Ahol nem jut utcanév Teller Edének

Erdély bekebelezéséig Lugos – teljesen beárnyékolva Temesvárt – a bánsági románság politikai és művelődési központja volt, mindemellett a régió magyarságának egyik legfontosabb kulturális bástyájaként tartották számon. Itt született Kanitz Ágoston botanikus, Horger Antal nyelvész, Schmidt Antal entomológus, Jakabffy Elemér író, Sulyok István kisebbségpolitikai szakértő, Lugosi Béla színművész, itt töltötte gyermekkora egy részét Teller Ede, itt élt Szombati-Szabó István költő. És a sort folytatni lehetne…

Lugosnak nem csak régmúltja, közelmúltja is volt. Nem is olyan régen, 1989 előtt havi rendszerességgel töltötték meg az erdélyi magyar színtársulatok a négyszáz férőhelyes színházépületet. „Nemcsak a hivatásosak, hanem mi, a helyi népszínház tagjai is. Minden második este bementünk próbálni. Hivatásos színészekkel, rendezőkkel dolgoztunk, Rappert Károllyal, Makra Lajossal, Gergely Kálmánnal… Békeffi István és Stella Adorján Janikájával háromszor töltöttük meg a termet! Temesvárra is elvittük a darabot” – idézi fel a régi szép időket Király Rozália, az egykori színjátszó csoport tagja, nyugalmazott tanárnő. A műkedvelőket az sem zavarta, ha előadás közben a város egy-két órára áram nélkül maradt: a színpadon lévő gyerekek gyertyafénynél folytatták a kukoricafejtést. A tájolás sem maradt el; a múlt rendszerben a Megéneklünk, Románia fesztiválra, 1990 után pedig Magyarországról érkeztek meghívások.

Az idők során azonban előbb a tagok, majd a repertoár kopott meg, végül a teljes népszínház megfakult. „Ma már hivatásos színház sem látogat Lugosra. Igaz, én voltam az, aki a temesváriaknak megmondtam, többé ne jöjjenek, mert száz nézőt is alig tudunk összeszedni” – fájlalja Rozália férje, a helyi magyarság kultúrfelelőseként számon tartott Király Zoltán.

Thalia papjai mégsem adták fel: a minap elhozták Vaszilij Szigarjev Guppiját, és vállalták, hogy ingyen adják elő. Azokat is megszólították a keserédes tragikomédiával, akik nem tudnak, vagy nem értenek jól magyarul, számukra szinkrontolmácsolást biztosítottak. Árválkodó székek azonban így is maradtak. Az irodalmi kör azonban már végképp a múlté: fél évszázaddal ezelőtt életpályáját varrónőként kezdő, könyvelőként folytató, majd vers-, próza- és meseíróként kiteljesedő Fülöp Lídia álmodta meg, majd hozta létre 1972-ben.

Az idők során a lugosiak mintegy félezer jeles írót, költőt, közéleti személyiséget láttak vendégül.

A kortárs irodalom apostolai közül többek közt Anavi Ádám, Kányádi Sándor, Domokos Géza, Beke György, Bodor Pál, Bárányi Ferenc doktor és felesége, Ildikó, Csép Sándor, Dávid Gyula, Herédi Gusztáv fordult meg Lugoson. Amióta a körvezető távozott – előbb szülőfalujába, Szatmárhegyre, majd 92 esztendősen az élők sorából –, az irodalmi élet a színházi nyomdokába lépett.

A közösségi élet ma már inkább a havi tematikus kirándulásokban és a sűrű bálozásokban merül ki. „Ezt igénylik az emberek, akik amúgy vissza szoktak kérdezni: mit ad nekem az RMDSZ?” – magyarázza a pedagógus. Arról, hogy egyáltalán mit adhat az érdekvédelmi szervezet, a legutóbb kérdőíveket osztottak szét. A gond csupán az, hogy mindig ugyanaz a kétszáz-kétszázötven személy jelentkezik a kirándulásokra és bálokra, holott a város magyarsága a háromezret súrolja. A magyar bálok annyira népszerűek, hogy – ha rokonaik vagy barátaik révén tehetik – a románok közül is sokan beneveznek. „Náluk nincs hagyománya a bálozásnak, pontosabban évente egyszer szervez a városháza a nyugdíjasoknak valamit. Ott verekedés van azért, hogy ki jusson be, hisz mindössze tíz lej a belépő” – mosolyodik el Király Zoltán.

Az önkéntes munkával szerkesztett és az ezredforduló óta kiadott Lugosi Hírmondó ingyen jut el a templomokba, az iskolába és számos postaládába, de még így is mindössze ezer példányra van igény. A lap fenntartói újítani próbáltak: elektronikus formátumban további háromszáz címre postázzák a színvonalas kis közösségi lapot. De nemcsak olvasóik fogynak, hanem az impresszumban megjelenő és a támogatói listán felsorolt nevek közül is egyre több kerül keretbe.

A magyar közösség felekezeti megosztása nagyjából kettő az egyhez a római katolikusok javára. Miután egy ideig magyarul alig tudó pap szolgálta a híveket, a templomjárók örömére a püspök egy Csángóföldön született plébánost, a származását és anyanyelvét nem szégyellő Dumitresc Titi Mihait helyezte Lugosra. A protestáns gyülekezet lelkipásztora, Gáll Zoltán Zsolt, 14 éve került a gyülekezet élére. Örökségül jutott jó is, rossz is: elődei közt volt az a Szombati-Szabó István, aki nemcsak lelkészként, de költőként és műfordítóként is beírta nevét a Bánság történelmébe. A Magyar Kultúra Lovagja címet évtizedekkel a halála után kapta meg annak a Higyed Istvánnak a kezdeményezésére, akivel a lugosiak ma már nem büszkélkednek. Néhai, püspök-helyettesi rangig eljutott papjukról kiderült, hogy Sandu, majd Lugojanu néven jelentett – többek között Tőkés Lászlóról.

Gáll mintegy ezer hívet szolgál, ami bánsági viszonyban igencsak szép számnak mondható.

A templomban csak magyarul, esküvőn, keresztelőn és temetésen két nyelven prédikál. Mint mondja, a gyülekezet legutóbb konfirmált hat tagja közül mindössze ketten-hárman tudtak néhány egészséges mondatot összekötni anyanyel­vükön. A többiek gépiesen betanulták az előzőleg románra is lefordított szöveget. „Örüljünk, hogy haton konfirmáltak, hisz voltak olyan évek, hogy csak egy-két gyermek tett tanúbizonyságot hitvallásáról” – mutat a pohár tele részére a fiatal lelkész.

Némi derűlátásra ad okot a 2017-ben ötre „duzzadt” keresztelők száma is. Kapva az alkalmon az egyház, a magyar kormány segítségével, felújítja a templom közelében megvásárolt ingatlant, amiben bölcsődét képez ki. Egy másik, szintén egyházi épületben már évek óta magyar csoporttal rendelkező óvodát működtet.

A beolvadás, az identitás feladása aggasztó méretű. A vegyes házasságból származó gyerekek rendszerint románok lesznek. Ennél is szomorúbb, amikor színmagyar apuka és színmagyar anyuka kizárólag az állam nyelvén kommunikál csemetéivel. „Érdekes, míg a lugosi cigányok jelentős része magyarul beszél, a magyar emberek közül sokan áttértek a román nyelvre” – világít a logikai bukfencre Király Rozália. A tanárnőben most is elevenen él az a 80-as évekbeli emlék, amikor az egyetem elvégzése után a Maros megyei kis magyar faluból, Gegesről Lugosra kerülve a férjével felkerestek egy magyar családot. „Kardosék gyermeke arról beszélt, hogy a mindzsa felakadt az akoperisre. És ez még abban az időben volt, amikor az általános iskolában két párhuzamos magyar osztály végzett.

Ma már összevont osztályok működnek az Eftimie Murgu általános iskolában.

A tavaly három gyerek végzett magyar tagozaton, az idén egy fejezi be a nyolcadikat. Valamennyien roma származásúak. Valamikor végzőseink Temesváron, a Bartókban folytatták tanulmányaikat. Ma örülünk, hogy egy-két gyereknek sikerül befejeznie a nyolcadik osztályt” – sóhajt a tanárnő. Király Rozália így is hálás a sorsnak. Mint mondja, rengeteg szeretetet ad és a kap a cigánygyerekektől. Közülük volt, aki az elváláskor kijelentette, büszke, hogy a tanárnő volt az osztályfőnöke, egy másik pedig megkérdezte, megpuszilhatja-e.

Mindeközben a magyar szülők inkább román tagozatra íratják csemetéiket. A legfőbb érvként a már agyoncsépelt érvényesülési lehetőséget és az oktatás színvonalát szajkózzák. Hiába cáfolták a pedagógusok mindkettőt, a fáradozás hiábavalónak bizonyult.

„Valamikor 2000-ben szekszárdi segítséggel beindítottuk az iskolabuszt, amellyel a környékről hoztuk be a gyerekeket. Valósággal könyörögnünk kellett a szülőknek, hogy engedjék magyar tagozatra fiaikat, lányaikat. Megbukott a terv. Pedig volt rá pénz és lett volna gyermek is bőven” – idézi fel az elszalasztott lehetőséget Pozsár József, az RMDSZ elnöke.

Az impériumváltás, a masszív betelepítések, az elvándorlás, a kiöregedés, meg az így gondolkodó magyar szülők miatt a száz évvel ezelőtt még egyharmad magyarsággal, ugyannyi svábbal és románnal rendelkező húszezres kisváros etnikai egyensúlya mára teljesen elbillent. Lugos lakossága megduplázódott, a valamikor hétezer felé közelítő magyarságé megfeleződött. Ez a térség egyetlen magyar pártján, az RMDSZ szereplésén is pontosan mérhető: míg 2000-ben a szövetség három képviselőt juttatott az önkormányzatba, négy évvel később már csak kettőt, aztán 2008-ban egyet, az újabb választási ciklus után már egyet sem.

Két esztendővel ezelőtt, 2016 nyarán még felcsillant a remény: ha még tizenhárom személy a tulipánra pecsétel, a magyarságnak ismét lett volna szószólója a városi testületben. Egyetlen képviselő a tizenkilenc fős testületben lehet kevés is, elegendő is – helyzettől függően. Tény, hogy 2020 előtt az RMDSZ semmiképp nem lehet a mérleg nyelve, utána pedig ki tudja… Egy biztos:

amíg a magyarság önkormányzati képviselettel – és ezen belül alpolgármesterrel – rendelkezett, jobban működtek a dolgok.

„Nagyon nehéz abszolút kisebbségben politizálni, de még nehezebb, amikor nem is képviseltetheted magad” – mondja Pozsár József, az RMDSZ elnöke, aki az ezredfordulótól nyolc éven keresztül alpolgármesteri tisztséget töltött be. A szövetségnek sikerült megvásárolnia az addig bérelt székházát, ami jóval több, mint egy pártkabinet. A csaknem száztíz négyzetméteres belvárosi ingatlan valóságos Magyar Házként működik, ahol a pártgyűléseken kívül könyvtárba és teadélutánokra lehet betérni, de már nőnapozás helyszíne is volt a nagyterem, mint ahogy születésnapokat is szoktak ünnepelni. Továbbá sikerült Szombati-Szabó Istvánról, a két világháború között a lugosi református gyülekezetben szolgáló lelkész-költőről utcát elnevezni, Pogány Károlynak, Krassó-Szörény megye egykori főispánjának szobrot emelni, a Lugoson született politikus, jogász és publicista Jakabffy Ele­mérnek, az Országos Magyar Párt alelnö­kének, illetve Arató Andor karnagynak emléktáblát avatni. Szintén márványlap őrzi Lugosi Béla nevét is. A városi mozi is a nevét viseli, amit az 1882-ben Blaskó Béla Ferenc Dezsőként született színész valószínűleg nem a temesvári, szegedi vagy budapesti deszkákon vagy a New York-i Magyar Nemzetiségi Színházban nyújtott alakításaival érdemelt ki, hanem az 1931-ben bemutatott Drakula című film főszerepéért kapta. Az Universal filmstúdióban forgatott nagysikerű mozi egyben hírnevet és skatulyát jelentett a bánsági művész számára: Lugosit az egész Hollywood erdélyi vámpírként tartotta számon. Amikor szeretett volna kitörni a horror- és zombifilmek bűvköréből, csúfosan megbukott. Drakula nem csak életében, azon túl is elkísérte az egyébként református papi családba született Lugosi Bélát: az 1956. augusztus 16-án bekövetkezett halála után a vérszívó vámpír jelmezében helyezték örök nyugalomra a kaliforniai Culver Cityben. Egy biztos: ha egy helyi romántól ismert magyar személyiség nevét kérdezed, nem Petőfi vagy Kossuth jut eszébe, hanem Lugosi Béla.

A magyar közösség a kórházat arról a Neumann Gáspárról szerette volna elnevezni, aki a múlt század elején telket adományozott a kinőtt városi ispotály helyébe elképzelt új egészségügyi egység felépítéséhez. A városrész a régi lugosi románok köztudatában ma is Neumann-telepként él. A helyiek nem csak az adakozó földbirtokost tartják becsben, Manó nevű testvérére is tisztelettel emlékeznek. Az ismert sebész 1911 és 1918 között igazgatta az új kórházat. Ezt mégis egy későbbi igazgatójáról, dr. Teodor Andrei-ről nevezték el. A hivatalosságok előtt Neumann Gáspár teljesen feledésbe merült, a kórház gazdag és részletes honlapján egy fél mondatban sem tesznek említést róla. De fájó Teller Ede mellőzése is, akiről a világűrben bolygót lehetett elkeresztelni, de Lugoson utcát sem. Pedig a híres atomfizikus gyermekkorának egy részét rokonainál, a Temes-parti városkában töltötte.

„A kis Ede tizenegy évesen, 1919 nyarán került a városba. Idevalósi édesanyja, Deutsch Ilona hozta Emmi nővérével együtt, hogy felhizlalja. A szegénység elől menekültek a háború sújtotta Budapestről. Lugoson, a rokonoknál naponta háromszor lehetett étkezni, ami a világháborút követő ínséges időkben sokat számított” – meséli Király Rozália, aki a bánsági településen töltött négy évtized alatt kiváló helytörténésszé nőtte ki magát. Az egészséges táplálkozás ellenére iskolakezdéskor a két gyerek lebetegedett. Mire kigyógyultak a bárányhimlőből, életbe lépett a trianoni diktátum, és bezáródtak a határok. „Teller Ede önéletrajzi kötetéből tudom, a román hatóságok azzal az ürüggyel tagadták meg kiengedésüket, hogy édesanyjuk lugosi, tehát »román«. Ezért őket is románoknak tekintették, s nem engedték ki az országból” – magyarázza a tanárnő. A gyerekek nem búslakodtak: többnyire unokatestvéreikkel, a Dobó-fivérekkel játszadoztak, a nyarat a Temes partján töltötték, amelynek vizébe csak anyjuk által megkötve merészkedhettek be. Willer Józsefhez, a város neves zenetanárához jártak zongoraórákra. Mivel az iskolai oktatás nyelve egyik napról a másikra románra fordult, tanárt fogadtak a gyerekek mellé. Végül 1920 februárjában a család megkapta a különleges engedélyt, amely lehetővé tette a visszautazást Budapestre.

„Teller Ede többé nem tért vissza Lugosra. Szerettük volna meghívni, de levelünkre és a nagyszülei sírjáról küldött fényképeinkre titkára válaszolt. Betegsége nagyon leverte, ő már nem tudott írni, rá két hétre elhunyt” – mondja Király Rozália.

Az utcanévadással kapcsolatban hiába a magyar kérés és igyekezet, a román politikusok zsigerből elutasították az RMDSZ igényét.

Akadt közülük olyan is, aki a hidrogénbomba feltalálóját háborús bűnösnek nevezte, holott munkásságáért Teller Edét az Egyesült Államokban Albert Einstein- és Enrico Fermi-díjjal tüntették ki, idős korára pedig a National Medal of Science, azaz a Nemzeti Tudományos Medált vehette át.

A helyi románok, bár aránylag toleránsak, sokszor képtelenek megérteni, átérezni a kisebbségi létet. Nem csak a magyar igényeken rökönyödnek meg, ennél sokkal apróbb dolgokon is elcsodálkoznak. Ezt bizonyítja Gáll Zoltán Zsolt tiszteletes története is: „amikor Dávid fiam kétéves volt, és elvittük a borbélyhoz, az teljesen elképedt attól, hogy a Romániában élő fiunk nem beszéli az állam nyelvét. Nem beszéli még az anyanyelvét sem, hisz még csak kétesztendős! – próbáltam magyarázni a meglepett atyafinak.”

Míg Teller Ede személye zavaró tényezőként jelentkezett, a lugosi román városatyák két kézzel szavazták meg, hogy a város régi főtere az akkor még életben lévő Iosif Constantin Drăgan nevét viselje. Kétségtelenül a hazafias érzelmek felkorbácsolása is sokat nyomott a latba, elvégre az Olaszországból hazatérő Drăgan vasgárdista múlttal és a Ceauşescuhoz fűzött szoros kapcsolatával büszkélkedhetett, ráadásul oroszlánszerepet vállalt a România Mare hetilap alapításában és a háborús bűnös Antonescu marsall kultuszának felépítésében. A szavazás eredményét mégis a pénz döntötte el; az ország egyik leggazdagabb dollármilliomosaként Iosif Constantin Drăgan akkora summát tett a városháza asztalára, amelyre a döntéshozók nem mondtak nemet. Az agg üzletember adományából felújították a város központját, és minden utca sarkára kibiggyesztették a nevét – hogy mindenki számára legyen egyértelmű, ki az úr a házban. Valamikor nem volt ez így. Jóval a 48-as forradalom és a kiegyezés előtt, már a 18. század végén 1795-ben, amikor Oláhlugos először egyesült Németlugossal, évente váltotta egymást a város bírója – hol az egyik közösség, hol a másik adta a településvezetőt. A pesti forradalom kirobbanása után, 1848. március 19-én a Három Rózsa Szálló, a mai Dacia Hotel épületén a tizenkét pontos kiáltvány fölött a Szabadság, egyenlőség, testvériség jelszóval ellátott nemzeti zászló lobogott. Később transzparensek is megjelentek, amelyeken egy magyar jobb kezével barátilag átölel egy románt, a ballal egy horvátot.

A Határőrvidék szülöttje, a Lugosra költözött és ott demokrata mozgalmat irányító Eftimie Murgu akkor is hitt a magyar forradalom eszméiben és a kiteljesülésében, amikor az már veszni látszott. A császáriak győzelme után is Lugos három nagyobb népcsoportja – a magyar, a román és német, valamint az abszolút kisebbséget képező szerb, horvát, zsidó és cigány – még sokáig élt egymás mellett békésen és tisztelettudóan. Az idősebb, tősgyökeres helyiek most is három nyelvet beszélnek…vagy legalábbis beszélnének. Csak lenne kivel.