HIRDETÉS

A név maradt a kisemmizett Bánffyaknak

Szucher Ervin 2017. február 03., 20:33 utolsó módosítás: 2017. február 04., 11:37

Látványos talpra állás után visszaszerezte a helyi érdekeltségű üdülőtelep-státust Maroshévíz. A Hargita megyei város turisztikai húzóerejét a Bánffy-fürdőtelep jelenti, amely ismét az alapító magyar nemes család nevét viselheti. A Bánffy Dezső által kiépített fürdő leszármazottai méltányolják az önkormányzat hozzáállását, viszont nem tudják elfogadni, hogy a román hatóságok továbbra is elutasítják ingatlan-visszaigénylési kérelmeiket.

Fotó: Szucher Ervin

Öröm és remény tölti el a maroshévízieket, miután megtudták, hogy az Országos Turisztikai Hatóság – tizenegy további romániai településsel együtt – megadta városuknak a turisztikai település minősítést. A helybéliek az idegenforgalom fellendülésében bíznak, a városvezetők pedig a pályázási lehetőségekben. Egy városnak vagy községnek elsősorban azért jó a helyi érdekeltségű turisztikai településminősítés elnyerése, mert az jelentősen növeli a pénzforrásokat. Az üdülőtelepeknek rendelkezésükre áll a 2020-ig érvényes 7.1-es pályázási tengely, amelyen keresztül a turisztikai és a kulturális infrastruktúra bővítésére, illetve a természeti adottságok kiaknázására, bemutatására, népszerűsítésére igényelhetnek vissza nem térítendő uniós támogatást. A magyarság számára külön örömet jelent, hogy immár a hivatalos okiratokban is visszatér a nemzeti-kommunizmus által kiűzött Bánffy név, ez lett ugyanis a fürdőtelep hivatalos megnevezése.

A gyökértelen Fenyő

Czirják Károly – aki a hévízi magyarság kulturális életét mozgató Urmánczy Nándor Egyesület vezetője és egyben helytörténész – még jól emlékszik arra a 70-es évekbeli időszakra, amikor a hivatalos okiratokban a román pártvezetők nyomására egyre inkább Fenyőként, pontosabban annak a román megfelelőjén, Bradulként kezdték emlegetni a Bánffy-fürdőt. Mint meséli, hiába erőltették a mesterséges megnevezést, a helyiek és az ide látogatók köztudatában a termálvizű strand és környéke azóta is Bánffy-fürdő maradt. Ezt vallja különben Stelu Platon újraválasztott polgármester is, aki szerint a Bradul név a románság körében sem vetett gyökeret. Kettejük állítását mi sem támasztja jobban alá, mint az, hogy manapság olyanok is előszeretettel használják a Bánffy nevet, akiknek aligha van közük hozzá. A régi, Bánffy Dezső által a 19. század vége felé létesített strand mai tulajdonosa, egy marosvásárhelyi román vállalkozó, Bogdan Buda, Bánffyra keresztelte vissza a létesítményét. 2015-ben a strand szomszédságában befejezett wellnessközpontot a helyi önkormányzat szintén a báróról nevezte el. Mi több, a város egyik híres-hírhedt egykori szekustisztje, a ’89-es fordulat után a magánszférába átment Ioan Mureşan is a magyar nemes nevére cserélte át korábban a saját nevén futó panzióját. Ilyen körülmények közt már csak természetesnek tűnik, hogy a város elöljárója is a Bánffy-fürdőt jelöli meg saját, hárommargarétás panziója helyszíneként.

Bánffy Farkas: az erdőket is visszanevezhetnék

A Magyarországon született és a nagy nehézségek árán visszaszerzett ősi fugadi birtokán élő Bánffy Farkas örül, hogy Maroshévízen és környékén még mindig sokaknak és sokat mond családjuk neve. Úgy érzi, ezzel, ha közvetett módon is, de a románság elismeri a Bánffyak országépítő szerepét. „Ezek után az erdőket is visszakeresztelhetnék Bánffy névre, még a birtoklevélben is” – jegyzi meg iróniával. A család valamikor nyolcszáz hektárnyi erdőt birtokolt Maroshévízen, a Dédáig elterülő további harmincötezerről nem is beszélve. A Ratosnya-környéki erdők színe-java akkor került a Bánffyak tulajdonába, amikor az irodalom- és színházpártoló báró Kemény János a múlt század harmincas éveiben nehéz fába vágta a fejszéjét: a helikonista mecénás fejébe vette, hogy megmenti az adósságban fuldokló kolozsvári magyar színházat. Huszonhat esztendővel a demokrácia beköszöntése után a több ezer hektáros egykori jussukból a Bánffyak még egyetlen szál fát sem láttak viszont.

A család másik leszármazottja, a Bánffy Farkashoz hasonlóan szintén Magyarországról Erdélybe telepedett Galánthay Zsombor szerint is lehet örülni a név visszaszerzésének, de nincs ok hurráoptimizmusra, mert ez még távolról sem jár a birtok visszaszerzésével. A jogi diplomával rendelkező férfi tudja: számos, az övékénél jóval rendezettebb erdélyi visszaigénylési dosszié vergődik vagy már el is vérzett a hazai bíróságokon.

Az utcákról hiányzó márkanév

Hogy miért Bánffy és nem Bradul? Erre Stelu Platonnak három érve van. „Egyrészt azért, mert 1884-től a 70-es évekig ez volt a neve. Másrészt azért, mert Bánffy egy komoly védjegynek, ismert márkának számít Erdélyben, amit ki kell használnunk. Harmadrészt, de semmiképp sem utolsó sorban azért, mert minket nem fertőzött meg a nacionalizmus vírusa” – sorolja kapásból a polgármester, hozzátéve, hogy a hévízi románok korrekt viszonyt ápolnak az itteni és környékbeli magyarokkal. Állítását azzal próbálja igazolni, hogy egyetlen román emberről sem tud, aki valamiféle ellenvetést fogalmazott volna meg a fürdő visszakeresztelésével kapcsolatosan. Mindennek némileg csak az a forgalomjelző tábla mondott ellent, amely a főtéri elágazástól az irányt mutatja a két kilométerre lévő fürdő felé. Ezen megállt az idő a ’89 előtti korszakban: a tábla szerint, ha Marosvásárhely felől érkezel, jobbra, ha Borszékről vagy a Gyergyói-medencéből jössz, balra kell térned az úgynevezett Staţiunea Bradul irányába. A múlt év vége felé valaki a naptárra pillanthatott, és leszerelte a Ceauşescu-korszakot idéző táblát. Aki viszont már a belvárosba ér, észrevehette: Maroshévíz nem az a jellegzetes Hargita megyei település, ahol a kétnyelvűségre vonatkozó közigazgatási törvényt és az etnikumok közti kölcsönös tisztelet elvét maradéktalanul betartanák. A település bejáratánál rozsdás tábla hirdeti a Topliţa Română feliratot, mintegy jelezve, hogy ki az úr a városban. Bennebb elvétve még látni pár magyar feliratot, de a közigazgatás kirakattörvényében szereplő kétnyelvűség sem a kultúrotthon homlokzatáról, sem az iskolák külsejéről vagy belsejéről, sem az utcanévtáblákról nem köszön vissza. A strandhoz vezető sétány végében újból visszazökkenünk az időben: megkopott, egynyelvű táblák jelzik, merre van a Bradul Vendéglő és a Bradul Kemping. Pontosabban azt, ami még maradt belőlük.

A villa utolsó Bánffyja, fizetővendégként

Minden jel arra utal, hogy a magyarországi Leányváron élő báró Bánffy Miklós volt az utolsó Bánffy, aki a gyógyfürdő 1884-ben felhúzott főépületében lakott. Ő is csak két napot, és azt is fizetség ellenében. A történetet viszont szépíti a helyzet: a 70-es évek elején az akkor mindössze 25 esztendős fiatalember nászútra érkezett ősei földjére. „Kissé bosszantó volt, hogy mindössze turistaként léphettem át annak a villának a küszöbét, amit felmenőim építettek. De tudomásul vettem, sőt készültem rá. Éppen ezért ért kellemes meglepetésként a recepciós figyelmessége, aki a bejelentkezőlap láttán nagyot nézett, majd kedvesen visszakérte a már átadott szobakulcsot, és egy másikat nyújtott felém. Kiderült, hogy egy szélső, kisebb szobát a központi teraszra nyíló szobára cserélte, mondván: »a Bánffyban a Bánffyaknak a legjobbat kell adni!« Idősebb ember volt, később elmesélte néhány emlékét a háború előtti évekből. Istennek hála, szép idő volt, bár még egy kissé hűvös. Május vége lévén rajtam kívül senki nem vette igénybe a medencét, én is inkább csak »kötelességből«, családom és apám iránti nosztalgiából úszkáltam” – meséli az idősödő báró. Az elődei által épített villa a kommunizmus ideje alatt fejőstehénként működött. Gazdái csak a pénzszerzésre összpontosítottak, miközben hagyták, hogy magától pusztuljon el. Egy szép napon, mintegy tíz évre a ’89-es fordulat után aztán lebontották. Bánffy Miklósnak már csak az emlék, néhány megsárgult fénykép és egy sovány vigasz maradt belőle. „Valószínűleg én voltam az utolsó Bánffy, aki még lakott benne” – mondja szomorú öniróniával a hangjában.

A Magyarországon és Erdélyben is meghurcolt Bánffy Dániel

Bánffy Miklós apját, Bánffy Dánielt a román hatóságok ma is háborús bűnösként emlegetik. A nacionalista sajtó egyre inkább hemzseg a magyar nemeseket megbélyegző cikkektől. Számukra csak az rendes magyar, aki hallgat, bólogat, és nem igényel (vissza) semmit. Most is a fülembe cseng a Maros megyei kormányhivatal egyik jogászának a kijelentése, miszerint „Bánffyt az emberiség ellen elkövetett gyilkosságok miatt a törvényszék elítélte”. „Hát ezért nem kaphatja vissza a javait” – világosított fel évekkel ezelőtt bizonyos Ioana Rus. A Nagyenyeden született földbirtokosnak és politikusnak az volt a „bűne”, hogy 47 évesen 1940 októberében az Erdélyi Párt elnökeként bekerült a magyar képviselőházba, majd alig két hónap múlva Teleki Pál kormányfő felkérésére Budapestre költözött, és december 30-tól földművelési miniszter lett. Az egymást követő kormányokban 1944. március 22-ig töltötte be a tisztséget. „Aljas rágalom, hogy Bánffy Dániel háborús bűnös lett volna. Börtönben ült, mert nem akart együttműködni a nyilasokkal meg a nácikkal” – emeli fel a hangját az amúgy rendkívül higgadt és barátságos Bethlen Anikó, amikor nagyanyja testvérét ért vádak kerülnek szóba. A kor dokumentumaiból is ugyanaz derül ki, amit a grófnő állít: Bánffy Dániel már csak azért sem lehetett háborús bűnös, mert szem előtt tartva az erdélyi érdekeket 1944 szeptemberében haladéktalan fegyverszünetet követelt. Ezért a nyilasok halálra ítélték, és mindössze a nyilas álruhába öltözött barátainak köszönhetően tudott kiszabadulni a budapesti Margit körúti fogházból. A sors iróniája, hogy származása miatt a kommunisták is üldözték. Budapest ostroma után a „felszabadító” szovjetek elvitték három napra, a kihallgatás után pedig elnézést kértek tőle, hogy ilyen hosszú időre feltartóztatták. Ártatlansága tisztázása némi reményt adott a kitelepítések elkerülésére. A kommunista rendszer azonban más logika szerint működött. Hat évvel a háború befejezése után, 1951-ben Bánffy Dánielt családjával együtt a rózsadombi házából egy jászapáti húsraktárba vitték. Alig egy esztendő múlva, mintegy „ráadásként”, a bukaresti népbíróság nyolcévi kényszermunkára ítélte. A távollétében meghozott döntést nem lehetett végrehajtani: Bánffy Dániel nem tért vissza Erdélybe, mert időközben balesetet szenvedett, leesett a zsúfolt villamos lépcsőjéről, pechére egy villanyoszlopnak vágódott. A súlyos gerincsérülés következtében élete végéig a baloldala lebénult.

Agrárreform, államosítás és egyéb rablások

Kutatásai során Czirják Károly helytörténész kiderítette: a fürdő már 1228 óta a Bánffyak tulajdonát képezte. A 19. század közepéig csak a család tagjai és azok meghívottai használhatták, hiszen több villájuk, kúriájuk is volt. A feljegyzések szerint leginkább vadászatok alkalmával jártak ide. A strandhoz egy 17 hektárnyi erdős terület is tartozott. A medence a kezdetekben fából épült, majd 1937-ben megnagyobbították és betonmedencét készítettek. 1882-ben Bánffy Dániel apja, Bánffy Dezső egy szép villát épített, e villa az évek során a fürdőtelep jelképévé vált, hisz ahogy a turisták megmászták a Hévíz fölé magasodó Kereszt-hegyet, elsőként a villa épületét pillanthatták meg. Érdekes módon az 1948-as államosítás után is, egészen 1965-ig Dezső-villa néven ismerték, csak utána váltott a magyargyűlölő hatalom a semmitmondó Központi Villa névre keresztelve. „Sajnos ezt a jelképet eltüntették, mert 1999-ben tatarozás helyett 117 év után lerombolták, jelenleg egy szégyengödör tátong a helyén” – állapítja meg a helytörténész. 1896-ban itt két medence volt: egy a nőknek és egy a férfiaknak. Galánthay Zsombor úgy tudja, azért nem egyszerű a fürdő visszaszerzése, mert valamikor ugyan telekkönyvileg a Bánffyaké volt, de a múlt század húszas éveiben az agrárreform visszásságait megszimatoló tulajdonosok a Keményekkel, Farkasokkal, Mendelekkel, Éltetőkkel és Mikesekkel közösen alapított cégükre, a Bangra Részvénytársaságra íratták át. Ezért 1925 és 1928 között „mindössze” az erdeikről kellett lemondaniuk. Amint Galánthay meséli, a Palotailván bejegyzett Bangra tulajdonképpen egy közös vállalkozás volt, amely a Bánffy család és a Grassl, Schenk & Co. bécsi fakitermelő cég neveinek összevonásából származott. Főtevékenysége nem a fürdő működtetése, hanem a hévízi fűrészüzem fejlesztése, illetve a kitermelt faállomány eladása volt. Az újabb határmódosításkor a cég is nevet váltott: 1942-től Gödemesterháza Uradalmi és Grassl György Erdőipari Rt. lett belőle. A kétezres években hiába alakították újra a leszármazottak a korábbi cég jogutódjaként az erdőuradalmi részvénytársaságot, és hiába talált mindent rendben a szászrégeni bíróság, a Brăilára áthelyezett pert elveszítették.

A Trianont követő 1921-es agrárreformnak nevezett kizsákmányolással az állam csaknem száztíz, a fürdő körüli házhelyet juttatott idegen kézre. Az elkobzott telkek közül alig tizenhárom parcella jutott helyieknek, a többivel Marosvásárhely, Szászrégen, Beszterce, Kolozsvár, Brassó vagy az ókirályságbeli Karácsonykő, Ploieşti és Bukarest „arra érdemesült” családjait ajándékozták meg. A Bánffyak által épített villát a két világháború közötti hatalom meghagyta a családnak és ez szállodaként működött, ahol harminc elegáns szoba várta a vendégeket. „1936 őszén az eddigi famedencét lebontották, úgyszintén a medence körül levő öltözőket is, így 1937 nyarára a ma is látható betonmedencét építette a család, amelynek méretei: 33,5 × 18 méter. 1948-ban a kommunista hatalom elkobozta a családtól a strandot és a körülötte levő területeket. 1971-ig a turistaforgalom eléggé gyenge volt, de az említett évtől kezdődően több mint 70 házikót építettek, három bungalót, egy röplabdapályát betonlelátóval, egy kosárlabdapályát (a régi teniszpálya helyébe) és egy kisebb gyermekmedencét. Ezekben az években újból vegyelemezték a vizet. Ekkor megállapították, hogy a fürdő 26 fokos vize lehűtve számos betegség gyógyítására alkalmas (gyomorbántalmakra, máj- és vesebetegségekre), de még vízhajtóként is ajánlották. „Fürdésként a víz szívbántalmak ellen jó, vérbetegségek kezelésére kitűnően alkalmas, reumatikus betegségek kezelésére jó” – írja a Tapolczától Maroshévízig, avagy Hévíz monográfiája című kötetében Czirják.

A kommunizmus hetvenes-nyolcvanas éveiben az immár Bradul névre átkeresztelt fürdő ismét felkapottá vált. Nyáron sörre és miccsre kiéhezett, hűsölni vágyó tömegek lepték el, főként hétvégeken. A rendszerváltás előtt mintegy 350 ágyhely várta a telep egyre dohosabb szagú villáiba és kis faházikóiba a szerényebb jövedelmű, de a természethez ragaszkodó látogatókat. Nagy népszerűségnek örvendett a vendéglő és kerthelyisége, ahol akkor is lehetett aránylag hideg sört kapni, amikor a környéken sehol. Igaz, néhanapján egyebet is kellett hozzá rendelni: rákpehely és a halból készült, igencsak fura ízű fasírt volt a korszak országszerte menő kapcsolt árucikke. A pincérek a megmondhatói, milyen irdatlan mennyiségű halfasírt került vissza a konyhára vagy landolt egyenesen a szemetesládában. Közben a merészebbnél merészebb tervek már egy olimpiai medence kiépítéséről is szóltak. Ehhez képest a ’89-es fordulat után a rongálás, nemtörődömség, enyészet vált a három legtalálóbb jelszó a Bánffyra, pontosabban arra, ami maradt belőle. Az újabb fellendülést az ezredfordulót követő évek és az új tulajdonos hozták meg.

Az Urmánczyak is örülnek

Mind az üdülőtelep-minősítés elnyerésének, mind a Bánffy névre való visszatérésnek a város konkurens strandján is örülnek. A Bánffynál is régebbi Urmánczy-strand örököse és működtetője, Szabó Kálmán szerint a döntés mindkét létesítménynek kedvezhet. Az egykori alpolgármestert pedig kimondottan elégtétel tölti el, hallván, hogy a Felső Maros mentén igencsak népszerűnek számító Bánffyak nevét viselheti újból a fürdőtelep. „Az önkormányzatban mindenki megértette, hogy ez így jó, a polgármester pedig kimondottan ragaszkodott a Bánffy névhez. Az meg külön elégtétel számunkra, hogy az üdülőtelep határát úgy húzták meg, hogy a Maros jobb partjából is beleesik egy darab, mégpedig az, ahol a mi strandunk működik” – állítja a gyergyószárhegyi Lázárok által létesített és az Urmánczyak által 1869-ben megvásárolt fürdő jelenlegi mindenese. Szabó már csak tudja, mit jelent a visszatérés az ősi névre. Amint hosszas huzavona után visszaszerezte a szinte rommá pusztított fürdőt, a semmitmondó Ifjúsági strand nevét törölte, és Urmánczyvá keresztelte vissza. És mivel a név kötelez, az elmúlt években valósággal újjá varázsolta. Olyan, mint a régi, sohasem lesz, nem is lehet, ismeri el, mert területének nagy részét a kommunizmus idejében gyufás skatulyányi tömbházakkal szórták tele. Az Urmánczyak ezt is megszokták: a Trianon előtti tízezer hektárnyi erdejükből az 1923-as földreform után már csak ezer hektár maradt, és ’48-ban azt is államosították.

A folytonos üldözésből az Urmánczy családnak is kijutott. Legismertebb tagja, az 1868-ban Maroshévízen született és 1940-ben ugyanitt eltemetett Urmánczy Nándor tizenhat éven át, 1902 és 1918 között a körzet országgyűlési képviselője volt, egyformán képviselve a már akkor többségben lévő románokat és kisebbségbe szorult magyarokat. Ő hozta létre 1895-ben az első helyi újságot, majd egy évre rá a tulajdonában lévő területen felépíttette az első állami iskolát. Pénzt adományozott az ortodox katedrális felépítésére, amiért meghívták beszédet mondani az 1903-ban tartott templomszentelésre is. Szintén neki köszönhető a bíróság létrejötte a kisvárosban, illetve az 1909-ben kiépített Déda–Gyergyószentmiklós-vasútvonal. Halála után, 1940-ben díszpolgári címmel tüntették ki, ma viszont a magyarellenes sajtó és a nacionalista szervezetek valósággal üldözőbe vették. A Miron Cristea, a Radio Ardealul és a Glasul Călimanilor alapítványok Ilie Şandru nyugdíjas történelemtanár kezdeményezésére pert indítottak a néhai politikusról elnevezett kulturális egyesület ellen annak tevékenységének beszüntetését követelve. Alkotmányellenes tevékenységet folytat és Románia területi integritását és függetlenségét veszélyezteti – hívták fel a bíróság figyelmét a periratban. Pedig a jótékonykodó nemes emlékét ápoló egyesület csak egy talpalatnyi helyet kért az önkormányzattól Urmánczy Nándor szobrának a felállításához. A város – ahol Stelu Platon szavaival élve a románok korrekt viszonyt ápolnak a magyarokkal – szinte sértésnek vette a kérést, és gondolkodás nélkül elutasította.

Az Urmánczyak mégis lépéselőnyben vannak a Bánffyakkal szemben: ha az egyház telkén is, de a politikusnak mégis áll a szobra, s ha nehezen is, de visszaszerezték a fürdőjüket. A Bánffyaknak be kell érniük azzal, hogy mintegy hét évtized után névlegesen visszatérhettek Maroshévízre. Az erdőkért eddig szélmalomharcot vívtak, a fürdőről eleve lemondtak, és az ősi nevüket is a polgármesteri hivatal védette le magának az Állami Találmányi és Védjegyhivatalnál. 

HIRDETÉS
11 HOZZÁSZÓLÁS
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS