Az erdélyi nagyvárosok kozmopolita vendéglátása – a Hype Culture étterem Temesváron

Politikusok és civilek egyaránt nekiszögezték már a nemzeti autonomista tábor vezetőinek azt a kérdést, miként lehet egyszerre támogatni a magyar nemzetállamot és a román devolúciót, federalizmust, illetve az autonómiák rendszerét. Holott a válasz pofon egyszerű: a magyar nemzeti érdekek mentén. Csak naiv, antipolitikus idealisták hiszik azt, hogy attól, hogy ők következetesek minden élethelyzetben a világ megjavul és mindenki megtalálja a maga számítását. Erről szó sincs, kőkemény érdekharc folyik a nemzetek között, és egy nemzetelvű politikus célja nem egy képzeleti becsületrend elnyerése, amit a következetességért ad majd át élete végén egy nemlétező nemzetközi objektív bizottság, hanem a saját nemzet létesélyeinek optimizálása, annak kifürkészése, hogy miképpen lehet az adott geopolitikai csillagállásban a magyar érdekeket a leghatékonyabban érvényre juttatni. Ilymódon az is könnyen belátható, hogy

Erdélyben nemzeti alapon állva lehet egyszerre örülni a kozmopolita életérzés terjedésének a románság körében és aggódni ugyanezen jelenség miatt a magyar fiatalság esetében.

Az erdélyi háromszázezres nagyvárosokban – Kolozsváron, Temesváron és Brassóban – a vendéglátószektor dominánsan román kezekben van. Kolozsváron működik ugyan több magyar vendéglő, Brassóban egy karakteresen magyar, Temesváron egy sem. Az olasz tőke és kulináris tudás mindhárom városban jelentős mértékű, de a meghatározó irányzat mindenütt a román tőkével működő nemzetközi, kozmopolita konyha és dizájn.

A „trendi”, mediterrán, a helyi gasztronómiát csak érintőlegesen vagy még úgy sem integráló egységek a legjellemzőbbek,

melyek, lássuk be, nagyobb örömet nyújtanak nekünk, mint a nevükben és berendezésükben karakteresen román jellegű vendéglők, ahol többnyire középszerűen elkészített sablonételeket ehetünk.

A három erdélyi nagyváros vendéglátásának szintemelkedése az elmúlt tíz évben igencsak látványos. 2010-ben e városok messze álltak attól, hogy beérjék Szegedet, Pécset, Miskolcot, Győrt vagy Debrecent a vendéglátás színvonala és változatossága tekintetében. Ma már Brassó egy szinten van a legnagyobb anyaországi vidéki városokkal, Kolozsvár és Temesvár pedig elhúzott mellettük. Nem annyira a csúcsok csúcsait illetően. Olyan étterem, mint a debreceni Ikon vagy a szegedi Alabárdos Temesváron, Brassóban nincs egyáltalán, Kolozsváron is csak a Baracca hasonlítható össze velük. Nagyon erős viszont a tisztes közép, azok a helyek, ahol korrekt alapanyagból dolgoznak, és jó minőséget tesznek az asztalra. Arról a szintről beszélek, amit a román Gault Millau-kalauz jellemzően 10 ponttal jutalmaz a húszas skálán. (Tegyem hozzá: e skálán a 20 pontot többnyire ki sem adják, a 17–18 pontos éttermek az átlagember számára elérhetetlenek, a 13–14 pont már fine dining helyeknek jár jellemzően. Temesváron a legmagasabbra értékelt, egyébként kiváló a Vinto-nak mindössze 11,5 pontja van, Brassó legjobbjának, a Bistro De ’Arte-nak 12,5.)

A 10 pont körüli erős középvonalhoz tartozik egy nemrég nyílt étterem, a hajdani Lenau utca és a Városháza utca sarkán működő Hype Culture. Korábban évtizedekig Colt, azaz „sarok” néven működött itt egy bár, mely az utóbbi években sushit is kínált. Az új csapat nemcsak új névvel, de új dizájnnal és új ételkínálattal jelentkezett.
A konyha főcsapásiránya a méltán népszerű mediterrán, azon belül is az olasz gasztronómia, de van egy spanyol tapas-soruk is. Kínálnak többek között klasszikus tojásreggeliket, tonhal- és marhatatárt, gesztenyés és pancetta-poros sütőkrémlevest, vargányakrémlevest szarvasgombás kecskesajttal és kakukkfűvel, pasta-kat, rizottókat, salátákat, steakeket. A többnyire megszokott sertés-, pulyka- és csirkeételek mellett tartanak bárányhúsból, halakból és tenger gyümölcseiből készült fogásokat is. A tapasok műfajában rendelhetünk például sült padron-paprikát, polipot, fokhagymás zöldfűszeres rákot, kroketteket.

Az italfront vegyes képet mutat. A borkínálat korrekt. Mintegy negyven bort tartanak a tágan értelmezett Erdélyből, a Kárpátokon túlról, Olasz- és Spanyolországból, valamint Moldova Köztársaságból. Ezek negyedét pohárra is kimérik. A töményválasztékban szerepel néhány prémium whisky, rum, gin és pálinka, a konyakszortiment néhány standard tételre szorítkozik. Gyenge pont a sörkínálat.

A cseh Budweisert leszámítva csak érdektelen multisöreik vannak, pedig Temesvár valóságos sörparadicsom,

nemcsak a lassan országos, sőt, nemzetközi hírnévre szert tevő Bereta működik a városban, de olyan remek kis főzdék is, mint a One Two vagy az Owl. Ezeknek nyomát nem lehet látni az itallapon.
Az árak értékarányosak. Reggelik 16 és 23, előételek 29 és 45, tapas (a tapas a „tapa” többes száma) 20 és 38, főételek 29 és 190 (utóbbi a spárgás, szarvasgombás „gold” marhasteak), desszertek 22 és 28 lej között kaphatók. A kiszolgálás udvarias, szakszerű, szolgálatkész, rugalmas, figyelmes.
Nem az adag, hanem
a minőség perdöntő
Kóstoltam egy rizses pulykaegytálat, ami élvezhető volt, de egyben felejthető is, a fogást asztaltársam rendelte, nagyon visszafogottan próbáltam utalni rá, hogy válasszon mást, de ragaszkodott az általam nem favorizált szárnyashoz. (Rauf Sven Tamás gasztroblogger kollegával egyetértésben a pulykát tartom a legérdektelenebb alapanyagnak. Legutóbb talán a kilencvenes években rendeltem pulykaételt, egy jobbacska pulykanyaklevest a budapesti Komjádi uszoda földszintjén működő olasz étteremben.)
Jómagam

rákos cukkini aranydurbincsot rendeltem, amivel meg voltam elégedve, nem spóroltak az adagon sem.

Nem vagyok egyébként adagfetisiszta, egy étterem színvonalát véletlenül sem az adag határozza meg, sőt, a minőségi helyeken általában mérsékelt az adag, de halból jól esik, ha kap az ember annyit, hogy legalább valamennyire lakjon jól tőle. Itt négy szépen megpucolt, termetes, friss, ízletes rákot adtak, s két durbincsfilét kellemes fűszeres paradicsomos mártásban, visszafogottan hőkezelt, jó tartású cukkinivel. A rákra külön is érdemes visszatérni, még színvonalasnak mondható helyeken is találkoztam már olyan rákkal, melyben benthagyták a tápcsatornát.
Zárásként az étterem „signiture” desszertjére esett a választásom, társam szemezett a creme brullée-vel, de végül nem rendelte meg.

A desszert egy ízre-állagra egyaránt kiváló gigamacaron volt, pazar töltelékkel, melyben a narancsvirágvizes vaníliakrém mellett a málna is fontos szerepet kapott,

mind frissen, mind pedig természetes ízű krém formában. A kompozíciót ehető arannyal díszítették, aminek ugyan íze nincs, de megpiszkálja a fogyasztó sznobizmusközpontját, megadja fényűzés illúzióját. Eme apróságnak inkább esztétikai értéke és gesztusjellege van, azt sugallja, hogy itt nem spórolnak a drága hozzávalókkal.
Összességében sikerült a helynek annyira meggyőznie minket, hogy kíváncsiak legyünk mind a tatárjaikra, mind a tapas-választékra, mind pedig a komolyabb húsételeikre, legfőképpen persze a bárányra.