Barcasági csángó közösség: az ősmagyar vallásból merített motívumok

Szucher Ervin 2019. november 23., 10:16

A természetes fogyatkozással, beolvadással vagy elnyomással folytatott küzdelemben nagyjából csak magukra számíthatnak a barcasági csángók – állítják a közösség képviselői. Ha kissé későn is, de ráébredtek: a székelyektől és a másik két csángó népcsoporttól némileg eltérő kultúrájukat, viseletüket, népszokásukat helyettük senki nem fogja ápolni. A Brassó melletti Hétfalu minden szegletében találni lelkes, nemzete iránt elkötelezett embert, aki büszkén vállalja és hirdeti csángó mivoltát.

A barcasági csángó közösség hagyományos népviseletben vonul fel egyházi ünnepei Fotó: terrabarcensis.ro

Talán azért, mert soha nem voltak annyira „felkapottak”, mint a szomszéd történelmi régió lakói, a székelyek, de nem is voltak olyan „lesajnáltak”, mint moldvai testvéreik, a barcasági csángók némiképp háttérbe szorultak. Nemcsak az anyaország, hanem a Székelyföld figyelme is átsiklott fölöttük. Valamikor Hla­vathy Zsuzsannától, a bácsfalusi fiatal tanárnőtől és civil aktivistától hallottam egy frappáns megfogalmazást: a négy településből összegyúrt, mintegy 30 ezer lakosú Szecseleváros – magyarán Négyfalu – afféle szkizofrén állapotba került.

Sem nem város, sem nem falu, ahol a magyar hagyományok, népszokások szinte teljes egészében kihaltak.

Brassó közelsége ugyanakkor azt a fejlődést sem tette lehetővé, ami egy egészséges kisváros esetében elvárható lett volna. Az iparosítással járó elrománosítás már csak „ráadás” volt.
A Türkösön élő Gödri Anna is úgy érzi, a négyfalusi csángók jóval az 1989-es fordulat után kaptak észbe. 2010 táján ébredtek rá, hogy nagyszüleik, dédszüleik egykori népviselete kezd eltűnni. A helyzet felismerését a tenni akarás követte. Szerencsére a Barcaság kitermelte azokat, akik elkötelezettséget éreztek a múlt iránt. Csak egy példa: a varrókör jövőre ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját. Az asszonyok eddig több mint száz alkalommal ültek össze, pedig, mint mondják, a hagyományápolás ráfizetés. Persze, ha az anyagi oldalát nézik… Ők viszont egyebet tartanak szem előtt: olyasvalamit, amiért az utókor rendkívül hálás lehet. És amit nem lehet pénzre váltani.

A nemzeti öntudatra való ébredés a varráson kívül más hagyomány ápolásának vagy újjáélesztésének is kedvez.

A közösség tagjai közül ma már sokan hímeznek, szőnek, makraméznak, faragnak, bútort festenek, gyöngyöt fűznek, tojást írnak, de belevágtak a tűzzománcozásba vagy a rézműves munkákba is. Sőt, kézimunkájuk által az evangélikus-lutheránus papjaik liturgikus öltözeteihez is hozzájárulnak egy-egy csinos Mózes-táblával. Akad olyan személy is, aki egyszerűen csak összegyűjti, és kiállítja mindezt.

Zászlóvivő zászlóhozó

A Türkös és Csernátfalu határában élő Erőss József bő kilenc évtizeddel ezelőtt székelynek született, de nagyon büszke az őt befogadó csángóira, akik között eddig hatvannyolc esztendőt élt le. Fiatal tanítóként a kézdiszászfalusi férfinak az elején furcsa volt belekóstolni a barcasági életbe. Az idő teltével fokozatosan megkedvelte, majd megszerette a vidéket és lakóit is. Mint mondja, pedagógusként nem volt épp olyan egyszerű az 50-es években magyarkodni. Nem mindig hallgathatott a szívére, még akkor sem, ha az esze is ezt súgta.

Gödri Anna varrókört indított, hogy pótolni lehessen azt a sok értéket, ami lassan eltűnt a négyfalusi csángók készletéből Fotó: Szucher Ervin

Amikor azegyik tanítványa órán azt kérdezte, hogy „csak a román népnek vannak vitézei, nekünk nincs egyetlen hősünk sem?”, akkor Erőss József elszégyellte magát, és megfogadta: attól a naptól minden egyes tananyagba becsempészi a magyar történelmet és néphagyományt.

„Elkezdtem színjátszókört szervezni, irodalmi esteket hirdettem, tánccsoportot alapítottam, a gyermekeket a történelmi események fontosabb helyszínére kirándultattam. Eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz, de én mindent átadok az ifjúságnak, amit egykoron szüleimtől, tanítóimtól és tanáraimtól kaptam. Rá is fért a barcasági csángó népre, mert nagyon szorgos, de nemzeti öntudata gyengécske” – állítja a 93. életévét taposó Józsi bácsi. Példaként a vegyes házasságokat hozza fel, amelyek akkor is jellemzőek voltak, amikor még Négyfalut 70 százalékban magyarok lakták.
„Az összejöveteleken meglepődtem, amikor kiderült, hogy például a bácsfalvi gyerek nem ismeri a hosszúfalusit, a türkösi a csernátfalusit. Sebaj, összehozom én őket, gondoltam. Sikerült is vagy öt házasságot összeboronálnom, amiért a leghálásabbak a szülők voltak” – büszkélkedik az öreg „kerítő”. Erőss József nem csak aktív pedagógusi pályája alatt próbálta egyengetni a türkösiek és a többi négyfalusi csángó életét. Valamikor az ezredfordulón azt látta a Duna Televízióban, hogy Martonyi János, az első Orbán-kormány kolozsvári származású külügyminisztere millenniumi zászlót adományoz a magyar hadseregnek. „Egy ilyen nekünk is jól fogna, gondoltam magamban, elvégre egy vérből vagyunk!” A gondolatot tettek követték: levelet írt az akkor rendkívül befolyásosnak számító Dávid Ibolyának, aki a következő évben személyesen hozta el a zászlót. Azt 2001 óta féltett ereklyeként, a csernátfalusi római katolikus templomban őrzik. Csak akkor veszik le, amikor a magyar ifjúság ünnepi felvonulásra igényli.

Hagyományőrzők „házi múzeumai”

A nyugdíjas tanítót örömmel tölti el, hogy egyre több helyi lakó kezd érdeklődni és ragaszkodni az ősi hagyományhoz. Több nevet is sorol, a követendő példák egyikének Girás Istvánt tartja. A hatvan felé közeledő villanyszerelő felesége dédszüleitől örökölt, 1865-ben épített csernátfalusi házában rendezte be gyűjteményét. Kezdettől fogva leszögezi, ez nem néprajzi múzeum, és nem is tájház, csupán egy megrögzött gyűjtő állandó tárlata, amely a közösség múltját próbálja tükrözni. Nem is nagyon reklámozza, mégis már első évben elég sokan lépték át a küszöbét. Érdekes módon Girás kettéosztotta a kazettás mennyezetű szobát: egyik része parasztos, a másik polgári, így két külön világba és egyben korszakba kalauzol.

A türkösi Gödri család sem nyitott múzeumot, ám a vendégnek, aki átlépi a küszöbüket, az érzése mégis az, hogy kisebb néprajzi tárlatra toppant be.

„A Székelyföldről közénk került Sipos Mária kezdeményezésére, az azóta elhunyt György Papp Margit néni segítségével elindítottunk egy varrókört, hogy pótoljuk azt a sok értéket, ami lassan eltűnt a négyfalusi csángók készletéből” – idézi a kezdeteket Gödri Anna. Az idő múlása és a lelkesedés csökkenése a mintegy húsz új varrónőből tizenötöt lemorzsolt. Akik viszont kitartottak, máig is hálásak mentoruknak, a megboldogult Manci néninek. A négy összenőtt falu fiatalsága mára annyira megszerette és magáénak érzi a csángó népviseletet, hogy az újdonsült varrónők alig győzik készíteni a ruhakölteményeket.

Erőss József tanító bő kilenc évtizeddel ezelőtt székelynek született, de büszke az őt befogadó csángókra Fotó: Szucher Ervin

Nusa néni – ahogy a faluban szólítják Gödrinét – az elején régi, megsárgult fotók alapján próbálta „összerakni” a népi motívumokat, miközben a brassói múzeumba is be-beugrott tájékozódni. „Nem volt könnyű, arról nem is beszélve, hogy megfelelő varrógépem sem akadt. Lábbal hajtható műszerrel kínlódtam, aztán vettem egy 1985-ös gyártású használt szovjet gépet. Zakatol, mint a traktor, de úgy szeretem, hogy semmi pénzért nem cserélném el!” – mondja az egykori brassói kamiongyár nyugalmazott műszaki rajzolója.

Gödriék „szép szobájának” egyik sarkában barcasági csángó népviseletbe öltöztetett embernagyságú próbababa jelzi, hogy Négyfalu egyik legelszántabb hagyományőrző lakására tért be a látogató.

A manöken lányon kicsi ing, amely a vállát takarja, rajta egy másik, amelyre aztán mellényt öltöttek. Lábait alsószoknya és szoknya takarja, de a hagyományos kötény sem hiányzik. Fűzős, bokán felüli cipőt visel, fején csepesz, rajta a fátyol. A szalagot és az övet Gödri Anna üknagymamájától örökölte, így könnyen kiszámítható, hogy ezek legalább 150 évesek. Mint magyarázza, az öv, a kösöntyűnek nevezett melldísszel együtt a lány vagyonát hivatott jelezni. „Minél több gyökérgyöngyöt visel a nyakán a lány, annál gazdagabb. A kösöntyű, amelyre szalagot akasztottak, másfél évszázaddal ezelőtt, a polgárosodás idején jelent meg Négyfaluban” – avat be a népviselet titkaiba a házigazda. Utóbbit a helybéli rézműves mester, Sipos Gaudi István restaurálta, aki azóta újakat is kezdett készíteni. A próbababa bemutatásakor Nusa néni azt is fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a barcasági csángók népviselete semmiben nem hasonlít a gyimesi, valamint moldvai csángókéhoz. Sokkal több közös elem fedezhető fel a környékbeli szászok és a magukat büszkén mokánynak valló románok öltözetében.

Beszélő piros tojások

A nemrég elhunyt Barkó Etelka is a barcasági csángók hagyományőrzői közé tartozott. Ő azonban a tű és cérna helyett inkább a kesice segítségével próbálta átörökíteni az ősi szokást, a húsvéti tojásírást. A váratlanul távozó biológia-kémia tanárnő, aki édesapjától, a néhai pürkereci kántortól tanulta el a tojásfestés fortélyait, már könyvet is adott ki a barcasági tojásírásról. Az útmutatóként szolgáló kötet több mint másfél száz mintát tartalmaz. Ennek legjava több évszázados, de akad olyan is, amelyet ő meg a más falubeli asszonyok alkottak meg. Tudásánál csak szerénysége volt nagyobb. Néhány hónappal ezelőtti találkozásunkkor megsúgta: Gödri Nusa is tőle tanulta el a tojásfestést, de már rég túlszárnyalta. Ezt nem szégyellte, sőt, nyilvános rendezvényeken is elmondta.

A barcasági húsvéti tojások messze tájon ismertek. Az itteni asszonyok 1989 óta szinte folyamatosan tartanak tanfolyamokat és kiállításokat Erdély különböző szegleteiben.

„Nagy löketet adott a szakirodalom, amelyben azt olvastam, hogy az erdélyi, és azon belül a négyfalusi tojások a legszebbek. No meg az sem volt mellékes, hogy apám az összes barcasági tojásmotívumot fejből ismerte” – mesélte Barkó Etelka, aki nagypénteken akár 30 tojás megírására is képes volt. Beszélgetésünk alkalmával inkább kis tanítványai érdemeit domborította ki, az olyanokét, akik naponta öt-hat tojást is képesek elkészíteni. Mert ha így folytatják, ők is túl fogják szárnyalni, remélte. „Van egy csernátfalusi kislány, ügyes és szorgalmas, meg is mondtam neki, ha így folytatod, te leszel a következő nemzedék oktatója!”
De van-e egyáltalán ki elvigye a sok tojást? – kíváncsiskodtam. Kiderült, egytől egyig mind gazdára lelnek. No nem pénzért, mert Eta néni nem anyagi megfontolásból szorgoskodott, hanem húsvéti versért és locsolásért. „Mert a locsolás nem elegendő, én verset is követelek. Még a nagyobbaktól is!” – mondta huncut mosollyal az orcáján. Azzal váltunk el, hogy a következő húsvétra, az ő és a csodálatos piros tojás kedvéért én is megtanulok egy csángó verset.
Azért is tartja fontosnak a húsvéti locsolást az idősebb nemzedék, mert valamikor szorosan kötődött a házasságkéréshez. A tojásminták ugyanis nem egyszerű mértani vagy absztrakt művészi rajzok, hanem üzenetet tartalmazó válaszok.

A cserefalapi és a tölgyfalevél például az erőt jelképezte, amivel a lány azt akarta mondani a locsoló legénynek: megbízik benne.

A gereblyés mintával önmagáról vall az eladó sorba került kisasszony. Szorgalmas vagyok, számíthatsz rám – mondatja a tojással. A szomorú szív csalódottságot fejez ki, a csigás minta pedig odapörköl az udvarlási szándékkal érkezőnek: tetszenél, de lusta vagy. A jelzésekre a fiúk válaszoltak. Amennyiben például egy saját kezűleg faragott guzsalyt adtak át, az leánykérést jelentett.

A barcasági csángó farsang, a borica Fotó: terrabarcensis.ro

Meglepő vagy talán még sem annyira, hogy a románok közt megjelent egy-egy hangadó, aki azt próbálja bizonygatni a csángó mintákról: azok lényegében a mokányoktól származnak. „Mondtam a pedagógus kolléganőnek, hogy küldjön ide egy mokány által festett régi tojást, mert kíváncsi volnék rá!” – válaszolta meg az identitáslopási kísérletet néhai Barkó Etelka. Élete utolsó húsvétjáig számos román ismerőse rendelt tojást, de egyikük sem ragaszkodott az „ősi mokány” motívumokhoz. Ezekre keresztet rajzolt, és ráírta: Paște fericit! vagy Hristos a înviat!

Elfelejtett hagyományok, újjáélesztett szokások

Az 1989-es fordulat után feléledt hagyományápolás egyik mozgatórugója Kovács Lehel István. Az egyetemi tanárként dolgozó informatikus gyerekkora óta a néprajz- és helytörténet-kutatás elkötelezettje. Az évek során számos újságcikke, tanulmánya, szakmunkája, könyve látott napvilágot. Mint mondja, a barcasági csángók ráébredtek: helyettük senki nem tesz semmit, ezért civil szerveződésbe kezdtek. Már 1991-ben létrehozták a Hétfalusi Művelődési Társaságot, amelyet kezdetben főként a pedagógusoknak köszönhetően sikerült megtölteni élettel. „Minket elkerültek a néprajzkutatók, de szerencsénkre, ha kevesen is, de a legjobbak jöttek ide. Aztán sok mindent sikerült hazahoznunk Budapestről. Kiadványokat jelentettünk meg. Újravarázsoltuk a népviseletünket” – leltározza fel a fontosabb megvalósításokat Kovács.
A megőrzött és többé-kevésbé máig fenntartott szokások közé még jó párat lehet sorolni. Ilyen például az építészetben 1848-tól meghonosodott egyedi házoromdísz. A szabadságharc kitörésének évében, miután Brassó jelentős része leégett, az elöljáróságok megtiltották a faházak építését. A barcaságiak kőépületeire, akárcsak a brassói szászokéra, oromdísz került.

A csángóké annyiban különbözött a szászokétól, hogy motívumaikat az ősmagyar vallásból merítették,

mutatja, miközben végigvezet Türkös főutcáján Korodi Levente, a magyar közösség evangélikus lelkésze. Még ma is látni a hét faluban olyan házat, amelynek oromzatát gránátalma, napkorong, életfa, virágkoszorú, ekevas vagy csillag ékesíti, a bejárathoz meg csángókapu szolgál. Ez részben a székelykapuhoz, részben a Belső-Ázsiában található, kettős eresszel épített pagodákra hasonlít. Sajnálatos módon sokan vaskapura cserélték, és ha utólag meg is bánták, a környéken nem találnak mesterembert, aki az eredetihez hasonlót tudna készíteni. Akárcsak a bejárat, a bútorzat is különbözik a mindössze 25–30 km-re fekvő székelyföldi lakosokétól. Míg utóbbiak, akárcsak a szászok, nem festettek állatfigurákat, a barcasági csángók még madarakkal is díszítették bútordarabjaikat.
Barkó Etelka abban reménykedett, hogy régóta feledésbe merült más hagyományt is sikerül újjáéleszteni. Ilyen például a kerekes „kurva” vízbe dobása, amit Eta néni gyermekként látott utoljára. Farsangkor a lóháton ülő legény egy szekérkerékre kötött, „jófajtának” minősített nőnemű bábút vontatott maga után. Amikor a Tömös partjára ért, a segédekkel együtt fogta, és a vízbe hajította. Szintén az elveszett kincsek közé tartozik a hámos rokolya is. Ez a szó szoros értelmében a viselőivel együtt halt ki, ugyanis hajdanán a nők ebben temetkeztek. Ezért is hívták találóan halóingnek. Nem népszokás, nem népviselet, mégis a barcasági csángók különlegessége a kontyolás, amire jóformán az idősek sem emlékeznek már. Pár évvel ezelőtt akadt egy vállalkozó szellemű menyasszony, akin a négyfalusi asszonyok ismét megpróbálták, amit Orbán Balázs leírásából ismertek.
Szintén kordokumentumokból, újságcikkekből maradt fenn egy-egy foszlány a kakasünnepről meg a Gergely-járásról. Ugyanígy a népdalokból is kevés ismert. „Őseink vagy nem voltak nótás kedvűek, vagy hét-nyolc eredeti népdal kivételével nem maradt fenn semmi. Mint ahogy kimondottan helyi gasztronómiai szokásokról sem lehet beszélni” – állapítja meg Kovács Lehel. Eta néni is csak a puliszkára emlékezett, de hát azt sehogy sem lehet barcasági ételkülönlegességnek nevezni. „Annyit tudok, hogy a puliszkának nálunk mindig keménynek kellett lennie. De olyannyira, hogy cérnával lehessen vágni. Ha lágyra sikeredett, nagyapám azt mondta: »Kend a hasadra, nekem így nem kell!«” – nevette el magát, amikor gyermekkora ismétlődő történetét osztotta meg Barkó Etelka.

A hamvaiból feléledő borica

Ha nótákat meg ínyencségeket nem is örököltek az ősöktől, a barcasági csángók sok szép népmesével, regével és mondókával maradtak. No meg a valóban különlegesnek mondható boricával, ami több mint tánc: a vízen túlinak nevezett háromfalusi, azaz tatrangi, pürkereci és zajzoni csángók szokásrendje, amely másodjára éled fel hamvaiból. Először József császár volt az, aki 1782-ben betiltotta a farsangot, és vele együtt a már aprószentek napján járt boricát. A költő Zajzoni Rab István 1860-ban már kihalt szokásként írja le, amely a brassói Erdélyi Kárpát-egyesület tagjainak jóvoltából az 1900-as évek elején újból életre kelt. A fél évszázadnyi kommunizmus ismét megpróbálta kitöröltetni a csángók emlékezetéből. Szerencsére sikertelenül.

A téli napfordulathoz kötődő beavatótáncot ma újra járják a háromfalusi legények. Hetekig tart a próbafolyamat, amit egy vatáf vezet.

Aztán december 28-án, az aprószentek napján, a színes szalagokat és zajkeltő eszközöket viselő legények, csákánnyal vagy lapockával a kezükben végigjárják a falut, bekérezkednek a gazdához, és az udvarán eljátsszák a táncot. A csoportot kötelező módon négy álarcos „kuka” kíséri, kellékük a derékra erősített kolomp, fakard és a kézben tartott korbács. Vonuláskor a csapat élén haladó „tebetartó” viszi a tebét, amely egy fenyőfa levágott hegye aranyozott gyümölcsökkel díszítve. A pantomimjáték után, amelyben megjelenik a jelképes meghalás és életre fújás, a gazdán a sor, hogy kitegyen magáért. A faluból összegyűjtött ételből, italból és pénzből aztán nagy bált csapnak, amelyre természetszerűen már a lányok is hivatalosak. Ha így folytatják a hétfalusi csángók, unokáik unokái is majd elmesélhetik, hogy a boricát még mindig járják, ha azóta meg nem haltak.

0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat