A lengyel I. Ulászló királysága

(folytatás a 16. lapszá­munkból)

Az országgyűlés tagjai felháborodtak azon, hogy a csecsemőkirály, V. László megkoronázása a rendek beleegyezése nélkül történt. Az Ulászló királyságát támogató nemesi erők olyan kiváló, a hadakozás terén nagy jártassággal rendelkező vezéreket tudhattak soraik között, mint Hunyadi János. Ők az Erzsébet királynőt támogató csapatokat Magyarország elhagyására kényszerítették.

Székesfehérváron I. Ulászló lengyel uralkodót Magyarország királyává koronázták. Ezt a szertartást is Szécsi Dénes, az esztergomi érsek végezte, aki alig félév elteltével két királyt szentelt fel. Mivel a szertartás végzőinek nem állt rendelkezésükre a Szent Korona, a koronázás során Szent István székesfehérvári fejereklyetartóját használták. A Szent Korona ugyanis Erzsébet királyné révén külföldre került, ezért V. László szabályos megkoronázásával szemben I. Ulászló (1440–1444) koronázása korántsem tűnt törvényszerűnek. A nemesek visszamenő hatállyal próbálták törvényesíteni a hadi és a politikai ésszerűség által diktált koronázást. Így az 1440. július 17-én tartott országgyűlésen törvényt hoztak, amely megfosztotta a Szent Koronát „hatályosságától, bármely jelentésétől, misztériumától és erejétől”, és ezeket a jogi tulajdonságokat átruházták a Szent István sírboltjából kiemelt fejereklyetartóra, amelyet a koronázáskor I. Ulászló fejére tettek. E határozatukkal a rendek érvénytelenné nyilvánították V. Lászlónak a Szent Koronával végrehajtott koronázását. Az okirat szerint: „a királyok koronázása mindig az országlakók akaratától függ, s a korona hatálya és ereje az ő helybenhagyásukban rejlik.”

I. Ulászló megválasztása és trónra emelése – miként egykor Szent László királlyá való kikiáltása – az „alkalmatosság” egyházjogi eredetű elvének diadala volt az „örökletesség”(legitimitás) dinasztikus, vérségjogi elvével szemben. Míg Szent Lászlónál ez az elv egyházjogi értelemben jelentkezett, Ulászló esetében már a nemzeti szempontból való alkalmatosságnak a gondolata jutott kifejezésre. A koronázási törvényben először fogalmazták meg a nemzet szabad királyválasztó jogát. Az okiratban fogalmazódott meg először az a szentkoronatan, amely szerint a közhatalom tulajdonképpeni birtokosa a nemzet, amely a maga hatalmát önként ruházta át a királyi hatalom közjogi jelvényeként tisztelt Szent Koronára.

A nemesek döntését az befolyásolta, hogy Erzsébet királyné ragaszkodott a Szent Koronához, s rettegett annak lehetőségétől, hogy a relikvia I. Ulászló kezébe kerüljön.

Úgy vélte: amíg azt a csecsemőkorú V. László birtokolja, addig hatalmát senki sem vitathatja el. Mivel Erzsébet királynét egyre súlyosabb pénzügyi gondok szorították, s miután anyagi erőforrásait felemésztette, hogy pénzhez jusson, a királyné az ország koronáját 2500 aranypénzért elzálogosította III. Frigyes német császárnál, akit többek között V. László gyámjának nevezett ki. Magyarország új uralkodója több ízben kérte fel III. Frigyest a korona visszaadására, azonban a német-római birodalom császára ellenállt a kérésnek. I. Ulászló megkeresését azzal az indokkal utasította vissza, hogy a gyámság alatt álló V. László érdekét sértené, ha a Szent Korona eltávolodna az ifjútól, s miután Erzsébet királyné irányában is garanciát vállalt, köti adott szava.

A magyarországi rendi állam négy rendből állt: a praelati (a főpapok), a barones (a bárók), a nobiles (a nemesek) és a civitas (a polgárság). A rendi állam kétpólusúnak számított, vagyis a király és a rendek együttesen kormányoztak. Az uralkodónak Magyarországon nem volt akkora befolyása, mint Nyugat-Európában. Hatalmának alapjai: az állami adók és a regálék (királyi felségjogon szedett jövedelmek), a köznemesség és a banderiális hadszervezet.

A magyar állam élén a király állott, helyettesének a nádort tekintették. Legfőbb méltóság volt az országbíró, az udvarmester, az erdélyi vajda, a bán, az ispán, az egyháziak közül pedig az érsek és a püspök. A királyi tanács elsősorban a bárókból és a főpapokból állt. Ők a király tanácsadó testületét alkották a törvényhozásban és a kormányzásban. Az udvari főméltóságokon túl kiépültek a központi hivatalok is. Az írásbeliség és a diplomácia meghatározó szerve a kancellária lett. Ez tulajdonképpen gazdasági hivatal volt, amelyhez hozzátartózott a kincstárnokság, a kamarák a kamaraispánokkal, a tárnoki szék pedig a városok felügyeletét látta el. Vezetője a tárnokmester volt. Az igazságszolgáltatást az ítélőmesterek végezték.

A rendi állam másik pólusát a rendi gyűlés jelentette. Feladatköre a törvényalkotás, a királyválasztás, az adók és a hadsereg megszavazása volt.

A király céljai elérése érdekében általában a nemességgel fogott össze. Az alsó szintű közigazgatás és igazságszolgáltatás szerveit a nemesi önkormányzat, illetve a nemesi vármegye alkotta. Élükön az ispán és a szolgabíró állott. A történészek nagy része a rendi állam születését az 1439–1440-es évekre teszi. Ekkor ült össze először a négy rend a maga teljességében. A királyválasztás jelképezte a rendi gyűlés legfontosabb jogát.

A török hódítás feltartóztatásának politikai feltételeit a rendi államszervezet megszilárdulása teremtette meg. Vitéz János – a királyi kancellária főjegyzőjeként és tényleges vezetőjeként – Ulászlót is meggyőzte a nemességgel való összefogás gondolatáról. Az 1440. évi országgyűlésen a király ünnepélyesen megerősítette a nemesség politikai jogainak két évszázadra visszanyúló dokumentumait, s ezzel rögzítette a rendi képviseleti állam alkotmányjogi alapjait. Ettől az időszaktól kezdve évente kétszer ült össze az országgyűlés, amely átvette a királyi tanácstól a politikai döntések feladatkö­rét. A királyok ezután már nem csupán a főpapok és a bárók, hanem a nemesség hozzájárulására is hivatkoztak dekrétumaikban.

Az országgyűléseken a szabad királyi városok is képviseltették magukat, de súlyuk, befolyásuk még messze elmaradt a két feudális rend mögött.

A valóságban mindez nem azt jelentette, hogy a nemesi rend egyenrangú partnerévé vált a főpapi és bárói rendnek. A familiaritás kapcsolatai ugyanis továbbra is a bárók befolyása alatt tartották a nemesek tekintélyes részét, s így tényleges hatalmuk és rendi öntudatuk sem volt elegendő arra, hogy önálló politikát kezdeményezzenek. Ők csak a királlyal szövetkezve próbálhattak a bárók ellen fellépni. Vitéz Jánosnak és körének valóban ez a szövetség volt a programja de a megtépázott anyagi erőforrásaitól megfosztott trónkövetelő által fenyegetett királyi hatalom nem volt elég erős, hogy kellőképpen befolyása alá vonja a nemességet. Ezért a királynak meg kellett alkudnia a bárói párttal, amely a nemesség nagy részét meg tudta nyerni magának. Ebben a tárgyalásban a vezető szerep a leghatalmasabb báróé volt. Magyarország szerencséjére ezt a bárót Hunyadi Jánosnak hívták, akinek tekintélye és népszerűsége maga köré tömörítette a Habsburg-ellenes bárók mellett a nemességet is.

 (folytatjuk)