A spenótról sok jót írtak már előttem, ennek részleteibe nem is mennék bele, hiszen tudományos dolgozatok tömkelege tanúsítja: spenótot fogyasztani egészséges és jó. Nem véletlen, hogy még rajzfilm „kulcsfigurája” is lett a spenót. Hiszen, ki ne emlékezne a népszerű Popeye, a tengerész című animációra – megalkotásában egy magyar animátor is tevékenykedett Zaboly Béla személyében –, amelyben a hős tengerésznek mindössze doboznyi spenótot kellett „magába döntenie”, hogy ereje megsokszorozódjon, és legyőzze örök riválisát, Blutót. Nem ennyire egyértelmű a spenóthoz való viszonyulás abban az esetben, ha a tányérra kerül főzelék formájában és nekünk kell elfogyasztanunk, hiszen arról is történetek keringenek, kit, hogyan lehetne „elriasztani a világból” egyetlen tányérnyi spenótfőzelékkel. Megvallom őszintén, magam is azok táborát gyarapítottam hosszú ideig, akik fújtak-köptek a spenót szó hallatán is. Nem, nem kell félreérteni, nem szereztem életre szóló traumát gyermekkoromban a spenóttól, mert az én édesanyám soha nem kergetett az asztal körül a spenótfőzelékes tányérral, mivel ő sem szerette.
Spenótfőzelék, ahogy nagyanyám készítette
Hozzávalók: 0,5 kg spenót, 2-3 cikk fokhagyma, 2 evőkanál liszt, 1 evőkanál vaj, 2-3 dl hideg tej, só, ecet és cukor ízlés szerint
Elkészítés: a spenótleveleket a vastag száráról leszedjük, folyó vízben alaposan átmossuk és enyhén sós vízben meglobbasztjuk, vagyis addig főzzük, amíg a levelek összeroskadnak. Leszűrjük, levét lecsepegtetjük, majd vágódeszkára terítve apróra vágjuk. A fokhagymát megpucoljuk, aprítjuk és az olvasztott vajon megfuttatjuk, hozzáadjuk a lisztet és addig pirítjuk, amíg hólyagzik. Ekkor hozzáadjuk a spenótot, összekavarjuk, majd lassan csurgatva hozzá a hideg tejet addig kavargatjuk, amíg selymes főzeléket nyerünk. Közben ízesítjük kevés sóval, ecettel és cukorral. Tükörtojással, bundáskenyérrel vagy fasírttal tálaljuk.
Gyerekkoromban, ha netán szóba került a spenótfőzelék tavasszal, mindig azt mondta: olyan, mint a libatotty, márpedig ő ilyet nem tesz senki elé az asztalra. Édesapám ugyanis szerette, s sokszor megette volna, de mivel édesanyám nem főzte meg, így testvéremmel mi is mentesültünk a spenótfogyasztás kényszerétől. Jóapám ilyenkor egy szatyornyi spenóttal nagyanyámhoz ment, aki elkészítette, aztán ketten meg is ették. Szóval semmilyen kontaktusom nem volt a spenóttal, míg a fiam akkora nem lett, hogy a védőnő javasolta: ehet a baba már spenótot. Hú, mekkora gondba estem! Akkoriban a védőnő szavát ugyanis „szentírásnak” tekintettem, de úgy tudtam, nem szeretem a spenótot, mivel jóanyám véleményére alapozva soha meg sem kóstoltam. Gondolkodtam egy sort, aztán csak megfőztem a főzeléket – muszáj volt, a védőnő mondta –, de anyai ösztönöm nem engedte, hogy olyan ételt adjak a fiamnak, amit meg sem kóstoltam. Így hát megkóstoltam és rájöttem: a spenótfőzelék nagyon finom! Azóta került nálunk étlapra, mindannyian nagyon szeretjük. Azt viszont ki nem találják, ki lett ennek a legnagyobb haszonélvezője?! Hát, édesapám! Ugyanis azután hosszú éveken át minden tavasszal megérkezett hozzám egy-két alkalommal a szatyornyi spenóttal és a kéréssel: „Főzzél, no, egy jó spenótfőzeléket, ahogy megboldogult nagyanyád készítette!”.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.