HIRDETÉS

A lengyel I. Ulászló királysága

Garda Dezső 2018. május 07., 11:22 utolsó módosítás: 2018. május 07., 11:30

Erzsébet királyné hiába ragaszkodott fia, V. László trónörökléséhez, a rendek áthúzták számításait, és I. Ulászló lengyel uralkodót királlyá koronázták. Gyakorlatilag ezzel veszi kezdetét a rendi állam kialakulása.

Nem minden királyt koronáztak meg az eredetivel: a Szent Korona hitelesnek tekinthető ábrázolása a 16. századból

(folytatás a 16. lapszá­munkból)

Az országgyűlés tagjai felháborodtak azon, hogy a csecsemőkirály, V. László megkoronázása a rendek beleegyezése nélkül történt. Az Ulászló királyságát támogató nemesi erők olyan kiváló, a hadakozás terén nagy jártassággal rendelkező vezéreket tudhattak soraik között, mint Hunyadi János. Ők az Erzsébet királynőt támogató csapatokat Magyarország elhagyására kényszerítették.

HIRDETÉS

Székesfehérváron I. Ulászló lengyel uralkodót Magyarország királyává koronázták. Ezt a szertartást is Szécsi Dénes, az esztergomi érsek végezte, aki alig félév elteltével két királyt szentelt fel. Mivel a szertartás végzőinek nem állt rendelkezésükre a Szent Korona, a koronázás során Szent István székesfehérvári fejereklyetartóját használták. A Szent Korona ugyanis Erzsébet királyné révén külföldre került, ezért V. László szabályos megkoronázásával szemben I. Ulászló (1440–1444) koronázása korántsem tűnt törvényszerűnek. A nemesek visszamenő hatállyal próbálták törvényesíteni a hadi és a politikai ésszerűség által diktált koronázást. Így az 1440. július 17-én tartott országgyűlésen törvényt hoztak, amely megfosztotta a Szent Koronát „hatályosságától, bármely jelentésétől, misztériumától és erejétől”, és ezeket a jogi tulajdonságokat átruházták a Szent István sírboltjából kiemelt fejereklyetartóra, amelyet a koronázáskor I. Ulászló fejére tettek. E határozatukkal a rendek érvénytelenné nyilvánították V. Lászlónak a Szent Koronával végrehajtott koronázását. Az okirat szerint: „a királyok koronázása mindig az országlakók akaratától függ, s a korona hatálya és ereje az ő helybenhagyásukban rejlik.”

A német-római birodalombana Szent Korona

I. Ulászló megválasztása és trónra emelése – miként egykor Szent László királlyá való kikiáltása – az „alkalmatosság” egyházjogi eredetű elvének diadala volt az „örökletesség”(legitimitás) dinasztikus, vérségjogi elvével szemben. Míg Szent Lászlónál ez az elv egyházjogi értelemben jelentkezett, Ulászló esetében már a nemzeti szempontból való alkalmatosságnak a gondolata jutott kifejezésre. A koronázási törvényben először fogalmazták meg a nemzet szabad királyválasztó jogát. Az okiratban fogalmazódott meg először az a szentkoronatan, amely szerint a közhatalom tulajdonképpeni birtokosa a nemzet, amely a maga hatalmát önként ruházta át a királyi hatalom közjogi jelvényeként tisztelt Szent Koronára.

I. Ulászló portréja. Ismeretlen mester alkotása

A nemesek döntését az befolyásolta, hogy Erzsébet királyné ragaszkodott a Szent Koronához, s rettegett annak lehetőségétől, hogy a relikvia I. Ulászló kezébe kerüljön.

Úgy vélte: amíg azt a csecsemőkorú V. László birtokolja, addig hatalmát senki sem vitathatja el. Mivel Erzsébet királynét egyre súlyosabb pénzügyi gondok szorították, s miután anyagi erőforrásait felemésztette, hogy pénzhez jusson, a királyné az ország koronáját 2500 aranypénzért elzálogosította III. Frigyes német császárnál, akit többek között V. László gyámjának nevezett ki. Magyarország új uralkodója több ízben kérte fel III. Frigyest a korona visszaadására, azonban a német-római birodalom császára ellenállt a kérésnek. I. Ulászló megkeresését azzal az indokkal utasította vissza, hogy a gyámság alatt álló V. László érdekét sértené, ha a Szent Korona eltávolodna az ifjútól, s miután Erzsébet királyné irányában is garanciát vállalt, köti adott szava.

A rendi magyar állam szerkezete

A magyarországi rendi állam négy rendből állt: a praelati (a főpapok), a barones (a bárók), a nobiles (a nemesek) és a civitas (a polgárság). A rendi állam kétpólusúnak számított, vagyis a király és a rendek együttesen kormányoztak. Az uralkodónak Magyarországon nem volt akkora befolyása, mint Nyugat-Európában. Hatalmának alapjai: az állami adók és a regálék (királyi felségjogon szedett jövedelmek), a köznemesség és a banderiális hadszervezet.

A magyar állam élén a király állott, helyettesének a nádort tekintették. Legfőbb méltóság volt az országbíró, az udvarmester, az erdélyi vajda, a bán, az ispán, az egyháziak közül pedig az érsek és a püspök. A királyi tanács elsősorban a bárókból és a főpapokból állt. Ők a király tanácsadó testületét alkották a törvényhozásban és a kormányzásban. Az udvari főméltóságokon túl kiépültek a központi hivatalok is. Az írásbeliség és a diplomácia meghatározó szerve a kancellária lett. Ez tulajdonképpen gazdasági hivatal volt, amelyhez hozzátartózott a kincstárnokság, a kamarák a kamaraispánokkal, a tárnoki szék pedig a városok felügyeletét látta el. Vezetője a tárnokmester volt. Az igazságszolgáltatást az ítélőmesterek végezték.

A rendi állam másik pólusát a rendi gyűlés jelentette. Feladatköre a törvényalkotás, a királyválasztás, az adók és a hadsereg megszavazása volt.

A király céljai elérése érdekében általában a nemességgel fogott össze. Az alsó szintű közigazgatás és igazságszolgáltatás szerveit a nemesi önkormányzat, illetve a nemesi vármegye alkotta. Élükön az ispán és a szolgabíró állott. A történészek nagy része a rendi állam születését az 1439–1440-es évekre teszi. Ekkor ült össze először a négy rend a maga teljességében. A királyválasztás jelképezte a rendi gyűlés legfontosabb jogát.

Megerősödik a nemesség

A török hódítás feltartóztatásának politikai feltételeit a rendi államszervezet megszilárdulása teremtette meg. Vitéz János – a királyi kancellária főjegyzőjeként és tényleges vezetőjeként – Ulászlót is meggyőzte a nemességgel való összefogás gondolatáról. Az 1440. évi országgyűlésen a király ünnepélyesen megerősítette a nemesség politikai jogainak két évszázadra visszanyúló dokumentumait, s ezzel rögzítette a rendi képviseleti állam alkotmányjogi alapjait. Ettől az időszaktól kezdve évente kétszer ült össze az országgyűlés, amely átvette a királyi tanácstól a politikai döntések feladatkö­rét. A királyok ezután már nem csupán a főpapok és a bárók, hanem a nemesség hozzájárulására is hivatkoztak dekrétumaikban.

Az országgyűléseken a szabad királyi városok is képviseltették magukat, de súlyuk, befolyásuk még messze elmaradt a két feudális rend mögött.

A valóságban mindez nem azt jelentette, hogy a nemesi rend egyenrangú partnerévé vált a főpapi és bárói rendnek. A familiaritás kapcsolatai ugyanis továbbra is a bárók befolyása alatt tartották a nemesek tekintélyes részét, s így tényleges hatalmuk és rendi öntudatuk sem volt elegendő arra, hogy önálló politikát kezdeményezzenek. Ők csak a királlyal szövetkezve próbálhattak a bárók ellen fellépni. Vitéz Jánosnak és körének valóban ez a szövetség volt a programja de a megtépázott anyagi erőforrásaitól megfosztott trónkövetelő által fenyegetett királyi hatalom nem volt elég erős, hogy kellőképpen befolyása alá vonja a nemességet. Ezért a királynak meg kellett alkudnia a bárói párttal, amely a nemesség nagy részét meg tudta nyerni magának. Ebben a tárgyalásban a vezető szerep a leghatalmasabb báróé volt. Magyarország szerencséjére ezt a bárót Hunyadi Jánosnak hívták, akinek tekintélye és népszerűsége maga köré tömörítette a Habsburg-ellenes bárók mellett a nemességet is.

 (folytatjuk)

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS