A verespataki Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) aranykitermelési bányaterve azért rossz, mert szakmai szempontból teljesen átláthatatlan – magyarázza bányamérnök-kutató szakértőnk, korábban több évtizeden át a kolozsvári és bukaresti Bányaipari Kutatóintézet munkatársa volt. A neve elhallgatását kérő szakember leginkább azt nehezményezi, hogy a román állam kilencvenes évekbeli képviselői aprópénzért játszották át egy bányaipari múlttal nem rendelkező kanadai székhelyű cégnek a több milliárd euró értékű kincset. A szakminisztériumhoz engedélyeztetésre benyújtott bányanyitási terven ez meg is látszik: a dokumentum sarokszámai és a hiányos technológiai leírás egyértelművé teszi, hogy életveszélyes ilyen vállalatra bízni a világ legnagyobb ciántechnológiás kitermelésű aranybányászatát.
A néhány éve nyugdíjba vonult főkutató azért foglalkozik behatóan az RMGC terveivel, mert a kilencvenes években a bukaresti Bányaipari Intézet munkatársaként az ő csapata készítette el a még állami kézben levő verespataki aranybánya új kitermelési terveit, amellyel a rendszerváltás után leszálló ágba kerülő bányászatot próbálták megmenteni. „Az unciánként 250 dollár körüli aranyár akkoriban ráfizetésessé tette az aranybányászatot. Tervünk szerint a hagyományos technológiával könnyen kitermelhető aranyat kellett volna felszínre hozni, a további mennyiség kibányászása pedig későbbi időszakokra maradt volna, azokra az időkre, amikor az arany ára eléri az unciánkénti 750 dolláros értéket. A helyszíni felmérések alapján elkészült, jól dokumentált kitermelési terv sajnos a minisztérium egyik íróasztalfiókjában rekedt, ugyanis már akkor jól érzékelhető érdekek voltak az állami bányászat leépítésére” – magyarázza a bányamérnök.
Nem mind cián, ami fénylik
A kommunizmus éveiben nem csak az Erdélyi Érchegységben, hanem Nagybánya környékén is több aranybánya működött. A római korra visszavezethető aranykitermelés azonban egyértelműen Verespatakot és a környező települések aranylelő helyeit emelte az érdeklődés középpontjába. Már a két világháború között tucatnyi, kisebb-nagyobb aranykitermelő kisvállalkozó dolgozott a környéken, hagyományos módszerrel mosta-tisztította az aranyat. Ezeket államosította a negyvenes évek végén a kommunista hatalom, amikor létrehozta az érchegység nagy aranykitermelő bányáit. A földfelszínhez közeli rétegekben hosszú ideig még jelentős mennyiségben akadt könnyen kitermelhető termésarany – találtak itt 42 kilós aranyrögöt is –, lefelé haladva azonban az arany ritkább lett, egyre nagyobb mennyiségű földet kellett megmozgatni.
A kutató szerint a romániai aranykitermelés 80–90 százaléka a rendszerváltásig hagyományos, lebegtetéses (flotációs) módszerrel történt: az aranyat tartalmazó ércet összezúzták, hogy az arany és a meddőszemcsék elváljanak egymástól, az aranyszemcséket pedig egy kémiai reagenssel rögzítették. A módszernek kétféle változata van, a technológiához használt vegyszerek pedig kevésbé voltak károsak a környezetre. Ezt a hagyományos technológiát egészítette ki az 1960-as években Aranyosbányán bevezetett ciános technológia, illetve a nagybányai ciános aranykitermelő üzem.
„A bányászathoz nem értő politikusoktól hangzik el leggyakrabban az érv, hogy a ciános technológia az aranybányászatban kizárólag jövedelmező kitermelési módszer. Az aranyat tartalmazó érc összetételétől függ, hány százalékát érdemes hagyományos technológiával kitermelni, illetve hol a határ, ahol a nagy területen elszóródó aranyat ciánnal próbálják kivonni” – magyarázza a szakember. Szavainak alátámasztására a Német Geológiai Intézet kimutatására hivatkozik: a világ működő aranybányáiról részletes tanulmányt közlő német szakemberek szerint a verespataki aranykészletek minősége megegyezik a világ legnagyobb aranybányája, az indonéziai Gazberg kínálatával. Ott nem használnak ciános technológiát az arany kinyeréséhez.
Veszélyes kísérlet az érchegységben
„A verespataki bányaterv közvitára bocsátása azért volt álságos, mert az RMGC által nyilvánosságra hozott adatok nem csak a laikusoknak, de a szakembereknek sem mondanak túl sokat. A cég szerint 1400 próbafúrást végeztek, egy bányaipari szakembert viszont az érdekli, hogy geológiailag milyen minőségű a kőzet, mit tartalmaz. Az RMGC megkapta az állami bányaipari vállalat és kutatóintézet több évtizedes felméréseit, a cég adataihoz viszont még a kutatóintézetben dolgozók sem jutottak hozzá. Az RMGC sok mindent eltitkol, éppen azért, hogy a számára legolcsóbbnak tűnő ciános technológiát kiáltsa ki az egyetlen üdvözítő útnak” – összegzi aszakember.
A ma már 1600 amerikai dollár körül mozgó aranyár a kilencvenes évekbeli mélypont hétszerese, ez pedig sokkal környezetbarátabb technológiákat is lehetővé tenne, ha a céget nem kizárólag a nyereség vezérelné. A verespataki ciános kitermelés a világ legnagyobb ilyen méretű beruházása lenne. A ciános technológiával működő legnagyobb aranybányák ma naponta 5–6 tonna ciánt használnak fel, Verespatakon napi 20 tonna fogyna. De a szakembernek más is aggasztó: a mintegy 200 méter magas fallal elzárt zagytározó duzzasztógátjának méreteire sem igazán van példa. A nagyjából hasonló méretűre tervezett orosz Nurek vízgyűjtő gátját csak 90 méter magasságig merték vízzel feltölteni, mert a hatalmas víztömeg mikrorengéseket okozott, egy esetleges gátszakadástól tartva pedig a környékről elmenekültek az emberek. „A hatalmas zagytározó tervezői azt a fáradságot sem vették, hogy elolvassák a nemzetközi ciánfelhasználók szövetségének előírásait, miszerint a ciános üledékek tárolására épített tározókat kötelezően több rétegű és vastag műanyag fóliával kell bélelni. A tervekből legalábbis ez hiányzik: bizonyos geológiai felmérésekre hivatkozva a tározó fenekének egy-egy aprócska részét védenék műanyag borítással.
A kifogások hosszú sorában bányamérnök szakértőnk a lebontatlan ciánvegyületek „utóéletét” is félelmetesnek tartja, azok ugyanis nem csak az altalajba elszóródva szennyeznék a talajvizeket, hanem bomlás útján a levegőbe kerülve is veszélyt jelenthetnek a munkásokra és a környékbeli lakókra. A bányaterv abban is sántít, hogy az RMGC kimutatásai szerint a kőzetben csak arany és ezüst található, ami ellentmond a régebbi felméréseknek, amelyek számos nehéz- és ritkafémről szolgáltatnak kimutatható adatokkal. A szakember szerint ez is a manipuláció része, hiszen a ciánnal kapcsolatba lépve a nehéz fémek igen veszélyes vegyületeket hoznak létre. Ha letagadják ezek létezését, akkor, úgymond, a veszély sem létezik!
Vegyész a ciánról
Gergely Árpád, Kolozsvár egyik jeles ciánszakértője, a Gyógyszerkutató Intézet nyugalmazott munkatársa, több évtizeden át foglalkozott ciános kísérletekkel. Egy amerikai módszer hazai meghonosításával ciántechnológiás szabadalmai is voltak, amelyet többek között a marosvásárhelyi Azomureş vállalat használ. Gergely szerint a ciántechnológiás aranybányászat forgatókönyve dióhéjban abból áll, hogy a porrá őrölt kőzetet 0,01 százalékos hígítású nátriumcianiddal keverik, első lépésként ezüst- és aranycianid keletkezik, a fölösleges cián pedig különböző más fémekkel képez komplexeket. Ebből a vegyületből az aranyat és az ezüstöt cinkkel vonják ki, a cink pedig a többi megkötött nehézfémekkel együtt távozik a zagytározóba. A szakember szerint a ciánt széles körben használják a színesfém-kitermelésben, mivel ma ez a legelterjedtebb technológia, amellyel a kőzetben szétszóródott aranyszemcséket vissza lehet nyerni. Úgy véli, az igazi veszély nem a ciántechnológia használatában rejlik, hanem abban a módszerben, ahogyan azt a kanadai befektető Verespatakon szeretné meghonosítani.
„Az első számú bajnak az tűnik, hogy a zagytározóba kikerülő ciánt nem bontják le teljesen. Erre ma már jó technológiák vannak, az egyiket én honosítottam meg Romániában, de mivel plusz pénzbe kerül, ebbe nem fektetnének be. A második baj az, hogy a nehézfémeket a szabadba engedik. A nagyközönség nem tudja, hogy a svédországi, illetve a verespataki ciános technológia közötti nagy különbség épp a lebontásban rejlik. A svédek gyakorlatilag teljesen ártalmatlan meddőt löknek ki, hiszen nem csak a ciánt semlegesítik száz százalékosan, hanem minden visszanyerhető nehéz- és ritka fémet is megkötnek és kitermelnek. A kanadai beruházó profitéhségét jelzi, hogy nem hajlandó külön gyárrészleg építésére e nehéz- és ritkafémek kinyerésére, ami szintén jövedelmező lehetne. Őket csak az arany és ezüst érdekli, miközben a többi, cián által megkötött fém roppant veszélyes a talajra és a talajvízre” – magyarázza Gergely Árpád. Az így kibocsátott ciánvegyületek veszélyességére példaként hozza fel a nagybányai Aurul vállalatnál történt gátszakadást és tiszai ciánszennyeződést, amelynek során az erdélyi és magyarországi folyókba jutott ciánkomplexek a Dunán végighaladva még Brăilánál is a megengedett határérték tízszeresét mutatták.
Az emberi tényező mindenhatósága
A Nagybánya környéki egykori aranybányákat is jól ismerő Bitay Levente nyugalmazott bányamérnök, egyetemi oktató szerint a Nagybánya határában maradt hatalmas zagytározók jelzik, mi marad a ciános aranykitermelés után. Mint mondja, ezt megelőzően Nagybányán a ciánnál is veszélyesebb módszerrel, higannyal vonták ki az aranyat, ami az óvintézkedések ellenére is nagyon mérgezőnek bizonyult. Ezt váltotta fel később a ciántechnológia, amelyet azonban a romániai ipar soha nem tudott biztonságossá tenni. „A kommunizmus éveiben számtalan szivárgás, kisebb-nagyobb gátszakadás volt a zagytározók környékén, amiről senki nem tudott, senki nem beszélt. Az élettelen Zazarba jutó szennyező anyag akkor is eljutott a Szamosba, majd a Tiszába. Hiába volt tökéletesíthető technológia, a környezetvédelemre soha nem adtak” – összegzi lesújtó tapasztalatait az egykori nagybányai bányamérnök. Minden lehetséges módon tiltakozni kell a verespataki ciános bányaberuházás ellen, figyelmeztet, mert a sokat hangoztatott svéd technológia soha nem lesz tökéletes Romániában. „Ehhez a legfontosabb, az emberi tényező hiányzik: a román munkás nem svéd munkás!”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.