Szatmári bioborok a nagyvilágban

A legenda szerint a mai Krasznabéltek határában vívott csatát a besenyőkkel Szent László király, amikor a megfáradt uralkodónak borral töltött tököt hoztak katonái. A lovagkirály viccesen megkérdezte: milyen bélű tök ez? A néphagyomány innen eredezteti a Béltek elnevezést. Egy dolog bizonyos, a falu már nagyon régóta a szőlőtermesztés és a borászat elkötelezettje. Amikor a 18. század első felében Gróf Károlyi Sándor megvásárolta az uradalmat és hatalmas borospincét építtetett a szőlőhegyek nedűjének, Krasznabéltek már Szatmár híres borvidéke volt. Az 1730-ban ide telepített svábokat kész tények elé állították: minden család szőlőst kapott, amiért két évig nem kellett dézsmát fizetnie. A svábok megjelenése újabb színt hozott Krasznabéltek és Szatmár többi falujának borászatába, így nyugodt lélekkel állítható, hogy

ami Erdély északnyugati csücskében, Szatmár megyében szőlőtermesztéssel és borral függ össze, az a magyar és sváb hagyományok szerves ötvözete.

Ezt Serli Csilla mondja, a falu nemzetközileg elismert borászatának, a Nachbilnak a borásza.

Vendéglátómmal nem csak a borkóstoló teremben beszélgetünk, hanem végigjárjuk a Károlyi-örökségként számon tartott borospincét, illetve a szomszédságban felépült modern borüzemet. Utóbbiban a fémtartályok, számítógépes berendezés, új tölgyfahordók, raktárépület és palackozó gépsor mutatja, hogy két évtized alatt hova fejlődött borászatuk, amely a környékbeli hasonló vállalkozások közül talán egyedüliként természetkímélő szőlészetet tart fenn. Innen kerül ki évente mintegy hatvanezer palack biominőségű bor a hazai, valamint a lengyel, a nagy-britanniai és az egyesült államokbeli piacra. Persze nem olcsó borok ezek, hiszen a fokozottan munkaigényes szőlészeti technológia sokkal többe kerül, mint a hagyományos.

A Károlyi-pince egyik csarnoka • Fotó: Makkay József

Az elmúlt harminc évben a Zilah–Szatmárnémeti főúton már sokszor elhaladtam a szatmári megyeszékhelyhez közeli Krasznabélteken, borszaküzletekben megvásárolható boraikat többször megkóstoltam, illetve az erdélyi borászatokról, borversenyekről szóló írásokban sok szó esett a sváb falu borászatáról, csak éppen a személyes találkozó maradt el eddig. Pechemre a faluban havonta egyszer megtartott nagyvásár tömegén kell átvergődnöm a pincészet bejáratáig, de a vásári zsivajt, a sült miccs és a sör illatát hamar felváltja a borospince szokásos hűvöse és kellemes csendje. No meg a hazai és nemzetközi kiállításokról hozott oklevelek, díjak sokasága, amit forgalmazott boraik tesznek élőbbé és tapinthatóvá. Szőlészetük színes fajtaösszetételéből – Rizling, Traminer, Chardonnay, Sauvignon, Szürkebarát, Cabernet sauvignon, Merlot, Kékfrankos, Pinot noir és Syrah – készülnek svábos hangzású boraik: az országban elsőként piacra dobott bíborszínű Syrah, a Blaufränkisch (Kékfrankos), a Versil, a háziasított Grand Pa, a Grünspitz, a Riesling de Rhin, a Fekete leányka és a Chardonnay Barrique. Valamennyi boruk bioművelésű szőlészetből származik, annyi különbséggel, hogy a bioborként elismert három fehér borfajtájuk – a Versil, a Grünspitz és a Grand Pa – a többi bor kezelésére használt minimális kénmennyiségnél is kevesebbet tartalmaz. A bioborok sajátos technológiájához tartozik az is, hogy egy hetet áztatják szőlőhéjon, illetve újabban különböző összetételű agyagból készült amforákban érlelik négy vagy hathétig, amit a palackozás követ. Bioboraik jellegzetessége, hogy palackozás előtt nem szűrik, így állaguk nem olyan csillogó és tiszta, mint a szokásos boroké. Serli Csilla elújságolja, hogy

az amforában készülő boraikra elsősorban külföldön figyeltek fel:

a legutóbbi, lengyelországi szakkiállításon felhozatalukkal egyértelmű sikert értek el.

A Nachbil a kommunisták által államosított borászat helyén létrejött nagy állami szőlőfeldolgozó vállalat, a MAT Károlyi pincéjében született húsz évvel ezelőtt.

A vállalkozás hagyományőrzésben, technológiában és a borok minőségében egyaránt a szatmári borászat zászlóshajójaként indult.

Ma már vannak sokkal nagyobb borászatok is a környéken – a szomszédos Dobrán és Szakaszon egy-egy 200 hektáros szőlészet próbál talpon maradni –, de ismertségben kevésbé versenyezhetnek a tízszer kisebb területen termelő krasznabélteki pincészettel.

A Nachbil borásza szerint a szőlőtermesztés újjáélesztésében fontos szerepet játszó szőlő-újratelepítési uniós program sok jót, de sok rosszat is okozott. Jó hozadéka, hogy sikerült egész vidékek borászatát fellendíteni – csak Szatmár megyében jóval több, mint ezer hektár szőlőt telepítettek Románia EU-csatlakozása óta –, ugyanakkor rosszat tett a szőlészettel és borászattal kapcsolatos megítélésben, hiszen sok vállalkozó úgy vágott  bele a szőlőtelepítésbe, hogy könnyen megszerezhető EU-s forrást látott benne. Azóta kiderült, hogy ez mennyire nem igaz: akik nem szakmai hozzáértéssel és elkötelezettséggel vállalták az első látásra jó üzletnek látszó borászatot, azoknak a telepítését rég ellepte a gyom, és belebuktak a sok nyűggel járó munkába.

„Mi húsz hektár szőlő termésére kellett új borüzemet építsünk saját forrásból, korszerű berendezésekkel, mert a régi pince már alkalmatlannak bizonyult. Szakemberként nehezen képzelem el, mekkora üzemben tudnak kétszáz hektár területről leszüretelt szőlőt feldolgozni” – fogalmaz Serli Csilla, aki nagy gondnak tartja, hogy

a kezdeti szőlőtelepítési uniós forrás után az állam azonnal elengedte a szőlészetek kezét.

Igaz, a biotermesztésű szőlőültetvényekre a szokványos területalapú támogatásnál többet kapnak, de az állami szubvenció csak töredéke annak a hatalmas befektetésnek, ami egy-egy hektár szőlő műveléséhez kell. A szakember szerint az európai uniós mezőgazdasági támogatások szempontjából Románia a sor végén kullog, így nem véletlen, hogy hazai termelésű élelmiszerrel, borral sokkal nehezebb külpiacon érvényesülni, mint például egy francia, portugál vagy akár görög termelőnek. 

A romániai borpiacra nehéz bekerülni, másrészt nehéz ott megmaradni. A borász arról mesél, milyen erőfeszítésükbe került, amíg az Osztrák–Magyar Monarchiában hírnevet szerzett szatmári borvidéket sikerült annyira megismertetni a borfogyasztó közönséggel, hogy boraik egyenrangú versenytársak legyenek a már régóta számon tartott és elismert hazai borvidékek felhozatalával. Ez hosszú évek áldozatos munkájának, rengeteg borversenynek és borkóstolónak a hozadéka.

Kezdettől arra törekedtek, hogy ebben az egyre színesebb romániai borvilágban megtalálják helyüket, ezért döntöttek amellett, hogy visszatérnek a sváb hagyományokhoz.

Borászatuk névadója az egyik leghíresebb krasznabélteki dűlő nevéből, a Nachbilból ered,

de több bor is ötvözi a település évszázadokra visszamenő, leghíresebb borainak ízvilágát. Ilyen előzmények után esett a választás a hagyományos technológiánál többe kerülő biotermesztésre, ami bizony az idei, nagyon esős májusban óriási megpróbáltatást jelentett a szőlészeknek, hiszen a rengeteg csapadék és az emiatt megnőtt gyom a legtöbb szőlőbetegség és kártevő melegágya. Mivel a gombabetegségek ellen leghatékonyabb szisztémikus – növénybe felszívódó – szereket nem használhatják, a kontaktszerek viszonylag szűk listáján kívül csak a kaszálás és a zöld munkák kézi elvégzése marad, gyomirtót sem szórhatnak ki a szőlősorok közé.

Serli Csilla úgy látja, jól döntöttek, amikor a bioművelés és a bioborok mellett kötelezték el magukat, mert

folyamatosan nő azok tábora, akik minden élelmiszerben, így a borban is a természethez közel álló biominőséget választják.

Ugyanakkor, aki kicsit is ért a borászathoz, tudja, hogy megfelelő kénezés nélkül milyen gyorsan vedlik át a szőlőlé. Serli Csilla szerint nagyon vigyáznak a borra, gyakorlatilag együtt élnek vele. A régi Károlyi-pincében ma is ott állnak különböző évfolyamok szerint palackozott boraik, amelyek alakulását folyamatosan nyomon követik. Az amforában érlelt boroknál is mindig kóstolással döntik el, mikor kell palackozni: itt a bor sokkal több oxigént kaphat, mint hordóban. De az agyagedénytől kapja azt a jellegzetes ízvilágot és ásványosságot is, amire külön vevő az ínyencségekre vágyó borkedvelő.

– magyarázza a romániai piac nagy kihívását a szatmári borász.

Szatmár megyében évi rendszerességgel messze földön híres borversenyeket rendeznek. Idén például a termelők mintegy száz borral neveztek be, olyanokkal, amelyek már túljutottak az előválogatáson, ami jól jelzi a vidék nagy potenciálját. Jelen vannak ilyenkor a bélteki és a környező falvak borai, a halmi és a túrterebesi vulkanikus talajon termő szőlők nedűi, vagy a Nagykároly környéki homoki borok, amelyeknek régebben szintén nagy hírnevük volt. Bőven van olyan 20–30 ártól pár hektár területnagyságig termelő borász, aki olyan minőséget kínál, amivel piacon maradhatna.

Serli Csilla szerint azonban

a kistermelőknek még nehezebb labdába rúgniuk, hiszen csak alkalmanként palackoznak, másrészt az ömlesztett bornak nincs jó ára és piaca.

A borászok dolgát az is nehezíti, hogy a szőlőművelés köztudottan munkaigényes, kézi munkaerőt pedig egyre nehezebb lehetetlen találni. Aki családban nem tudja elvégezni a szükséges munkálatokat, az bajba kerül. A nagyobb borászatoknak – mint a Nachbilnek is – dologidőben több faluból kell összegyűjtenie a szükséges munkaerőt, ami nemcsak egyre drágább, hanem sok esetben nincs is. Akik szülőfalujukban maradtak, azok dologidőben inkább kimennek Németországba vagy Ausztriába munkát vállalni, a falvak derékhada pedig beingázik Szatmárnémetibe ipari munkára vagy különböző szolgáltatásokat végző cégekhez. A mezőgazdaság ma már nem vonzó ágazat a kétkezi munkások számára sem.

Másrészt ebből meggazdagodni nem lehet” – vonja le a gondok sorjázása utáni következtetését Serli Csilla. Haragszik azokra, akik a vásárlóközönséget más vidékekről – például Tokajból – hozott mustból erjesztett borral vagy máshol olcsón megvásárolt ömlesztett borral próbálják átverni. A viszonteladók egy-egy vidék borászatát járatják le, hiszen nem lehet összehasonlítani a helyben befektetett munkát azzal, amit máshonnan hozva helyi borként próbálnak értékesíteni.

A Nachbil pincészetében mindig szívesen látott vendégek a borkóstolóra érkező turisták. Nemcsak erdélyi, romániai csoportok jönnek szép számmal, hanem magyarországi, távol-keleti vagy a balti államokból érkezett turisták is megfordulnak itt. Serli Csilla jó fejleménynek tartja, hogy a borturizmus Romániában is egyre elterjedtebbé válik. Az előjegyzések alapján fogadott csoportoknak lehetőleg mindent megmutatnak, ami szőlészettel és borkészítéssel kapcsolatos.

– fogalmaz a szakember. Sajnálatosnak tartja, hogy a falu egykori termálfürdője romokban áll, az önkormányzatnak nincs pénze befektetni, pedig egy fürdővel megspékelt borvidék kincsesbánya lehetne nemcsak a borüzemeknek, hanem a kisebb bortermelő gazdáknak is. Erre bőven van példa Magyarországon. Ehhez persze panzió is kellene Krasznabélteken. A Nachbil már rég tervezi, de mindig másra kellett a pénz. Talán erre is akad majd szemfüles vállalkozó, aki rájön, hogy a szebb időket megélt sváb falu – mint általában a szatmári borvidék minden darabja – olyan kincsesbánya, amiről az évek során rárakódott port és a feledés homályát kellene letakarítani.

Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap hetente megjelenő gasztronómiai kiadványában, az Erdélyi Gasztró legfrissebb számában látott napvilágot június 26-án.