HIRDETÉS
A Hátszegi-medence Erdély egyik legpazarabb és leggazdagabb része, amelynek minden szegletét átlengi a történelem hol hűvös, hol langyos szele. Román többségű vidék, ahol a magyarokat vagy az elmagyarosodott nemeseket általában becsben tartották egykor is, most is. Leszámítva persze a Trianon utáni időszakot, majd a kommunisták hatalomra kerülésének máig lesújtó következményeit. Ha nem is a történelemkönyvből, de szülei vagy nagyszülei elbeszéléseiből mindenki tudja: a vidéken szinte nincs olyan település, amelynek létesítése vagy felvirágoztatása ne kötődne valamelyik nemes család nevéhez.
Az impériumváltás, majd az államosítás után kisemmizett családok közül többen is visszakapták, visszaperelték ősi jussukat, ám közülük csak páran tértek vissza a környékre.
A térségben szolgáló lelkészek szerint kevesen tartják fontosnak, hogy ősi szokáshoz híven falvaik, egyházuk, közösségük vezéregyéniségévé váljanak. Visszahúzódva a maguk kis világában próbálják leélni életük hátralévő részét. Van, aki megérti őket, van, aki nem.
A Sztrigy és a Nagy-Víz völgyében – ha lepusztult vagy egyenesen romos állapotban is – többségében még állnak azok a várak, őrtornyok, kastélyok, udvarházak vagy kőhalmazok, amelyek léte az úri családok több évszázados történelmi örökségét jelzik. Mint ahogy még dacolnak az idővel azok a templomok és toronycsonkok is, amelyek falai – ha beszélni tudnának – sokat mesélhetnének a környék tehetős magyarjainak a hithez és az egyházhoz való ragaszkodásáról.
A Maros-mentéről Déva felől érkezve Hátszegnél elénk tárul a Déli-Kárpátok fenséges kincse, a többtucatnyi tengerszemet és egyedülálló növényfajokat rejtegető Retyezát. A műút is kettéválik: dél-kelet felé a Merisor-hágón keresztül a Petrozsényi-medencébe, dél-nyugatnak indulva az Erdélyi Vaskapu és a Bisztra-völgy mentén a Bánságba jutunk. Bármelyik utat vagy annak későbbi leágazását választanánk, szinte biztos, hogy egy középkori várba, kastélyba, templomba botlanánk. Vagy legalábbis azok romjaiba.
A hátszegi királyi várnak már csak a feltételezett helye ismert, de a környék sziklás hegycsúcsaira épült családi váracskák és őrtornyok romjai ma is könnyűszerrel megtalálhatók. A felsőszálláspataki kenézek malajesdi lakótornyos vára külön kategóriát képez: a helyi önkormányzat gondoskodott az újjáépítéséről.
A térség egykori ékszerdobozkastélyai közül is alig maradt néhány. Az államosítást követően a kernyesdi Torockay-kastélyt lebontották, parkját felszámolták. Ez a sors várt az őraljaboldogfalvi és a szacsali kastélyok arborétumára is. A nalácvádi és részben a poklisai megúszta a láncfűrészek könyörtelen támadását, ám a méteres gazban bóklászva aligha idézhető fel az elmúlt századok hangulata.
Az udvarházként is emlegetett alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastélynak és a boldogfalvi Kendeffy-palotának a termelőszövetkezet, a nalácinak a kórház, a poklisainak és a szacsalinak a fogyatékkal élő gyerekek beköltöztetésével volt szerencséje.
Ezek közül az őraljaboldogfalvit visszakapták a Kendeffy-, a poklisait a Pogány-örökösök. Előbbit valamennyire kipofozták, szállodának használták, utóbbi viszont évtizedek óta lelakatolva hever. És pusztul napról-napra.
A Kendeffyek malomvízi kúriája és a mellette lévő kápolna teljes romhalmaz. A nalácvádi Pekry–Fáy-kastélyért a család pereskedik, a szacsali Nopcsa-örökségért nem jelentkezett senki. Amióta az állam kiürítette a naláci kastélyt, a fosztogatók szabad prédájává tette. Előbb a csempekályháknak, később az ajtóknak és ablakoknak kelt lába, újabban minden, ami mozdítható és tüzelhető, eltűnik. A szacsali kastély ennél is siralmasabb állapotban van. Egyetlen „szerencséje”, hogy a múlt rendszerben teljesen körülbástyázták szocreál betonskatulyákkal – elrejtve a világ szeme elől.
A demsusi Nopcsa-kúriát már csak a szentlélek tartja egyben.
A fehérvízi egykori Bágya-, későbbi Pietsch-udvarházat a Marák ugyan visszaszerezték és lakhatóvá tették, de az évszázados épületen és udvarán még sok a csinosítanivaló ahhoz, hogy visszanyerje a száz évvel ezelőtti fotográfiákról ismert fényét. Jelentős beruházásra vár a család nagypestényi kúriája is, csakhogy az anyagi forrásokat egyelőre a gazdaság fellendítése emészti fel. Mara Ernő nem csekély szellemi és anyagi befektetéssel azon kevesek közé tartozik, aki felmenői hagyományát követve igyekszik az ősi birtokot jó gazdaként kezelni. Alakulgat a Lészayak nehezen visszaszerzett puji udvarháza, amelyet a Magyarországról hazatért Lészay Zoltán igyekszik visszahozni szörnyen lelakott állapotából. Nagypestényben a Brázovayak kúriája kezdi visszanyerni eredeti arculatát, az örökös Bernád család – szintén komoly peres kálvária után – ízlésesen csinosítgatja.
Hátszeg katolikus templomát a Nopcsa család építette 1745-ben, amiről gondosan őrzött emléktábla is tanúskodik. Ezen túlmenően a felsőszilvási bárói família hosszú időn keresztül hozzájárult egyháza fenntartásához. Nem véletlen, hogy a Nopcsák javarésze a templom kriptájában lelt nyugalomra. Itt alussza örök álmát többek között a legendás prefektus és egyben haramiavezér Nopcsa László is, akiről Jókai Mór 1860-ban írt Szegény gazdagok című regényében Fatia Negra álarcos rablóvezérét mintázta. A térség többi templomának építése, tatarozása, fenntartása is az egykori nemes családok bőkezűségének köszönhető. Amellett, hogy gyakran a zsebükbe nyúltak, közösségformáló és összetartó erejüket, tekintélyüket is latba vetették. Hogy milyen az egyház és a leszármazottak közti viszony 2017-ben?
A pap nem neheztel senkire, viszont kissé furcsának tartja, hogy miközben az ősök az egyház fenntartói voltak, sem a közelben élő, sem a Nyugatra vándorolt leszármazottak nem lépik át a templom küszöbét – még egy dél-erdélyi látogatás erejéig sem. Magyarázatként szolgálhatna a kisnemesek felekezeti hovatartozása: a Nopcsákon kívül mindenki Kálvin útját követte. Csakhogy Szász János protestáns kollégája, Bódis Miklós, Hátszeg és további kilenc környékbeli település református lelkésze sem igen érti, a visszaszivárgott nemesi családok miért nem kapcsolódnak be az egyházi életbe. Tudja, hogy mindnyájuk számára nagy érvágás volt az agrárreform címen 1921-ben elkövetett első államosítás, amire 1948-ban a kommunisták rádupláztak, és valósággal földönfutóvá tették Erdély arisztokráciáját. Azzal is tisztában van, hogy a vagyontöredék visszaszerzéséért sokszor hosszú szélmalomharcot kell vívniuk, de nem érti, mindezért miért lenne hibás az egyház és a közösség. „A megfogyatkozott gyülekezetnek vezéregyéniségekre, példaképekre lenne szükségük. Ahogy az elmúlt évszázadokon keresztül, amikor magyar nemeseink a helyi közösség élére álltak, követendő módon viselkedtek, templomot építettek, az egyházban világi szerepet vállaltak. Nem értem…” – néz el a semmibe a lelkész.
Ugyanezt a távolságtartást érzékeli Székely István is. Az RMDSZ elnöke nem várja el egyetlen kisnemestől sem, hogy mindössze nemzetiségére való tekintettel iratkozzon be a szövetségbe, azonban azt sem tudja elfogadni, hogy politikai hovatartozása miatt sértegessék. „Nem a tegnap történt, mégis mindmáig rosszul esik, hogy egyikük lekommunistázott, holott soha nem szerettem a vörösöket. Amiért egyszerű mozdonyvezetőként a munkásosztályhoz tartoztam, nem hinném, hogy ezt érdemeltem voltam – főleg egy nemes ember részéről. Én nem tehetek arról, hogy az RMDSZ-ben fentről mindegyre a szociáldemokratákkal való együttműködést zongorázzák nekünk, én úgyis meggyőzött jobboldali maradok” – mondja a hátszegi RMDSZ-elnök. Persze az éremnek van egy másik oldala is. A restitúciós törvény irigységet, esetenként torzsalkodást is szült. Az addig barátságos falubeliek közül sokan ismét a népnyúzó ellenséget látják némely uraság leszármazottjában. Holott az csak a neki járó birtokot igényelte, semmi többet…
A legkevésbé az RMDSZ-re és annak Hunyad megyei vezetőire neheztelhetnek a környékbeli nemesek – állítja Winkler Gyula, a szervezet térségi elnöke és jelenlegi EP-képviselő, aki számadatokkal igyekszik alátámasztani mondandóját. Mint fejtegeti, Hunyad megye már az ő alispánsága korában jobban állt az ingatlanok visszaszolgáltatásával, mint Hargita vagy Kovászna megye napjainkban. Pedig annak már bő másfél évtizede, amikor 1999 és 2000 között Winkler a kormányhivatal második embere volt…
Kollégám, Dézsi Attila, aki a kétezres évek végén prefektusként felügyelte a restitúciós folyamatot, a mai napig járja az ügyészséget és a bíróságot. Nem vártuk el, hogy hálálkodjanak nekünk, de legalább ne ígértek volna fűt-fát a közösségnek vagy a dévai magyar iskolának. Mert kérdem én: mit nyer mindebből a helyi és az erdélyi magyarság? A nemesek leszármazottjai zsebre vágják a pénzt, visszamennek Nyugatra, a kastélyok és az udvarházak pedig elveszítik a magyar jellegüket” – tér a lényegre Winkler Gyula. Fájó, de igaz.
Az EP-képviselő által felvázoltak ékes példája az alsófarkadini Lónyai–Nopcsa-kastély, amelybe a Román Tudományos Akadémia rendezkedett be. A két világháború között az épület és a hozzá tartozó szántó, gyümölcsös és erdő annak az Henri Mathias Berthelot francia tábornoknak a birtokába került, aki az első világháborúban a romániai francia katonai misszió vezetője volt. Erdély Romániához való csatolásában elért érdemeit Ferdinánd király többek között állampolgársággal és a Lónyai családtól elkobzott kastéllyal hálálta meg. Nem sokkal halála előtt a magas rangú katonatiszt az akadémiára testálta birtokait, cserébe pedig tiszteletbeli tagságot kapott. Sőt róla nevezték át a románul addig Fărcădinul de Jos néven ismert Alsófarkadint. A kommunista időben az épületet a termelőszövetkezet használta, majd az akadémia mentette meg a pusztulástól. Az uniós támogatással helyreállított kastélynak egyetlen, de lényeges szépséghibája van. Falain nincs semmiféle említés vagy legalább utalás a Nopcsákra. Pedig a birtok egykori tulajdonosa, a paleontológus, geológus és albánológus Nopcsa Ferenc is akadémiai tag volt. A Magyar Tudományos Akadémia tagja, nem a románé… A kastély csak Berthelot generálisnak állít emléket, mintha a 19. századi épületnek 1922-ig nem is létezett volna gazdája. Ezek alapján nincs miért csodálkozni azon, hogy Bethlen Gábor dévai Magna Curiája elé miért került éppen a három magyargyilkos – Horea, Cloşca és Crişan – szobra, vagy a Hátszegi-medencében fellelhető szinte összes turisztikai jelző miért említi kizárólag csak Cândeaként a Kendeffy családot. A lován ülő, bronzba öntött Decebalt és az ezerkilencszáz évvel ezelőtti bőrcsizmáját a románok is megmosolyogják, hiszen emlékeznek szüleik, nagyszüleik bocskorára. Eközben Nopcsa Ferencnek Albániában állítottak emléktáblát, ott neveztek el róla utcát és a tiranai egyetemen egy termet.
A román állam hozzáállását a magyar építészeti örökséghez, az alsófarkadini esettől eltérően, a puji Naláczy-udvarházzal szemben tanúsítottak is hűen tükrözik. A kúriát a Szoboszlay család kapta vissza, majd eladta a helyi önkormányzatnak. A vásár megkötése és a vételár kifizetése után a polgármesteri hivatal szinte azon nyomban lebontotta.
Minimális esély mutatkozik arra, hogy az alsófarkadini Nopcsa-kastélyhoz hasonlóan a Pogány család poklisai birtoka magyar tulajdonosra leljen. A leszármazottaknak visszaszolgáltatott kastélyt a bukaresti Artmark Historical Estate aukciós iroda próbálja értékesíteni. A kezdetben úgy tűnt, az állam visszavásárolja az elhanyagolt állapotba került kétszintes, saroktornyos, manzárdtetős kastélyt, azonban a művelődési minisztérium nem kívánt élni elővásárlási jogával. Az évek során kiderült: mások sem állnak sorban a 18 hektáros park közepén fekvő, szabálytalan alaprajzú épületért, amelyet látható módon több szakaszban húztak fel. A kastély üresen áll a parkban, a szocialista érában beépült betonskatulyákat mindmáig szellemi fogyatékos gyerekek népesítik be. Érdeklődők ugyan meg-megjelentek időnként, volt köztük olasz, izraeli, román, ám magyar egy sem. „Anyagi körülményeink nem teszik lehetővé, hogy felújítsuk és megtartsuk a kastélyt. Most viszont úgy tűnik, egy, a környékbeli Kernyesdről származó román vállalkozó venné meg. A Călăraşi mellett élő módos férfi arról biztosított, hogy szívügyének tekinti a kastély megmentését” – mondja Sepsi Márta, a Nagyenyeden élő leszármazott. Hangjában derűlátás és kétség váltakozik: a déli megyei farm és lovarda tulajdonosa volt az egyetlen komolynak tűnő vevő, azonban a szerződés aláírása még várat magára.
A románok főként azok után kezdték felkapni a fejüket Poklisa és a Pogány név hallatán, miután bizonyos történelmi forrásokból arról értesültek, hogy valamikor a 19. században itt élt és alkotott Pogány Margit, a kor ismert festőművésze, aki azonban Constantin Brâncuşi múzsájaként és modelljeként tett szert igazi hírnévre. Az örökösök inkább legendának tartják az egészet, tény, hogy a kastély utolsó lakóinak, Teleki Leoninnak és férjének, Pogány Károlynak az azonos nevű unokaöccse úgy távozott néhány évvel ezelőtt e világból, hogy semmit nem tudott állítólagos felmenője és a híres román képzőművész kapcsolatáról.
„Nem tudjuk, hogy ez a Pogány-lány lett volna Brâncuşi múzsája. Igaz, nem is kutattuk a múltat, sőt, a szocializmus ideje alatt jóformán nem is beszéltünk róla, hiszen a szeku mindenütt a nyomunkban volt” – mondja Pogány Károly György özvegye, Pogány Erzsébet, aki bevallása szerint hosszú évekig nem is tudta, hogy orvos férje kisnemesi családból származik.
A legenda szerint a neves szobrásznak egy párizsi szállodai étteremben tűnt fel Pogány Margit, a különleges nő, akiről később a híres Mademoiselle Pogany című mellszobor-sorozatát formálta meg. Hármat márványváltozatban, kilencet bronzötvényben készített el. A Pogány kisasszonyról készült művei ma olyan intézményekben állnak, mint a New York-i Kortárs Művészeti Múzeum vagy a Philadelphiai Művészeti Múzeum. A festőnőt ábrázoló bronzszobor 1997-ben egy New York-i árverésen 5,6 millió euróért cserélt gazdát. Ehhez képest a Pogány-birtok kastélyostól, parkostól ma még a félmilliót sem éri el. Pedig közvetlenül az államosítás után még a kommunisták is jobban ügyeltek rá, mint az 1990 után hatalomra került utódjaik.
A hetvenes éveit taposó Schreiber Éva most is szívesen emlékszik vissza gyermekkorára, amikor apjának köszönhetően megadatott, hogy néhány évig a Pogány-kastélyban lakjon. A cseperedő kislány számára nem csak az akkor még jó állapotban lévő épület, a szemet kápráztató berendezése és a csodálatosan rendben tartott park vésődött az emlékezetébe. Feltűnt, hogy fiútestvérein kívül az összes körülötte lévő gyermek valamiféle fura nyelvet beszél, ráadásul vágott szemű. Az 50-es évek elején a kommunista hatalom a koreai gyermekeknek nyújtott menedéket. A háború elől Poklisára menekített és szüleiket nélkülöző csöppségeknek a román hatóságok igyekeztek teljesen a kedvükben járni. „Finomabbnál finomabb ételeket kaptak, én például akkor ettem először ikrát – meséli a jelenleg a Déva melletti Boholton élő özvegyasszony. – De ahhoz is úgy jutottam, hogy az ázsiai gyermekek nem akarták megenni, ők inkább békákat és gyíkokat fogdostak a parkban meg a tóban, s azzal táplálkoztak.”
A poklisai Pogány-birtokról a Hátszegről is jól látszó őraljaboldogfalvi Kendeffy-kastély felé vettük utunkat. A 18. századi épület csak kis töredéke a turisztikai irányjelző táblákon Cândeaként feltüntetett Kendeffyek hatalmas birodalmának.
A Hunyad megyei erdészeti hivatal ellenállása dacára a földosztó bizottság mintegy 14 ezer hektár erdőt és legelőt szolgáltatott vissza a családnak. Ennek egy része a Retyezát Nemzeti Park területén fekszik, továbbá Pujban, Malomvízen, Várhelyen és Petrillán.
Egyes források szerint a Kendeffyek a román királyi családnál is gazdagabbak voltak – még 1918 után is. Miután a család 2003-ban visszakapta a szállodaként használt kastélyt, gyorsan bérbe is adta egy vállalkozónak, aki a továbbiakban is vendéglátóipari egységet üzemeltetett a középkori francia lovagvárak világát idéző tornyos épületben. A vállalkozó hirtelen halálát követően annak felesége visszamondta a szerződést, a külföldön élő tulajdonos pedig lakatot tett az impozáns épületre. Az őr szerint, ha kemény pénztárcával rendelkeznénk, akár meg is egyezhetnénk a tulajjal a vételárban. Hiába magyarázzuk, hogy nem éppen kastélyvásárra érkeztünk, arra bíztat, járjuk körbe az épületet. Minél közelebb kerülünk hozzá, annál lehangolóbb látvánnyal szembesülünk. Az is visszataszító, amibe az utóbbi időben pénzt fektettek. Azon töprengünk, ki adhatott engedélyt az A-kategóriás műemlék ajtainak, ablakainak fehér műanyagkeretes nyílászárókra való lecserélésére. Az 1943-ban Budapesten született, német állampolgársággal is rendelkező grófi sarjnak most viszont a legkisebb gondja is nagyobb ennél. Főként amióta kiderült, hogy a kastély egyik szobáját kiskorú lányokkal való kéjelgésre használta. Nem csupán helyi folklór, jogerős bírósági ítéletben rögzített tény: az idős úr két kerítőlegény segítségével cserkészte be áldozatait, akik közül a legfiatalabb tizenhárom éves volt, a legidősebb be sem töltötte a tizenhatot. A 2013. június 26-i keltezésű bírói határozat négy kiskorú áldozatot említ név szerint, akik 2008 és 2010 között Darányi Pál ágyában kötöttek ki. A jogerős döntés szerint a Hátszegen és környékén csak Palkó grófként emlegetett öregurat hároméves börtönbüntetésre, gyermekkereskedelemmel vádolt csatlósait öt esztendőre ítélték el. Darányi azzal védekezett, hogy a cigányok csapdát állítottak neki, kihasználták, meglopták, átverték. Bárhogyan is történt volna, mihelyt a rokonság is elhidegült tőle, a Kendeffyek sarja aligha számíthat arra, hogy a hátszegi magyarok ezek után közösségi példaképnek tekintsék.
A Brázovayak nagypestényi kúriáját belakó Bernád Elek azon kevés kivételek közé tartozik, akik nemcsak visszaszerezték, de meg is tartották ősi jussukat. Az 1975 óta Nagybányán élő férfi és családja ugyan nem költözött vissza a Hátszegtől alig 13 kilométerre fekvő faluba, de az évnek jelentős részét tölti a Retyezát lábánál fekvő kis faluban. Ő az, aki sok mindenben rácáfol a lelkész és az RMDSZ tisztségviselői által mondottakra: nemhogy nem adta el az évekig perelt nagypestényi birtokát, de azon dolgozik, hogy kúriáját visszaállítsa eredeti állapotába. Bernád – akiben Nopcsa-vér is csordogál – másban is különbözik a többi arisztokratától: egyáltalán nem érezteti a hétköznapi halandóval, hogy valamiféle felsőbb kasztból származna. Kedvessége és közvetlensége már a birtok bejáratánál „ránk köszön”. „Semmi magázódás, tegeződjünk!” – javasolja, miközben az első lépéseket tesszük a bejárati kaputól az udvarházig nyúló mintegy ötvenméteres sétányon. Mire az udvarház lépcsőjéhez érnénk, arra kér, nézzük meg a háttérben magasló Retyezátot. „Édesapám úgy kérte meg édesanyám kezét, hogy megállt a ház tövében, átkarolta a szerelmét, a hegy felé fordította, és azt kérdezte: »Szeretnéd, ha ezt egy életen át együtt csodálhatnánk?« Aztán együtt csodálták – ideig-óráig, addig, amíg a kommunisták kezet nem tettek rá”.
A szakszerűen restaurált és ízlésesen berendezett kúria fél évszázadon keresztül a szomszédban lévő kisegítő iskola bentlakásaként szolgált. Az állam előbb kárpótlást ajánlott az ingatlanért, amire a család rá is bólintott, azonban az intézmény kiköltözése után Bernád Elek ennél merészebbet gondolt. Természetben követelte vissza az ősi fészket, majd kilenc hosszú esztendeig pereskedett érte. „A kárpótlás háromszorosát követelte vissza az állam, aztán kifizettette volna velünk a kaputól a házig vezető betonutat meg az épületben lévő kályhákat. »Amikor egyetlen éjszaka alatt felpakoltatok és kiraktatok, nem volt kályhánk?« – kérdeztem a jogi képviselőjüktől” – idézi fel nem túl kellemes emlékeit Bernád Elek. A felek végül egyezségre jutottak, így 2008 óta ismét ő és családja használhatja az udvarházat.
Szerinte nem igaz, hogy a nemesek leszármazottjait a javak visszaszerzésén és értékesítésén túl nem foglalkoztatja semmi egyéb. Régi, szép dobozt vesz elő a kasztniból, majd gondosan kicsomagol belőle valamit. Amikor közelebb hozza, akkor derül ki, hogy négyszáz éves nagykutyabőrt tart a kezében, amit II. Rákóczi György adományozott őseinek bátorságukért, hűségükért és katonai erényeikért.
– mondja, aztán magyarázatba kezd. Bernád Elek és néhány lelkes barátja éppen azon fáradozik, hogy valamiféleképpen visszaállíttassa az Erdélyi Vaskapunál 1992-ben ledöntött Hunyadi-emlékművet. „Hunyadi János tizenötezer vitézével 1442. szeptember 6-án e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatta ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében” – idézi emlékezetből a zajkányi csata emlékére állított, buzogányt alakító négyméteres öntöttvas obeliszken lévő szöveget. A hágón szinte egy évszázadon keresztül álló, az impériumváltást és a kommunista rendszer magyarellenes politikáját is átvészelő emlékmű utolsó volt azon öt közül, amelyet Dél-Erdélyben a magyar állam a millennium évében avatott. Bár a rendőrség ismeretlen tettesek ellen nyomozott, Bernád Elek és vele együtt sok más környékbeli lakó tudni véli, hogy az 1992. június 22-én éjjelén elkövetett gaztett két renegát magyar, bizonyos Boros és Varga nevű férfiak nevéhez fűződik. Ők voltak azok, akik nehézgépek segítségével ledöntötték az emlékoszlopot és a vasbuzogányt eltüntették. Egy év múlva ez utóbbi előkerült a közeli osztrói tóból, ahonnan a várhelyi (dák nevén Sarmizegetusa) múzeumba szállították. Újabb egy esztendő elteltével onnan is eltűnt. Azóta többször is szóba került az emlékmű visszaállításának lehetősége, ebben az RMDSZ meg is egyezett az akkor kormányon lévő Szociáldemokrata Párttal, de a román politikusok nem tartották be szavukat.
Nagypesténytől harminc kilométerre, Pujban egy másik rendkívül barátságos kisnemessel ismerkedünk meg. Lészay Zoltán is azon leszármazottak közé tartozik, akik ősei szülőföldjén képzeli el nyugdíjas éveit. A ma már nyugdíjas férfi nem sokkal a ’89-es forradalom kirobbanása előtt Temesvárról disszidált. Életét kockáztatva jutott át a zöldhatáron, majd nem sokkal a fordulat után vissza is tért belevágva abba a 27 esztendeje tartó harcba, amelyet a hatóságok ellen folytat. Ősei kisajátított, de soha nem államosított birtokát is hosszas küzdelem után sikerült visszaszereznie. A villamosmérnök Lészay már annyira jártas a jogi ügyekben, hogy bátran és sikeresen képviseli a törvény előtt a sorstársait is. „Mintegy 5 ezer hektár erdőt és legelőt vettek el a nemes családok közbirtokosságától, ebből már sikerült visszaszereznem egy részt, de a java még hátravan. Nem adom fel, mert komoly dokumentációval tudjuk igazolni a vagyonunkat. Amennyiben a hazai bíróság mégsem fogadná el a követelésünket, továbblépünk. Már nyertem pert a román állam ellen Strasbourgban úgy, hogy magam képviseltem az ügyemet” – mondja bizakodóan Lészay Zoltán. A negyed évszázada folyamatosan levelező és pereskedő férfi azonban belátja, kezd belefáradni abba a harcba, amit az igazáért kell megvívnia. Egy biztos, nem unatkozik. A jogi hercehurca mellett kúriája renoválási munkájára is áldoznia kell – időt, energiát és természetesen szekérnyi pénzt. A családi házban működő kórház azt a benyomást keltette, mintha a fronttal együtt távozott volna Pujból. Éppen hogy csak bombalövedék nem érte. Mára az egyik szárnyát sikerült rendbe tenni, ráadásul a szalonban ismét ott díszeleg a zongora. „Sajnos nekem nem adatott meg, hogy megtanuljak rajta játszani, Erzsébet nagynéném emlékére vásároltam. Zongoraművész volt, mielőtt kizsuppolták volna innen a családot, később zöldséges üzletben lett elárusító” – nyugtázza szomorúan. Lészay Zoltán mindössze háromesztendős volt, amikor a családot kipenderítették az ősi birtokról. A szülők, a három gyerek, a nagymama és az apa három nővére a petrozsényi református parókia egyik szobájában lelt menedékre. Most feleségével ketten lakják és pofozgatják az 1852-ben újjáépített udvarházat. És örülnek, hogy 350 kilométerre van egy lányuk, Izabella, aki szintén szívügyének tekinti a Hátszegi-medence épített örökségének sorsát. És esze ágában nincs eladni ősei fészkét.
A visszatelepedett kisnemesek közül egyik sem érzi az RMDSZ adósának magát. Ellenkezőleg: úgy vélik, mindent megtesznek annak érdekében, hogy a Hátszegi-medence történelmének magyar szelete ne vesszen feledésbe. Mint mondják, adófizető állampolgárként ők is elvárhatják a szövetség tisztségviselőitől, hogy a törvényeket alkalmazva segítsék a visszaszolgáltatási folyamatot. Mert ezzel közvetve a magyarságot és az őt megillető történelmi igazság visszaállítását segítik. „Nem értem, miért kellene ezért külön hálálkodni?” – kérdez vissza Lészay Zoltán, majd a kisnemesek közbirtokosságának lupényi esetét kezdi vázolni. Visszaigénylési kérésükre a Zsil-völgyi bányászvárosban a földosztó bizottság nemleges választ adott, Dézsi Attila akkori prefektus reakciója pedig egy „jó tanácsban” merült ki. „Pereskedjenek, mert hamar megnyerik, volt Dézsi javaslata. Pereskedtünk, és megnyertük. De elszállt hat év az életünkből. Ennyit a gyorsaságról” – fakad ki Lészay. A Pujban udvarházzal rendelkező nyugdíjas férfi úgy véli, egyes politikusok és lelkészek abban a tévhitben élnek, hogy a kisnemesek leszármazottjai ugyanolyan gazdagok, mint őseik. „Azt már senki nem veszi figyelembe, hogy mi lepusztult és kirabolt, üres épületeket kaptunk vissza. Tíz éve nem utaztam el sehova szabadságra, minden kis megspórolt pénzemet a puji kúria renoválásába fektetem” – állítja. Bár nem hirdeti ország-világ, ezen kívül Lészay Zoltán hozzájárult a helyi református templom egyes javításai munkálataihoz is. Saját pénzéből a tetőzetet tette rendbe és a kerítés egy részét építtette újra. Sorstársa, Bernád Elek azt állítja: ha több nyitottságot tapasztalna a lelkész részéről, ő is szívesen bekapcsolódna az egyházi életbe, hisz felmenői presbiterek voltak, kisunokáját pedig jövőben a helyi, körerkélyes tornyú, kontyolt bádogtetős templomban szeretné keresztelni. „Inkább ez jellemez minket, mintsem a fukarság, lumpság, vagy a javak visszaigénylése és elkótyavetyélése. De a bírálást hagyjuk inkább a Fennvalóra” – javasolja Lészay Zoltán, amivel Bernád Elek is egyetért.
Szucher Ervin
A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.
