HIRDETÉS
Képsorozat helyett kivételesen egyetlen fénykép jelenik meg ezúttal a Fortepan válogatásában, ráadásul ez a fotó a 200 ezredik darab Magyarország privát fotóalbumában, írja a régi fotókat megosztó portál, a Fortepan online-magazin. A felvétel 1956 végén vagy ’57 elején készülhetett, egy Nápoly mellett horgonyzó amerikai anyahajó látható rajta madártávlatból.
A USS Coral Sea fedélzetén a katonai repülők között különleges alakzatban állnak a tengerészek, magyar nyelvű feliratot formázva: „Isten segítsen”.
A Coral Sea az egyik nagy, Midway osztályú anyahajója volt az amerikai haditengerészetnek. Története lefedi a hidegháború időszakát: 1947-ben, Magyarország szovjetizálásának évében bocsátották vízre, és noha a beceneve Ageless Warrior, azaz kortalan harcos volt, 1990-ben, a rendszerváltás évében nyugdíjazták.
Visszaemlékezések szerint a Coral Sea-n szolgált egy magyar származású amerikai tengerész is. Valószínűleg ő volt az ötletadó, hogy az eredetileg a legénység karácsonyi ajándékára összedobott pénzt inkább a magyar menekülteknek adják. Ezt a kezdeményezést az anyahajón mindenki aláírta, összesen 7500 amerikai dollárt ajánlottak fel a menekülteket segítő alap javára. Ugyanő javasolhatta, hogy a legénység a hatalmas magyar nyelvű üzenetet megformálja a fedélzeten. A magyar tengerész nevét és történetét azonban nem ismerjük – tájékoztat a Fortepan.
A Magyarországgal, a levert forradalommal és a magyar menekültekkel való szolidaritás látványos gesztusát az amerikai külpolitika is igyekezett kihasználni. A légi felvétel is emiatt készülhetett: a fotó másolatait a magyar menekültek között köröztették, még utakat is szerveztek nekik Nápolyba, hogy megnézhessék az anyahajót.
A fénykép így jutott el egy 13 éves magyar sráchoz is. Barabás I. Béla nyolcadik osztályos tanuló volt, amikor ’56 decemberében a családjával együtt elhagyták Magyarországot. Béláék a forradalom idején Ajka mellett, Tósokberénden éltek. Korábban apjának agronómusként a Rákosi-korszak nagy mezőgazdasági kísérletében, a gyapottermelés meghonosításáért kellett dolgoznia a Tolna megyei Középhídvégen, a pártba azonban rábeszélésre sem volt hajlandó belépni, és mikor a gyapot befuccsolt, neki is mennie kellett, ekkor költöztek Veszprém megyébe. A forradalomkor családi szavazásra bocsátották a kérdést: a gyerekeket is bevonva arról voksoltak, hogy menjenek vagy maradjanak. Apja és bátyja az indulásra, anyja és húga Magyarországra voksolt, így tulajdonképpen Béla szavazata döntött végül, ő pedig a kalandot választotta.
Először csak Győrig jutottak, ahol édesanyja az átszállásra várva idegösszeomlást kapott.
Hazamentek, de egy hét után ismét elindultak az osztrák határ felé. „Mindenki egy kis táskát hozott magával, az egyikben a családi fotók voltak, de alig tudtunk magunkkal vinni valamit” – mondja Barabás Béla nyugdíjas tájépítész a kanadai Saskatoonból, amikor a nyolcórás időkülönbséget áthidalva az ’56 decemberi indulásról beszélget telefonon a Fortepan munkatársával.
Mire a Barabás család kijutott, Ausztria gyakorlatilag megtelt, a menekülttáborok tömve voltak. Addigra a háttérben megszületett a nemzetközi megállapodás is, hogy Ausztria csak „első menedék” lesz, a hosszú távú befogadás nagyját más országok fogják vállalni. A 13 éves Béla legélénkebb emléke a háromnapos ausztriai tartózkodásról, hogy egy bicskát kapott ajándékba, élete első saját kését. Bécsből végül zárt vonat vitte őket tovább Rómába, ahol aztán 1957 májusáig maradtak.
Olaszországban még nem volt sok magyar, az első érkezők pedig nagy szenzációt jelentettek, egymást érték az interjút kérő stábok. 1956-ról szokták mondani, hogy ez volt a világ első, élőben közvetített forradalma, a Pesten nyüzsgő külföldi tudósítók közül nem hiányoztak az olaszok sem.
A forradalom leverése után hatalmas szimpátia várta Olaszországban a magyarokat. Még a pápa – XII. Piusz pápa három enciklikát adott ki a forradalom napjaiban – is fogadta a menekülteket.
„Viva papa, viva, papa!” – hallotta mindenhonnan Barabás Béla, aki maga is úgy emlékszik, hogy tárt karokkal fogadták őket Olaszországban. Neki gyerekként ez leginkább óriási kaland volt. Tévékamerák, tenger, egyszer még a szintén Olaszországba került Puskás is feltűnt egy nyitott autóban az ünneplő tömeg karéjában.
A családot először egy kiürített árvaházban helyezték el. Egy szobában négy-öt család élt együtt, de egyébként jó volt az ellátás, a gyerekeknek nagy élmény volt, hogy rendszeresen kaptak déligyümölcsöt is. Ezek egy részét Béla néhány líráért eladta az olasz gyerekeknek – a pénzt mozira költötte, ahol amerikai kovbojfilmeket nézett.
A túlzsúfolt árvaházból a Barabás család három hónap után sokkal jobb körülmények közé, egy régi római palazzóba került. Bár ő a magyar nagykövetségként emlékszik rá, valószínűleg a Tevere partján álló Falconieri-palota lehetett, ahol korábban a Collegium Hungaricum működött. A magyar politikai rendőrség a forradalom napjaiban elhagyta az épületet, ami így megüresedett, és a Pápai Magyar Egyházi Intézet segítségével magyar menekülteket helyeztek el itt is, főleg magyar egyetemistáknak és professzoroknak lett az átmeneti otthona. Barabásné a konyhán kapott munkát, így költözhetett be a család is a XVI. századi palotába, Béla pedig Pásztor Verával, a budapesti Operaház híres táncosával együtt pucolhatott krumplit a konyhán.
Mindez átmeneti idő volt, mielőtt a magyar menekültek a végleges befogadó országukba mennek tovább Olaszországból. Addig is igyekeztek kihasználni az időt, így nagy volt a lelkesedés, amikor meghívót kaptak Nápolyba az amerikaiaktól.
Csak felnőttek mehettek, de mindenki nagyon örült a lehetőségnek, hogy valami különlegeset láthatnak. Mindenki meg volt lepve, hogy a kormányos meg tudta győzni a matrózokat, hogy kiírják: ISTEN SEGÍTSEN. Ezt nagyon hálásan fogadták az emberek – magyarázza a Fortepánnak Barabás Béla.
A munkaerőigény meghatározó volt Kanadában is, ahová végül a magyar család került. Bélánál egy tüdőröntgen TBC-gyanút állapított meg, így adódott Kanada, ahová előzetes negatív minta nélkül is lehetett menni.
A „szabadságjáratok” néven ismert repülők légihídon, óceánjárók a tengeren ezrével szállították ingyenesen a magyarokat Kanadába. A Barabás család hajója, egy nem túl bizalomgerjesztő öreg lélekvesztő Le Havre-ból indult az Európa különböző menekülttáboraiból összegyűjtött áttelepülőkkel, hogy egy hét folyamatos tengeribetegség után partra tegye őket Quebec Cityben – az egyik legrégebbi észak-amerikai városban, ami Róma után mégiscsak egy falunak tűnt leginkább. A magyarok itt kaptak fejenként 15 kanadai dollárt, és három ingyenes vonatjegyet, hogy menjenek vele Kanadában, ahová csak akarnak. Megérkeztek.
Összesen közel 200 ezer magyar hagyta el az országot 1956-ban, a teljes népesség két százaléka.
A magyarok befogadása azóta is a nemzetközi menekültügy sikersztorijának számít, ami megerősítette a menekültjogokat és a későbbi menekültpolitika intézményrendszerét – írja összefoglalójában a Fortepan.
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
