Andalúzia tengeri kapui

Csermák Zoltán 2016. február 14., 22:01

A tengeri nagyhatalom, Spanyolország históriájában fontos szerepet játszott a két tengeri kikötő: Malaga és Cadiz. A két város életében kevés volt a nyugodt korszak, a múlt zord emlékei mára turistacsalogató látványosságokká váltak.

•  Fotó: Csermák Zoltán
galéria
Fotó: Csermák Zoltán


(folytatás előző lapszámunkból)

Malaga – a Földközi-tenger gyöngyszeme – stratégiai fekvése miatt gyakran állt a békétlenségek középpontjában. Manapság a tengeri és szárazföldi utak találkozásánál épült település szemet gyönyörködtető látványt nyújt minden idelátogató számára. Andalúzia legfontosabb Földközi-tengeri kijáratát a görög hajósok alapították, majd a földet a karthágóiak vették birtokba, a város neve is pun eredetű. A rómaiak idejében már fejlett település volt, erre utal tágas színháza, amelyet Augustus császár idejében a hegy oldalába emeltek. A teátrum a kultúrára kevésbé éhes vandálok uralma alatt súlyos károkat szenvedett, később a környék lakosságának és az erőd építőinek kőbányául szolgált.

Az egykarú katedrális

Az arab hódítók a települést a 8. század elején vették be, s a Cordobai Kalifátus stratégiai fontossága miatt tartományi székhelyi rangra emelte. Az emírség vezetői nagy gondot fordítottak a védművek kiépítésére. Az alsóvárost méretes városfal vette körül, e felett magasodott a települést óvó erőd, az Alcazaba, még magasabban a fellegvár őrizte a város nyugodt álmát. Katonai szerepe mellett építői a nemesi lakókra is gondoltak: paloták, gondozott kertek, szökőkutak, szemet gyönyörködtető belső udvarok gondoskodtak a „keleti kényelemről”.

A város a spanyol–arab harcok befejeztével gyorsan fejlődött. Az új világ felfedezését követő gazdasági felvirágzásnak is haszonélvezője lett, számos nagyszerű épület dicséri a 16. századi elődök ízlését. A katedrális két és fél évszázad alatt nyerte el mai grandiózus formáját, kompromisszumok árán szentelhették fel, a tervezett két toronyból csak az egyik készült el. Emiatt a köznyelv a „La manquita”, az „Egykarú” jelzőt aggatta a szent helyre.

Ha Malaga, akkor Picasso

A békésebb időkben a város szépen fejlődött, tágas terek, utcák emlékeztetnek a polgárosodó Malagára. Az egykori élet mindennapjai jól követhetők a főúri Villalon-palotában a Carmen Thyssen gyűjtemény képein. A városba sokakat Picasso művészete vonz. A híres spanyol festő 1881. október 25-én született Malagában, egykori szülőházát múzeumnak rendezték be. Néhány személyes tárgy: könyvek, partitúrák, bútorok, s egykori fényképek idézik fel a Picasso család életét. A Plaza dela Mercedén álló házban az 1949–69 között alkotott kerámiák közül 15 darabot állítottak ki. A cserepeken feltárul a művész élénk fantáziavilága, az alkotásokat madarak, galambok, baglyok, bikaviadal-jelenetek díszítik, de a magyar Miska-kancsó spanyol testvére is látható a kiállítási tárgyak között.

Picasso életművét hűen ápolja szülővárosa. A 16. századi Santiago plébániatemplom homlokzatán emléktábla emlékeztet arra, hogy e szent helyen keresztelték meg 1881. november 10-én az újszülöttet. A művész pályafutását felölelő Picasso Múzeumot az egykori zsidó negyedben, egy e célra újjáépített épületben rendezték be. Malaga mai polgárai szeretik városukat, és gondozzák a rájuk bízott gazdag örökséget. Kellemes a város utcáit róni, beülni a számtalan kávézó, borozó egyikébe. Az utóbbiakban mérik a messze földön híres malagabort, amely az egész világon ismertté tette a város nevét. A nemes ital alapanyagát – a Pedro Ximenes szőlőfajtából készített mustot – harmadára sűrítik, majd friss must hozzáadásával kapja vissza eredeti mennyiségét. Három-ötéves érlelési idő után borpárlattal dúsítják. A desszertitalnak híres kedvelői is vannak, akik ódon hordókra vésték nevüket, jelezve, hogy Malagában jól érezték magukat, s a tengerparti várost örökre a szívükbe zárták.

Cadiz, az ezüst tálca

Cadizt fehér házai miatt Andalúziában csak ezüst tálcaként emlegetik. A város minden látnivalóját csakugyan tálcán kínálja, ráadásul egy helyen. A 18. században épült a Tavira torony, amely egykor óratoronyként figyelmeztette a városlakókat az idő múlására. Innen kémlelték a kereskedők a messzi távolt, közeledik-e vajon a kincsekkel megrakott hajójuk. Ma már a „mirador” – magyarul kilátó – fontos turisztikai látványosság. A város házai közül kiemelkedő épület tetején egy körbe forgatható periszkóp tükrök, lencsék segítségével, a szem, illetve a fényképezőgép működése alapján, egy szűk nyíláson juttatja le a képet az alsóbb szintre. Ott egy homorú tálra vetítik ki, s a körbeálló érdeklődők mindent láthatnak, amit a periszkóp megfigyel.

Ritkán adatott meg a város lakóinak a békés élet, stratégiai helyzeténél fogva mindig voltak, akik birtokolni akarták az elmúlt háromezer év alatt. A legenda szerint Herkules alapította, s a patrióták büszkék is a görög hősre. A városi címerben is megjelennek Herkules oszlopai, s kultúrtörténeti érdekesség, hogy az oszlopon átvetődő szalag később az amerikai dollár jelévé vált.

Ahonnan Kolumbusz indult

A valóságban a város első urai a föníciaiak voltak, a régészeti leletek szerint jómódú kereskedők lakták az egykori Cadizt. Kedvező földrajzi fekvése miatt a görögök is hadba szálltak megszerzéséért. A föníciaiak afrikai testvéreiket, a karthágóiakat hívták segítségül, akik az egyezséggel visszaélve megtartották maguknak a bevett várost. A 13. században a spanyolok küzdenek a mórokkal a településért, s 1262-ben Bölcs Alfonz törte meg a védők ellenállását. Ekikötőből indult 1493-ban Kolumbusz második útjára, az Újvilág felfedezése után a város rohamos fejlődésnek indult. A sevillai kikötő eliszaposodásával megnőtt Cadiz jelentősége, s a 18. század elején egy királyi rendelet már az Újvilággal kapcsolatos adminisztrációt is a városba költöztette. A spanyol–angol évszázados ellentét miatt Cadiz különösen sokat szenvedett. Kalóztámadások, ütközetek követték egymást, 1805-ben kikötőjéből futott ki az egyesített francia–spanyol hajóhad, amelynek csupán töredéke tért vissza a trafalgari ütközet után.

A település az európai felvilágosodás szellemének zászlóvivője volt spanyol földön. Egyetemének, széles látókörű polgárainak köszönhetően nehezen viselte az önkényuralmat, így talán nem véletlen, hogy itt ült össze a spanyol demokrácia letéteményese, a cortes. A papság, a nemesség és a polgárság képviselőiből álló testület 1812-ben új alkotmányt dolgozott ki.

A város nem túl gazdag klasszikus műemlékekben, de sok szép épület vonja magára a sétáló figyelmét. A Városházát a békésebb idők beköszöntével 1816-ban építették, s tekintélyt parancsolóan néz le a San Juan de Dios térre. A történelmi eseményeknek köszönhetően szinte minden házhoz fűződik valamilyen újkori historikus emlék. Az Apolló kávéházban a forradalmi ifjak múlatták az időt, egy másik ház emléktáblája arra hívja fel a figyelmet, hogy Wellington 1812 szeptemberében itt rendezte be rezidenciáját.

Cadiz sokat áldoz arra, hogy szépen karbantartsa, felújítsa építészeti örökségét. Jó példa erre az egykori dohánygyár patinás épülete, amelyben 1996-ban nyitották meg a Cadizi Kongresszusi és Kiállítási Központot. A valaha volt kaszárnyaháromszáz éves épülete ma a fiatalok nevelését szolgálja. A18. századi katonai létesítményben a filozófiai kar hallgatói vitathatják meg a háború és a béke örök dilemmáját.

Manuel de Falla melódiája

A Santa Cruz templom korábban a város katedrálisa volt, s a 13. században a főmecset helyén épült. Az épület az 1596-os ostromban súlyos károkat szenvedett, s újjáépítés során nyerte el mai formáját. Az új katedrális impozáns épületének stílusát szintén nehéz meghatározni, s ebben az építkezés elhúzódásának is nagy szerepe van. Alapkövét 1702-ben rakták le, s majd másfélszázad után fejezték csak be. A 85 méter hosszú és 52 méter magas épület a barokk és a klasszicista stílus érdekes ötvözete.

A város híres szülötte a zeneszerző, Manuel de Falla. A városháza toronyórája minden órában a zeneszerző melódiájával jelzi az időt. A városi színház is a művész nevét viseli. Még egy zenei emlékhellyel találkozhatunk: a Rosario utcában áll a Szent Barlang templom. Itt mutatták be 1783 nagypéntekén Joseph Haydn A megváltó hét szava a kereszten című művét, amelyet a templom zenekedvelő patrónusa rendelt meg a bécsi mestertől. Haydn így írja le a ceremóniát: „A templom falait, ablakait és oszlopait fekete szövettel vonták be. A püspök elmondta a hét szent szó egyikét, majd elmélkedést fűzött hozzá. Amint azt befejezte, lelépett a szószékről, és térdre borult az oltár előtt.”

(befejező része következik)

0 HOZZÁSZÓLÁS
Rádió GaGa - Hallgassa itt!
 
 
Legnézettebb

A portál ezen funkcióinak használatához el kell fogadnia a sütiket.