Érmelléki betyárok nyomában

A templomtornyok úton-útfélen égbe kiáltják az érmelléki kisfalvak létjogosultságát s tilalomfákként állnak a világi törvények és rendelkezések útjába, amelyek évtizedek óta munkálkodnak a települések pusztulásán. A tornyok árnyékában megbúvó, alig néhány utcás falucskák megpróbálják átvészelni mindennapjaikat. Még nyáridőben is füstölnek a kémények, a nyárikonyhákban, a jó venyigetűztől izzik a csikóspór, fő rajta a tejjel habart zöldpaszulyleves, sül a kapros béles.

A „nagy, álmos, furcsa árok” partján halódó kisfalvak lakói még emlékeznek azokra az időkre, amikor örülni lehetett annak is, hogy szép a kertben a vetés, nő az aprómarha, hízik a malacka, jól ereszt a domb leve, október elején tele a présház sajtolnivalóval.

Benépesednek a régi pincesorok, amelyek a Kárpát-medencében híresek voltak nedűikről. Borosgazdák mustrálgatták egymás borait, csurrantak a csapok. Vannak-e még olyan ódon téglarengetegek szerte e világon, mint amilyenek a szalacsi, a székelyhídi, a kágyai, a diószegi, az asszonyvásári, az érkeserűi vagy akár a kiskereki pincesorok? Ahová mind a mai napig behívják az arra járót véleményt mondani a borról. Manapság a kiskereki Botos-kerti vagy az Öreg-hegyi pincék mellett barangolót már a látvány leveszi a lábáról, nem is kell ahhoz megízlelni a hegy zamatát.

A főút felől közelítők nem is tudják, hogy a betyárvilág egyik legendás történetét megörökítő nóta tárgya hajdanában éppen a közelben állt. Ez a csárda éppen jó helyen vert tanyát, mert a pincesorok marasztaló tudata, nem utolsósorban a közeli szőlődombok menedéket nyújtó ága-boga jól jöhetett a betyárnak. A mocsár meg éppenséggel eltartotta, ha sokáig állt lesen a zsandár.

Ma terebélyes fa áll a nótabeli betyárcsárda helyén. Úgy tartják, a csárdásné, az ivó utolsó tulajdonosa híresen szépasszony volt. A hírhedt csárda a magyar világ fennállásáig működött. Hogy pontosan kik és milyen betyárok fordultak meg itt, nem tudni, de az Érmellék leghíresebb betyárja, Dobos Gábor valószínűleg köztük volt” – erősíti meg Boros József egykori keserűi magyartanár, aki az idén megjelent Lidércfény a lápon című regényében dolgozza fel a környékbeli betyárság történetét. „De miért is ne énekelhetnénk meg az Érmellék betyárjait? Úgy vélem, Dobos Gábor élete és cselekedetei nem sokban térhettek el az eddig ismert betyárok történeteitől, valószínűleg ismerték is egymást, ugyanis a főhősünk gyakran megfordult a Sárrétnek nevezett térségben, meg persze másutt is, például a szegedi vásárban. Ő is kénytelen volt úgy élni, mint Rózsa Sándor, Zöld Marci, Sisa Pista, Angyal Bandi és társaik, akik többek között nagy íróknak köszönhetik halhatatlanságukat. Annál is inkább, mert kortársa volt Rózsa Sándornak, és akár az is megtörténhetett, hogy találkoztak egymással.” A szerző megemlíti azt is, hogy tanári pályája kezdetén az Osváth-tanya egyik mestergerendája még őrizte a betyár kézjegyét, miszerint „itt járt Dobos Gábor 18… (kibetűzhetetlen) szeptemberében.”

Nagy múltú község tehát Kiskereki. Átszántott rajta tatár, török, német. Templomfalai nagy történelmi események tanúi. A falut már a 13. században Egyházaskerekiként emlegetik az okiratok. Történetének legnevezetesebb eseménye Bocskai fejedelem és hajdúinak a német seregek felett aratott 1604-es győzelme volt.

A 70–80-as évek apró falucskái naponta megélték a faltörő szerkezetek és földgyaluk rémálmát.

Itt az Érmelléken is ki voltak jelölve a halálraítélt települések. Előtte évekig nem részesültek kormánypénzekben, teljesen ki voltak szolgáltatva az enyészetnek. S mintha manapság is tovább gyakorolnák ezt a pusztító folytonosságot.

A régió településeinek adóiból soha nem jut annyi pénz, amennyivel legalább a túlélésre lehetne gondolni. Kiskerekiben sincs ez másképp. A település lakóinak nagy része a jobb megélhetés reményében elvándorol. Szerencsés esetben visszajönnek, házat építenek, és hihetetlen szívóssággal megpróbálnak a felszínen maradni.

A hírhedt kiskereki csárdától egy lóugrásnyira is voltak híres ivók. A szomszéd településen, Székelyhídon, a Létavértes (Magyarország) felé vezető úton is állt egy betyártanya. Idős emberek szerint éppen azon a helyen, ahol az érseléndi dűlőút letér a falu felé. A keresztúti ivók mindig közkedveltek voltak a betyárvilágban. Még a lókupeceknek is szerencsés volt, mert hamar kereket lehetett oldani, ha a kakastollasok megjelentek a láthatáron.

Székelyhídon a mai állomás utcáján is üzemelt egy híres kocsma, arról még a mai napig is legendákat mesélnek a helybéliek.

A másik híres vendégfogadó a városközpontban virágzott, ám azt nem szerette a betyársereg, mert szem előtt volt. Annál inkább mulatták itt az időt a kalandorok, átutazók, sőt még 1843 novemberében maga Petőfi Sándor is igénybe vette vendégszeretetét. A híres fogadó az éppen átépítés alatt lévő Ady Endre Művelődési Központ helyén állt.

Legelőször 2013-ban jött az ötlet. Ha már ilyen híres falu Kiskereki, hogy nóta is kerekedett a legendás betyárvilágáról, hát legyen falunapok helyett igazi veretes betyárfesztivál. Mivel az Érmelléken honosabb a turulmadár, mint bárhol a Kárpát-medencében, Kiskerekiben is a nemzet madara őrzi a második világháborús hősök emlékét, amelyet mindjárt az első betyárfesztivál alkalmával avattak fel.

A fesztiválra való pénz uniós pályázatból került ki, azóta háromévente a határon túli tizenegy testvértelepülést is bevonva – Nagykereki, Kereki, Kokad, Újfehértó, Felsőtelekes, Öcsöd, Naszály, Szentgyörgyvölgy (Magyarország), Gömörhosszúszó (Felvidék, Szlovákia), Szécsiszentlászló (Muravidék, Szlovénia) és Gút (Kárpátalja, Ukrajna) – szervezik meg a híres betyárcsárda emlékére sok más hagyományőrző rendezvény mellett a lóugratós betyárparádét is. A lovasbemutatók fénypontja legutóbb a hajdúszoboszlói Fazekas Lajos és fia, ifjabb Fazekas Lajos voltak, mindketten a Hajdúszoboszlói Lovasbarátok Egyesület tagjai.

E híres-nevezetes fesztiválra szeptember elején készülnek újra – mondja Nyíri Sándor polgármester.

Szombat délután van, kánikula uralja a tájat. Ennek dacára a falu idős emberei kint ülnek a kispadon, beszélgetnek. A kérges tenyerű, tisztességben megőszült idős emberektől kérdezem, milyenek a nyugdíjas évek, vannak-e fiatalok, s ha vannak, hogyan lehet boldogulni. Az öregek csak legyintenek. Mint kiderül, nekik sem jobb, sem több nem jutott egy életen át, mindegy, milyen rendszer jött vagy ment. Az ifjúság pedig most verekszi meg harcát a maga életéért, igaz elég keserves módon. A világ már csak ilyen volt mindig. De jó az Isten, jót ád! – hangzik a túlélés reménysége, s megmutatják a termésüktől roskadó gyümölcsfákat, majd a vetést dicsérik.

Valahányszor Kiskerekibe visz az utam, Nyíri Sándor polgármester mindig szóvá teszi: sem a faluban, sem a hozzátartozó Asszonyvásárán, illetve Érkeserűben nincs munkalehetőség.

Az emberek ingáznak, vagy a háztájira hagyatkoznak. Vannak, akik állattartással foglalkoznak, abból él a család. Iskola, gyerek még van, de a település jövője bizonytalan. Kiskereki elöregedett.

A kiskapu előtt, a gyékényszéken Józsi bácsi üldögél, tán nyolcvanon is felül van. Hétvégeken Székelyhídról várja haza a családot feleségével együtt. A Székelyhídra szakadt családtagok és a Magyarországon szerencsét próbáló unokák nem feledkeznek meg róluk, hetente lejönnek a faluba meglátogatni őket. Józsi bácsi ilyenkor örül nekik és az édességnek is. Ők itt születtek, nem is tudtak volna máshol élni. A vén diófa is itt vert gyökeret az udvaron. Az ember hasonlatos hozzá. Ott terebélyesedik, ahol élni szeret.

A szombat délutáni kánikulában megjárjuk a falut és annak határát. A mocsári ember keze munkája még látszik, bár a nádfedeleket már nem újítják, és a hagyományos lápvilágra jellemző élet nyomai is eltünedeznek lassan.

Csak a legendák és a mesék élnek tovább. Kerekiben is úgy tarják, van valami az Érmelléken, ami nem ereszti messzire az embert. Úgy meg van mákonyosodva ettől az egyszerű földtől, hogy a világvégéről is hazatalál a káka, a sás, a nád világába. Ha nem másért, hát meghalni.