A partiumi Érsemjént Bagamérral összekötő új műúton keresztbe rakott betontorlaszok előtt kényszerülök fékezésre: eddig lehet kocsival eljönni, az úttorlaszon túl már Magyarország. Ha a schengeni övezetben lennénk, most nyugodtan bekocsikázhatnék az ugrásnyira fekvő Bagamérra. Határőrnek nyoma sincs, a törvény viszont megakadályoz abban, hogy csak úgy, a senki földjén átsétáljak Magyarországra. A magas őrtornyokat lebontották, miért is szökne valaki, ha személyazonossági igazolvánnyal gond nélkül átjut a határátkelőkön. A senki földjének magyar oldalán, a lekaszált határsávban az egymástól mintegy száz méterre fekvő hófehér határkövek mellett mezei út vezet végig az országhatáron. Időnként felbukkan egy-egy határőr-terepjáró, de a két ország határőrizete formális, hiszen a rég beígért schengeni csatlakozás szellemében már sehol nem kéne határátkelőnek állnia Magyarország és Románia között.
Az elmúlt években a határ menti romániai és magyarországi önkormányzatok a Trianon előttről létező, azóta felszámolt mintegy húsz határon áthaladó, összekötő út tervezésébe és építésébe fogtak az Európai Regionális Fejlesztési Alap által finanszírozott HURO-program keretében. Eddig négy-öt út készült el – közöttük bicikliutak is –, de csak az Érsemjént Bagamérral összekötő, mintegy másfél millió euróból megépült és végig megfestett útszakaszt adták át teljes egészében. A földeken dolgozó traktorokon kívül azonban senki sem jár erre, legfentebb a kíváncsi újságíró, aki megpróbál belelátni az uniós bürokrácia útvesztőibe.
Az egyelőre céltalanul álló vadonatúj műút látványa azért is feltűnő, mert a községközpontot, Érsemjént eddig sáros szekérút kötötte össze a határmentén fekvő másik két településsel, a többségében románok lakta Érkenézzel és a magyarok és cigányok lakta Érseléndddel. A községi, illetve megyei utak rendbetételére az önkormányzat nem kapott sem román állami, sem uniós támogatást: a mintegy öt éve húzódó kormánypályázat a Boc-kormány bukásával került le napirendről. A községi utak járhatatlansága miatti közfelháborodást csak fokozta a határon átnyúló, kihasználhatatlan luxusút elkészítése, ez pedig arra késztette a helyi magyar önkormányzatot, hogy az eredeti tervekhez képest egy jóval keskenyebb útszakaszt aszfaltozzon le Kenézen át Selindig. A befejezéshez nem volt elegendő pénz, a határtól ugrásnyira fekvő magyar faluba továbbra is a hatvanas évek elején „korszerűsített” köves úton lehet eljutni. Ha valaki mégis a rövidebb utat választaná Nagyvárad fele – azaz nem kerül vissza Érsemjénen át Érmihályfalvára –, és Székelyhíd fele autózna, sofőrnek és kocsinak egyaránt megrázkódtató kaland lenne. A romániai viszonylatban is járhatatlan szekérútról elrettentő kisfilmek keringnek a YouTube-on.
A fűszerpaprika paradicsoma
A magyar határhoz legközelebb fekvő partiumi magyar településre, Érseléndre érsemjéni önkormányzati képviselő társaságában érkezem. A kilencvenes évekre emlékeztető sáros faluképpel ma már alig találkozik az ember. A községközpont, Érsemjén szépen gondozott utcái, közterei és egy kisvárost megszégyenítő, gyönyörű parkja ellenére pár kilométerrel odébb, a szintén magyar falu, Selénd, a középkorban rekedt. Pedig a kommunista rendszer évtizedei alatt a piacokon őrölt pirospaprikát kereső háziasszonyok számára a falu neve Bukaresttől Kolozsvárig mindenhol ismerősen csengett: a selindi „piros arany” olyan híres volt, mint a tágabb Kárpát-medencében a szegedi fűszerpaprika. A régi paprikamalmok elve alapján a falu egyetlen újrabarkácsolt kis kőőrlésű háztáji malmában az 1994-ben hazatelepedett vasúti nyugdíjas, Koba János mesél a messze földön híres foglalatosságról. A két világháború között országos hírnévre szert tett fűszerpaprika-őrlés sikertörténete az 1962-es kollektivizálással torpant meg. Ekkor a zömében paprikatermesztésből élő 1600 lakosú Érselénd magyarságát a kommunista hatóságok mindenükből kiforgatták. Elkeseredésükben a módos gazdaemberek aprópénzért prédálták el gyönyörű portáikat a faluba nagy számban betelepedő cigányságnak, és a kényszerszövetkezetesítés elől elmenekülve Nagyváradra költöztek ipari munkásnak. Az érvágást máig megérzi a mintegy ezer lélekszámúra zsugorodott falu, ahonnan az itthon maradók is beingáztak vonattal az 54 kilométerre fekvő Nagyváradra. A pusztulásnak indult faluban alig maradtak, akik kitartottak a paprikatermesztés mellett, és a hatósági megszorítások ellenére is rendületlenül járták az ország piacait.
Összefutok Érselénd néppárti önkormányzati képviselőjével, Sima Adalberttel is, aki Koba Jánoshoz hasonlóan méltatlannak tartja a községközpont hozzáállását a pénzek elosztásához. „Számunkra elfogadhatatlan ez az elv: a 13 tanácsosból kettő selindi – az RMDSZ-es képviselő ráadásul alpolgármester is –, mégis a rendszerváltás óta vagyunk mostohagyerekei a községnek”. Sima szerint Érsemjében úgy kezelik a másik két települést, mintha azoknak csak könyöradomány járna az évi mintegy egymillió eurós költségvetésből. A község ma már nem szegény település: a rendszerváltás után a területén működő határátkelő vámmentes üzletében valutáért megvásárolható termékek jövedelemadójának egy része helyben maradt, és ez mozdította ki a községközpontot a környező települések nehéz gazdasági helyzetéből.
Hátrányból előny
Érselénden a rendszerváltás előtt lehetetlen volt idegennek megfordulnia. A vonatból leszállókat a határrendőrség igazoltatta: aki gyanús volt, előbb megverték, majd megkérdezték, hogy mit keres itt. A határhoz közel kanyarodó, nyílt vasúti pályaszakaszon többször is meghúzták a vészféket, a szökésre készülő fiatalok átszaladtak Magyarországra. A kishatármenti útlevéllel rendelkezők évi 12 alkalommal járhattak Magyarországra, ez azonban a diktatúra szigorodásával egyre kevesebbeknek adatott meg. Aki nem kapott útlevelet, az szökött: hiába gereblyézték, tárcsázták rendszeresen a falu határában több mint tíz kilométeren kacskaringózó senki földjét, többen szöktek át Magyarországra, mint ahányat lefülelt a határrendészet. A hatvanas évekig sehogy nem lehetett átjárni. A határ túloldalára szorult rokonsággal úgy tartották a kapcsolatot, hogy a szőlőhegyen dolgozó gazdák a szőlőst kettévágó „demarkációs vonalon” keresztül kiabáltak át egymáshoz, amikor éppen a határőr nem hallotta. Ezt a fajta kapcsolattartást is csak elővigyázatosan lehetett művelni, mert az átkiabálásért előállítás, akár verés is járt.
Az egykori hátrányból előnyt kovácsolni akaró Érselénd vezetői szerint a falunak nagy fejlődést jelentene a schengeni csatlakozás, ha az új műúton végre szabadon át lehetne járni a környező magyarországi településekre rokonhoz, barátokhoz, ismerősökhöz. A határ túloldalán gazdasági lehetőségek is várják az itteni településeket: a gazdálkodni akarók tormára, paprikára, uborkára találnak azonnali felvásárlót, a környékbeli feldolgozó üzemekbe a gazdák is beszállíthatnák termékeiket.
Új módi a túloldalról
Ványi Attila önkormányzati képviselő, a testvérével száz hektáron dolgozó gazda szerint a község egyedüli kitörési pontja a foglalkoztatás növelése. Az egykoron Nagyváradra ingázó érsemjéni, érkenézi és érseléndi emberek a közeli Érmihályfalvára járnak dolgozni a minimálbért kínáló német és olasz könnyűipari vállalatokba.
Ahogy a képviselő fogalmaz: ez túléléshez éppen elég, a tisztességes élethez azonban kevés. A gyenge keresetet önellátó háztáji gazdaságokban egészítik ki a megtermelt zöldség, gyümölcs, hús formájában.
Az elmúlt két évtizedben sokan áttelepedtek Magyarországra, vagy nyugatabbra vállalnak munkát, és aki az ottani jólétet megszokta, az rendszerint nem tér haza. Ványi az újonnan létrehozott Érmelléki Gazdák Egyesületének térhódításában lát lehetőséget: szövetkezésre, összefogásra biztatják a gazdákat, megpróbálják terményfelvásárlókkal összehozni őket. „Rokonaim a szomszédos magyarországi településeken például tormát termesztenek. Ötven árról legalább egymillió forint jövedelemre tesznek szert. Miért ne lehetne ezeket a módszereket nálunk is meghonosítani?” Az agrárvállalkozó arról is beszél, hogy a jó minőségű községi földeket mintegy tizenöt vállalkozó műveli 30-500 hektáros farmokon, a kisebb háztáji területeken viszont a határ túloldalán már jó pénzt hozó intenzív zöldségtermesztés lehetne a fő megélhetés, vagy a kereset-kiegészítést jelentő foglalkozás. Érseléndnek már megvan a vörös aranya, a többi falu számára is járható lenne ez az út.
Nincs eladó termőföld
Érsemjén új polgármesteri hivatala a szintén új iskola és sportcsarnok háromszögében modern falu látszatát kelti. Balázsi József RMDSZ-es polgármester szerint hat mandátummal ezelőtt, 1992-ben olyan polgármesteri hivatalt vett át, amely a villanyszámlát sem tudta kifizetni. Azóta sok pályázatot nyertek: bevezették az ivóvizet, leaszfaltozták a községközpont utcáit, és 500 gyerek számára felépítettek egy modern iskolát, 27 család számára pedig ANL-lakásokat. A polgármester az eredményeket az RMDSZ kormányzati szerepvállalásának tudja be: költségvetési támogatás nélkül semmit nem lehet építeni – állítja. A határon átnyúló HURO-pályázatok nem csak a Schengen utáni időszak szempontjából fontos Érsemjén-Bagamér közötti műút megépítését tették lehetővé, hanem a község közművesítésének terveit is elindították. A polgármester sokat vár a határ szabad átjárásától: meggyőződése, hogy ez nagy fejlődést ígér a község falvainak, amelyek legnagyobb kincse a kiváló minőségű termőföld. „Jó jelnek tartom, hogy az emberek nem adják el földjeiket: bérbe adják ugyan vállalkozóknak, de ha ma egy hektár földet szeretne vásárolni a községben, biztosan nem találna eladót. Ez is azt jelzi, hogy sokan itthon képzelik el jövőjüket.”
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.