HIRDETÉS

Africa, a római provincia lázadói

Csermák Zoltán 2018. augusztus 17., 19:36 utolsó módosítás: 2018. augusztus 17., 19:47

A Tunéziába látogató vendég számos történelmi érdekességet, gazdag római kori romokat talál. Mi a rómaiakkal egykoron dacoló jeles afrikai hadvezér, Jugurtha nyomába szegődtünk.

Diocletianus diadalíve Sbeitlában kiemelt turisztikai látványosság Fotó: Csermák Zoltán

A családfakutató Tunéziában mindig is meggörnyedhetett a feladat súlya alatt. Az ókorban ez a munka különösen nehéz feladványnak tűnt. Az Africa provincia földrajzi pozíciójából eredően a határok igencsak képlékenyek voltak, s dinasztikus terveket sem lehetett reálisan szőni. A rómaiaknak már a vidék meghódítása is nehezen ment, Hannibál történeteit sem jegyezték a birodalom aranykönyvében. A föníciai eredetű punok véres harcai később költészetté szelídültek, a legendák sok poétát, zeneköltőt megihlettek. Dido történetét Vergilius foglalta mesterien szavakba, Purcell Dido és Aeneas című operájában a zenekedvelőket is megríkatta a szerelmesek szomorú sorsa. Róma döntő győzelme után a Pax Romana sem igazán hozott megnyugvást, a büszke berber törzsek sokszor törtek borsot a hódítók orra alá. Már a pun háborúk idején egyik csoportjuk a rómaiakkal, másik részük a punokkal tartott, így uralkodóik a kamarillapolitikában is szereztek némi gyakorlatot. Aki e kétkulacsos hatalmi küzdelmet mesterfokra emelte, az a hadvezér, Jugurtha volt. Alakja eltörpül ugyan a renitens Hannibál vagy a flauberti hős, Salammbo mögött, de legendája máig él.

Tunéziában egy híres hegy mondákkal őrzi a nevét. Ami a zsidóknak a Masszáda, azt jelenti a tunéziaiaknak a Jugurtha asztala. Mindkettő a rómaiak elleni lázadás szimbóluma, jóllehet az utóbbi történelmi hitele jóval homályosabb.

HIRDETÉS
Látogatóban az antik romvárosban, Sbeitlában

2008-ban filmet forgattam Tunézia római emlékeiről, s kísérőnk vitt el a híres képződményhez.

Idő hiányában nem időzhettünk sokat a fennsíkon, de látványa megmaradt bennem. Amikor 2017-ben ismét a vidéken jártam, meglátogattam az emlékhelyet.

Bizánci romok Sbeitlában. Az ókori város ma is lenyűgöző Fotó: Csermák Zoltán

Feleségemmel Sousse-ban kocsit béreltünk, s kora reggel vágtunk neki a hosszú útnak. Némi adminisztrációs gondok is felvetődtek, mivel úti célunk közvetlenül az algériai határ mellett fekszik. A hajnali időben a zsúfolt utakon viszonylag gyorsan haladtunk, s az első kávét a híres romvárosban, Sbeitlában fogyasztottuk el.

Az antik Sufetula ideális kezdet a rebellisekről érdeklődő újságíró számára, ugyanis itt élt a VII. században Gergely bizánci pátriárka. Alakját a híres bizánci szent, Theophanes, a hitvalló is említi. Gergely, mai szóval élve, lőporos ládán uralkodott, egyrészt a messzi távolban, a helyi konfliktusokat nemigen érzékelő II. Kónsztasz császárral gyűlt meg a baja, másrészt már az arab invázió is a küszöbön állt. Teológiai viták is élezték a konfliktusát Bizánccal, míg a császári teológia Krisztus emberi és isteni természetét hirdette, addig az észak-afrikaiak monofiziták voltak, az egységes természet elvét fogadták el. Gergely elvágta a gordiuszi csomót, császárrá kiáltatta ki magát, s székhelyét Karthágóból Sufetulába helyezte át. Nem sokáig élvezhette a hatalom ízét, az egyiptomi arabok jelentek meg a láthatáron a kormányzó-hadvezér Abdallah ibn Sa’d vezetésével, s súlyos vereséget mértek az újdonsült uralkodóra. Bizánc nem is bánta ekkor még a megleckéztetést, talán még segítette is az új hódítókat.

Az egykori dicsőség és bukás szemtanúját, a romterületet szépen karban tartják, a kis múzeum segít eligazodni az ókori élet labirintusában.

A bizánci időkből a Jucundus-kápolna romjai és a Vitalis-templom mozaikokkal kirakott keresztelőmedencéje maradt meg az utókorra.

Jugurtha, a fondorlatos afrikai

Bőséges vízivás után folytattuk utunkat Jugurtha asztalához. A térség békétlensége túránkra is kihatott. Kísérőnket óránkét hívták telefonon, s gyakran állítottak meg járőrök, mindezt a mi biztonságunk érdekében. Mindenütt kíváncsian néztek ránk, napjainkban turisták nemigen látogatják e kietlen vidéket.

Jugurtháról, a numida despotáról a lexikonok megemlékeznek, de elég szűkszavúan, s a nevek és események hosszú listájából az olvasó nehezen szűri ki az igazságot. Így az ELTE Ókortudományi Intézetében a tiszta forrást, Gaius Sallustius Crispus Jugurtha háborúja című művét lapoztam fel. A köztársasági kor végének legjelentősebb történetírója autentikusnak tekinthető, hiszen Kr. e. 46-ban Numidia helytartójaként kiválóan megismerte a területet, s a történeti források között is jól eligazodhatott. Nyugalomba vonulása után – világosan, tárgyilagosan, és viszonylagos nagy körültekintéssel – írta le a római történelem eme érdekes szakaszát.

A tények megosztása mellett az erkölcsi tanulságokat is levonta, és mai szemmel is igen olvasmányos művet alkotott.

Lapozzuk fel tehát Sallustius könyvét! Krisztus előtt 120–130 körül kezdődik a véres történet. A mai Algéria–Tunézia területét felölelő Numidia királyának, Micipsának két fia volt, s elhunyt testvére „természetes” fiát, Jugurthát is ő nevelte. A gyermek erős ifjúvá serdült, s az öreg király úgy érezte, tehetségében túltehet édes gyermekein is. Némi hátsó gondolattal Hispániába küldte harcolni, ahol viszont vakmerőségével és bátorságával tűnt ki. Jó barátságba került P. Scipio hadvezérrel, aki kegyeibe fogadta. Nyitott szemmel járta a csatatereket, elsajátította a római hadviselés fortélyait, megismerte a rómaiak jellemét és gyengéit.

Jugurtha asztala: egy belső lépcsőn lehet feljutni a fennsíkra Fotó: Csermák Zoltán

Amikor a király a végét érezte, végrendelkezett, s halála után fiai, Hiempsal és Adherbal, felmérve Jugurtha erejét, elharmadolták az országot, s vele a kincstárat. Ekkor következtek el a törvénytelen ifjú napjai, először a kisebbik fiút, Hiempsált csalta tőrbe, s ölette meg. A másik testvér a „hűbérúrhoz”, Rómához folyamodott segítségért, de a Jugurtha követei által megvesztegetett szenátus inkább a pénznek, mintsem a valóságnak hitt. Ettől a cselvető vérszemet kapott, s ostrom alá vette a cirtai római erődöt, ahová a másik fivér menekült. A rómaiak, irhájukat mentve, kiadták Adherbált, akinek sorsa ezzel megpecsételődött.

A fondorlatos afrikai az ellene küldött római sereg vezéreit ismét megnyerte magának, s mikor a nép követelésére –büntetlenségét szavatolva – Rómába hívták, nyugodtan tett eleget a parancsnak. Ismét sikeresen nyitotta ki a pénztárcáját, s az öklét rázó tömegek előtt emelt fővel vonult ki Rómából. Az örök városra tett jellemző megjegyzése:

eladó város ez, s el is kel hamarosan, ha vevője akad”

  – szállóigévé vált.

A rómaiak végeztek vele

A rómaiak a nép nyomására tessék-lássék módjára támadták a vezért, aki ismét korrupcióval érte el célját. Ekkor lépett a színpadra Quintus Caecilius Metellus Numidicus, a római politikus és hadvezér. Megvesztegethetetlen jellem volt. Kemény kézzel állította helyre az erkölcsileg szétzilált római hadsereg harckészségét, s a csalárd Jugurtha saját harci taktikáját látta viszont az új parancsnok műveleteiben, aki a Muthul folyónál aratott fényes győzelmet. Zama és Thala városának elfoglalása ismét gyengítette az afrikai önkényúr pozícióit. Ekkor a csalárd vezér váratlan szövetségest kapott vejében, Bocchusban, a Numidiától nyugatra fekvő Mauretania királyában.

A másik oldalon a harcokba belefáradt Metellust Marius konzul váltotta, aki tettre készen lépett a porondra, hiszen római karrierje függött a győzelemtől. Harci erejét legátusa, Sulla lovascsapatai is növelték, s ármányért sem ment a szomszédba. Titkon megegyezett Bocchussal, aki kiszolgáltatta a rómaiaknak a numid hadfit.

Jugurthát bilincsben vonszolták végig Rómán, életét az állami börtönben, a Tulliánumban dicstelenül fejezte be:

állítólag megfojtották. Jugurtha legendája mégis tovább élt, hiszen erején felül dacolt a hódító rómaiakkal. Mivel a terepet jól ismerte, igazi gerillaháborút folytatott, s rendre ügyesen kisiklott a reguláris erők markából. Mariusban viszont emberére akadt, a saját fegyverével, fondorlattal győzték csak le.

Piknik egy szebb időket megélt mecset udvarán

Jugurtha asztala igazi természeti csoda. Egy homokkőtömb, amely a sekély tenger fenekén feküdt, majd több millió évvel ezelőtt – a földmozgások következtében – emelkedett a felszínre. A lágyabb környezete erózió miatt pusztult le, s megmaradt a mai impozánsan emelkedő masszívabb mészkő. Az 1255 méter magas, 80 hektáros táblahegy meredek szikláival megközelíthetetlenségével már messziről uralja a vidéket: napfényben vagy alkonyatkor ezer színben pompázik. A hegy méltán mozgatta meg a környéken lakók képzeletét.

Mecset az egykori romok között Fotó: Csermák Zoltán

Egy rejtett, bizánciak által vájt lépcsőn lehet feljutni a fennsíkra, minket is megizzasztott a 136 lépcsőfok,

a nálunk idősebb kísérőnk kis vietnami papucsában mászta meg a hegyet, s még csak nem is lihegett. Ő volt az élő példája a „Ha sokáig akarsz élni, menj a hegyre lakni”ősi mondásnak. Cserzett arca bizalmat ébresztett, s mi tikkadtan lépkedtünk nyomában. Felérve elénk tárult a vidék, minden szépségével. Széjjeltekintve a fennsík valóban bevehetetlen, minden oldalról 200 méteres sziklafalak szakadnak a mélybe, tágas barlangrendszerei nagyobb tömegnek adhattak menedéket, a fennsíkon víztározók tucatjai őrizték a csapadékot, s föld is alkalmas volt a művelésre, legeltetésre. Annak a hadvezérnek, aki az itt állomásozók kiéheztetésére építette fel stratégiáját, csalódnia kellett. Mára néhány bizánci rom maradt a dicső múltból. Egy szebb időket látott mecset udvarán vidám, Franciaországban élő tunéziaiak piknikeztek. Parázson sül a hús, a krumpli, s rögtön az asztalhoz hívnak minket is.

Hogy igazak-e a legendák, erre a megmaradt forrásokból nehéz következtetni. Viszont az idézett könyv 92. szakaszának leírása ráillik a helyre: „nem messze a Muluccha folyótól, amely Jugurtha és Bocchus országát elválasztotta, a síkság közepén egy hatalmas sziklás hegy emelkedett; csak egy kicsi erőd fért el rajta; egyetlen szűk ösvényen lehetett megközelíteni, s a hegy annyira meredek, mintha csak szándékkal, mesterségesen faragták volna ilyenre. Minthogy a király itt őrizte kincseit, Marius minden erejét latba vetve el akarta foglalni az erődöt.”

Az erőd bevételénél végül a véletlen segített, egy liguriai katona csigákat szedve egy rejtett ösvényre tévedt, s véletlenül jutott fel a tetőre. A sikere nyomán, az éj leple alatt, egy bátor csapat nesztelenül mászta meg a meredek sziklákat, Marius a másik oldalon pedig támadást színlelt, így az ellenség két tűz közé került, a bevehetetlen erőd a rómaiaké lett.

Sallustius helymeghatározása régóta foglalkoztatja a tudósokat. A Jugurtha.com honlap igen hosszú értekezést szentel a problémának. Megkérdőjelezi a Muluccha folyót (a marokkói Moulouïa) mint határt, a két ország elválasztó vizét keletebbre teszi, és a Mellégué-val azonosítja. A folyó Algériában ered, s folyik át Jugurtha asztalától húsz kilométerre Tunéziába.

Sallustius írásában többször szerepel Cirta városa. Viszont Cirta az algériai Constantine ókori neve volt, s ugyanígy hívták a Jugurtha asztalától nem messze fekvő települést, Le Kefet is. Nos, a régészeknek és a történészeknek életre szóló feladatot adott Sallustius eszmefuttatása.

Jugurtha asztala, mint tájékozódási pont, később bekerült a római földméréstanba, és a római földmérők alappontként tekintették:

a centuriatio, más néven limitatio rácshálózatát igazították hozzá. Ez nagyon fontos volt az antik világban, hiszen nemcsak a birtokviszonyokat tisztázta, de az adóbehajtás fontos támaszát is jelentette. A hegy a bizánci korban állítólag a vandál királynak, Gelimernek adott menedéket, innét füstölte ki vitéz Belizár, a bizánciak leghíresebb hadvezére, akinek hőstetteit Robert Graves is megörökítette regényében. Később más vérzivataros időben is bújóhelyül szolgált, a francia uralom alatt az idegenlégiósok használták. Mára megszűnt stratégiai jelentősége, és a legendák világában él tovább a múlt.

 

HIRDETÉS
0 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS