyar nemesként és nem erdélyi fejedelemként. A teljes megbékélés közöttük nem következett be. Rudolf császár a speyeri szerződésben foglaltak tényleges megvalósítását szerette volna elérni. Báthory viszont lengyel királyként és Tündérország fejedelmeként Erdély közjogi helyzetét illetően nem volt hajlandó változtatásra. 1586. december 13-án Grodnóban halt meg, a kortársak szerint veseelégtelenségben, amelyet az egész életén át húzódó cukorbetegsége súlyosbított. Az utókor azonban évszázadokig azt gyanította, hogy mérgezés okozta halálát.
Báthory nagyon szerette hazáját, és bármit megtett volna az erdélyi fejedelemség védelméért. 1576 januárjában a fejedelem Nagy Máté portai követnek írt levelét a császári kémszolgálat megszerezte, és annak tartalmáról kivonatot készített.
A levélben Báthory őszintén bevallotta: ő azért ragaszkodott a lengyel királyi trón megszerzéséhez, hogy Erdélyt megsegítse,
amely teljesen elveszett volna, ha a német–római császárt lengyel királlyá választották volna. Uralkodásának jelmondatát unokaöccsének, Báthory Andrásnak 1579-ben írt levelének egy részlete képezte, amelyben kifejtette: „hiábavalóan él, aki senkinek sem használ.”
(folytatjuk)
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.